Bárdos József: Magánkurzus időgéppel

"Mindenről meg akarok feledkezni, ami volt, ami van, és ami lehet. Csakhogy a világ nem ilyen. Érzem, hogy minden óraütéssel közelebb kerülünk a végső pillanathoz. Amitől csak még vadabbul kívánlak, most akarok elégni egészen, mert hát ki tudja mi lesz azután."

3. levél

amelyben a Szerző a Múzsáról értekezik

        
Kedves Vali!

Tudja, a görögök úgy tartották, hogy minden művészetnek megvan a maga Múzsája. De volt múzsája náluk a csillagászatnak és a történettudománynak) is, mert akkor még mindkettőt művészetnek tekintették. Illetve, ahogy a rómaiak, ők is tudták, hogy az ars, a művészet nemcsak tehetség, hanem tudás, mesterségbeli tudás dolga is. Ezt nem célzásnak szántam, de tekintheti annak: úgy gondolom, tényleg meg kell tanulnia a formát, hogy aztán bátran szétcincálhassa, ha éppen úgy tartja kedve.
Tudom, hogy Maga a szabadvers híve. Igen, Breton is az volt. Meg Withmann is. Csak hát gondolja végig: bármilyen szépek is ezek a versek, hiányzik belőlük az igazi zene. A Magáéból is. Még az a három kis strófa ad valami együttes ritmust: látom, ahogy létrehozza, variálja, majd lezárja a forma adta lehetőséget. De a másik verse, amit ideadott? Igen, gyönyörű képei vannak. Nem szeretném megbántani. De egy hónap múlva már csak arra fogok emlékezni, hogy tetszett.
Mutatóba írtam egy szonettet. Hogy lássa, nem nagy szám az egész. Talán az a múltkori, csodálatos közös sétánk bolondított meg? Nem tudom. Kamaszkorom óta nem írok verseket. Úgyhogy megkímélem tőle.
A fontos, hogy elhiggye nekem, a szöveg elszáll, ha nem tartja meg a zárt ritmus. Akárhogyan is, a vers ezer meg ezer éve elsősorban zene. És szöveg nélkül lehet (halandzsa) verset írni. De vajon lehet-e zene nélkül? Mondja, hogy konzervatív és avult vagyok. De azért ugye nem haragszik meg rám? Maga akarta, hogy őszinte legyek.
Persze nagyon kell vigyázni: a nők minden levelet kétszer olvasnak el, mondja Cortazar. (Vajon honnan tudja? És tényleg: a nők kétszer olvasnak el minden levelet? Szóval: Maga is?)
Ami a szöveget illeti, egyébként is nagyon bizonytalan a dolog. Vajon száz vagy kétszáz év múltán egy olvasó még mindig ugyanazt olvassa ki a szövegből? Jó, ezt vitassuk meg kétszáz év múlva.
Az én saját Múzsámról akartam beszélni.
Mert hogy úgy tartják, a múzsa csókja adja az ihletet a műhöz. Ha akarja, hát nagy kezdőbetűvel: a Műhöz. Cupp
Bár ki tudja. 1834-ben egy H. W. Stieglitz nevű fűzfapoéta felesége, Charlotte, aki akkor épp huszonnyolc éves volt, tőrével szíven szúrta magát. Úgy gondolta, ezzel nagy, mindent eldöntő, tragikus élményhez juttatja szeretett férjét. Hát nem jött be a dolog. (Látom, már megint nevet: vigyázat, Maga még nem volt huszonnyolc éves! Hátha épp az a nagy tettek és elhatározások időszaka?)
Mindenesetre, akár hiszi, akár nem, nekem tényleg van (volt) saját Múzsám.
Azt meséltem a múltkor, hogy leírtam néhány történetet, és aztán elküldtem egy-két lapnak, kiadónak. Ez igaz, de mégsem egészen így volt. Mert Trouttal és Vonneguttal együtt éppenséggel rólam is elmondható, hogy inkább karikatúrákat teremtek, mint figurákat. Az úgynevezett irodalmi fősodor iránti gyűlölet nemcsak rám jellemző. Valamennyi sci-fi írónak a vérében van.
Úgyhogy valójában eszembe sem jutott elküldeni valahová, amit írtam. Gondolom, Maga is olvasott már szerkesztői üzeneteket. Mondjuk Johann von Kronstadtéit. Elküldésről tehát szó sem volt. Egészen addig, amíg egy hajnalon föl nem keresett a Múzsa. Ezt a látogatást is elolvashatja, ha akarja:

