Leütés 43. – Nincs veszve semmi
Bal, jobb
Van-e rohadtabb játék, mint a boksz? Még ha párnát csavarnak is a dolgozó fejére. Azt a reccsenést úgyis odabent hallja majd, ameddig hallhatja, agyuka. A többi méla csönd és szapora sötét.
Máshol seggre ültetnek, megmogyiznak, kiterítenek élve, elfutnak, elúsznak, elhajóznak melleted, maccsra vernek, kitribliznek vagy úgy tesznek, mintha megszúrnának. Mindig lesznek érvek: légyszar ült a golyóra, felém/feléd lejtett a pálya, odébb tolták a lovat, a Golf-áram az én sávomba tévedt, szaros a habostorta, kész átverés az összes akció.
Ebben a rohadt bokszban meg csak két érv van: a jobb, meg a bal. Lehet táncolni szépen, hajolgatni, szörnyen dühös pofákat vágni, vicsorítani föl-alá, nincs jelentősége; a két érv közül legalább az egyiknek hatnia kell. Ha nem, hát nem - a szemközti dolgozó garantáltan tesz róla, hogy kevés időd legyen a fejleményen elfaszolni.
Mondom, nincsen rohadtabb játék, mint a boksz. Itt, kérem, ütnek. No ciróka, no maróka, noha gombócodon a bőrparóka. Bal érv mehet jobbra, középre, lentre, föntre, balra. Ennyi. Pontosobban kétszer ennyi. Aki legalább látott már bunyót, tudja: elég is, untig.
De aki látott már bunyót, látta azt is, hogy a dolgozók körül egy disztingvált úr kavar. És hogy a placcot négyfelől két-két vastag kötél keretezi. Aki látott már bunyót, remélem, tudja: az odafent mondottak a veleje a boksznak, az utóbbi viszont a lényege. Fölhívnám becses figyelmüket.
Kő kövön
Emlékszem, anyám halála után jutottam ki először a Kozma utcai zsidó temetőbe. ("Jutottam ki" - mondom, holott nem voltam én előtte sem akadályoztatva; akkor, a holt koszorúk temetése után is csak a lézengő lábam vitt túl a villamos megállóján, a szomszédos sírkertbe.) Mi tagadás, csalódott voltam: ugyanolyan sírok, ugyanolyan kövek, ugyanaz a szövevény; keresni kellett, ami különbözik.
Holott hát éppen örülhettem volna: lám, mennyire eggyé váltunk, még a holtunk jelképei se feleselgetnek. Aztán egy úr eligazított - az ortodox temető odaát van, hátul, kapun ki, kétszer jobbra, át a síneken, végig a földúton, tíz perc.
Kicsi templom, kicsi temető, kicsi parcellák - és nem hasonlít. Ez látni való volt. És voltaképpen ismerős is. Falusi temetők szegleteiben, a Kerepesi sírkert mögött, a keresztúri főút mellett, házhely léptékű telken - sokszor láttam ilyet. És hát Prágában a négy égtáj felől odamenekített köveket, azt a komor kristálydombot a város szívében.
Valami zavart. Zavarhatott volna máskor is, máshol is, de csak itt, akkor tűnt fel. Hogy a sírokon nincsen virág. Ültetve végképp, de vágott-hervadt is csak hébe-hóba. Peregettem a régi képeket, és a virág nem jött be sehol. "Mi van? Felejtés van?" - még-még a kezemben voltak anyám sírcsokrai, ahogy a közös gúlára pakolom valamennyit. Jó filosz, ellenőriztem magam. Virág sehol. Ellenben a sírokon mindenütt kavicsok, kövek. Ott álldogáltak.
Leültem s vártam, hátha valaki kisegít. Egy néni volt. Az ortodox zsidók sohasem tesznek a holtak fölé virágot - mondta. A pusztai vándorlás során elhunytakat a sakálok kikaparták a homokból. Köveket kellett rájuk gördíteni, mondta, így maradhatott a kapcsolat a volt és a lett között test és lélek, Isten és ember ügye.
A virág: szimbólum. A kő: kényszer. A virág a helyben élők bizalmát jelképezi: itt leszek, ki fogom cserélni. A kő a beismerést: nem tudok többet tenni érted. Elhagylak, de emlékezem. A virág a termőföld, a kő a futóhomok ivadéka.
Nem mindig éltünk, de sok esztendeje élünk itt, ahol élünk. A sírjainkra virágot teszünk, és talán sosem jutott eszünkbe, mekkora kegyelem ez. Hogy kegyelem ez: földbe temethetünk és virágot ültethetünk a sírra.
A kitaszított a sivatag rabja; lelkében hordja a sivatagot. Aki kilök, annak a lelke maga a sivatag.
Vajon elkezdődött-e már? - a lassú sivatagosodás. A természetnek, az emberinek is, van egy kritikus pontja, melyen túl a pusztulás megfordíthatatlan, a folyamat már önmagát gerjeszti.
Jövök a temetőből, megint kisebb a család. Várom a buszt, nézelődöm. Csinos tér lett a bejárat előtt, virágkruppok kövekkel körberakva, padok, árnyékvetők. Távolabb az ösvény, nem látom, csak majd a buszból, amint a régi zsidó parcellák felé kanyarog. Tudom, ott álldogálnak a köveken a kavicsok. Mi virágcsokrot vittünk a sírunkra.
Szimbólum és kényszer, bizalom és emlékezés - együtt, bennem. Nincs veszve semmi.