***

Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam hosszú, barna haját. Nem sikerült. Ahogy mozdultam, egészen felébredtem, ő meg eltűnt. Visszaereszkedtem a párnára. Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Megint ott ült. Mosolygott. Néztük egymást. Aztán megszólalt:
– Üdvözöllek. De ne nyúlkálj! Nem érhetsz el.
– Tudom, álmodlak. Vagy tényleg létezel?
– Látsz, nem? Beszélsz velem.
– Hogy kerülsz ide?
– Jöttem.
– Miért nem érhetlek el?
– Más térben vagyunk.
– Nem értem. Mit mondtál?
– Ismered a két kismacska esetét? Odamegy az egyik a csőhöz, és belenéz. Odamegy a másik is, a cső másik végén az is belenéz. És mégsem látják egymást.
– Mert?
– Mert nem egyszerre néznek bele a csőbe.
– De én látlak.
– Ott az idő más. Itt a tér. Más térben vagyunk.
– Most sem értem.
– Nagyon fontos?
– Nem.
– Jöttem, hogy beszélgessünk.
– Hogy jöttél? És honnan?
– Ezzel a kis műszerrel utaztam. Másik időből.
– A jövőből!
– Igen.
– Igaz ez? – ugrottam fel. Persze megint eltűnt. De már tudtam, mit tegyek. Szépen visszaereszkedtem. Újra megjelent.
– Hű, de heves vagy! – mondta.
– Miért pont hozzám jöttél? Vagy véletlen?
– Hozzád akartam jönni. Hogy megírd a találkozásunkat.
– Mire jó az? Úgyse hiszi el senki.
– De te tudod, hogy igaz. Én is. Ez nem elég?
– Tetszel nekem.
– Örülök neki. De ne udvarolj!
– Tényleg tetszel! De mégsem értelek. Én nem vagyok érdekes ember. Se hadvezér, se politikus…. Nem én vagyok a történelem.
– Nem baj. Nekem épp jó vagy.
– Tudnál, mondjuk, Napóleonnal is beszélgetni?
– Igen.
– És ő mit szólna hozzá?
– Semmit. Elfelejtené. Vagy azt hinné, csak rosszat álmodott. Semmire sem emlékezne igazából.
– És én?
– Te emlékezni fogsz. A XX. századi emberekből már nem kell feltétlenül kitörölni a nyomokat. Azért is vagyok itt. Így megírhatod. Tedd meg, hogy megírod!
– Ha ennyire szeretnéd. De hát minek?
– Nézd, igazság szerint nem volna szabad, de neked mégis megmondom… tetszel nekem, hát őszinte leszek. Legföljebb majd kikapok érte a professzortól… Tudod, történelem szakos hallgató vagyok. És ez lenne a szakdolgozatom. Egy látogatás emléke a XX. századból. Érted? Nem baj, hogy megmondtam? Nagyon önző vagyok, ugye?
– Nem. Aranyos vagy. Megírom. Az utolsó szóig.
– Te vagy aranyos, hogy nem haragszol. Pedig én csak kihasználom, hogy író vagy… És hogy kezdesz majd hozzá?
– Talán így: „Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg.”

***

P. S.: Higgye el, mindig csak azt írom, ami megtörtént. Tehetek én róla, hogy sci-finek olvassák?
Ne feledje: szombaton várom a Virág cukrászdánál. Megint kap egy nagy adag tejszínhabot a kávéjához.

                    Marton P.

 Bárdos József: Magánkurzus időgéppel, Irodalmi Jelen Könyvek, 2014