8 Égtáj – Semerre se haladunk – Kálmán Dóra novellái

SEMERRE SE HALADUNK

No persze, most okoskodnak.

Azt mondják, onnan már le nem jön a Csabika. Beszélnek összevissza. Csabika. Csabikám. Már az első napon láttam a szemében, nem bírt az megülni, amíg a Lajos tanító beszélt. Hogy ti most már iskolások vagytok, s majd megismeritek a világot itten. Csabika elosont a pad alatt, ki az udvar végibe. Nem bírt az a fenekén maradva világot ismerni.

Mindig úgy kellett csűrnöm-csavarnom a leckét. Azt mondtam, Csabika, mostan megtanuljuk, hogy kerekedik a földgömb. Az lesz az O betűnk. Ihol csúcsosodnak a hegyek, mint a nagy A betű, látod e? Így lépegettünk.

Gyöngyike néni, én majd megismerem a világot magam, ezt mondogatta. Hozok majd hegyi gyöngyikét, ezt szajkózta. Az évzárón nem volt sehol. Kajtatták mindenütt. Akkor érkezett futva, amikor már tettem be a reteszt. Lihegett. Markában a hegyi gyöngyikét szorongatta. Lajos tanítónak azt mondtam, beteg volt, jártam nála. A kettőnk titka maradt.

Egyszer a szomszédasszony kiabált, hogy Csabika van a TV-ben, hegymászó lett. Eltettük a nagy szekrénybe a kalendáriumokat, magazinokat a fényképével. Ha hazajárt, mindig eljött. Gyöngyike néni, hoztam virágot.

A sógor temetésére mentem fel Budapestre, bolyongtam a városban. Nem kaptam senkit, aki elém jött volna a Keletibe. Nem mertem kérdezősködni, féltem, megszólnak, csak mentem az utcákon. Frissítő nem volt nálam, s pénz se nagyon. Gyengültem, tűzött a nap, nyomta a sarkam a kölcsönlakkcipő. Olyan egyformák azok az utcák. Csupa K betűs, Klauzál… Kertész… Király…, az a sok firkás fal, piszkos jármű. Mintha mindig ugyanoda kerülnék vissza, bármerre fordultam a téren. Csabika jött szembe, nagy, magas emberekkel. Gyöngyike néni, mit tetszik itt csinálni? – ugrott a nyakamba. A nagy, magas emberek csak néztek. Hát mit akarhat Csabika egy apró fejkendős asszony nyakában? Kezébe vett, beültetett egy presszóba, feketét rendelt, sofőrt hívatott. Megígérte, hogy virágot hoz nekem a világ tetejéről.

Úgy mondják, hogy onnan már nem jön le. Agyhalál. Vagy fagyhalál? Tudjafene. Mó-do-sult tu-dat-ál-la-pot. De mit tudnak ők Csabikáról? Nekem megmondta, hogy csak virágot szed.

Lajos tanító jött ma át. Csak ült egykedvűen, bámulta a kertet. Feketét főztem. Hát miért nem bírt ez a gyerek a fenekén maradni? – szólt nagy sokára. Nem mondtam a virágot, az a mi titkunk. Alig jutott eszembe valami okos felelet. Tudja, Lajos – kapartam ki a zaccot a szemétbe –, ha mindig csak egy helyütt ülünk, semerre se haladunk. 

Béka 

Nagyon örültem az állásnak, imádtam a festményeket. Az egyik szerelmem a művészettörténet volt, a másik a pszichológia. Nem tudtam eldönteni, melyiket tanuljam, kapóra jött, hogy a múzeum most megnyíló, csöppnyi ajándékboltjában dolgozhatok, reprodukciók és albumok között, ezt az évet arra szánva, hogy megfogalmazzam a céljaimat.

Az ajándékboltnak két bejárata volt. Az egyikből érkeztek azok, akik már végigjárták a termeket, ők könyvet vettek, vagy egy szép posztert. Halkan suhantak, kedvesen mosolyogtak, értő szemmel válogattak a portékák között. A másik bejárat az utcára nyílott: innen özönlött a sáskahad. Óriási hátizsákokkal szuszakolták be magukat, hangoskodtak, leverték az árut, ahogy forgolódtak, figyelmüket kizárólag a hűtőmágnesek, bögrék és kulcstartók felé irányítva.

A legidegesítőbbek mégsem ők voltak, hanem azok a turisták, akik csak azért jöttek be, hogy a békáról kérdezősködjenek. A béka – a város jelképe – egy hatalmas falon csücsült, a szemközti katedrális ajtaja felett. A legenda szerint, aki megtalálja, boldog lesz. Igaz, hogy egyedül kell rábukkanni, de a turisták ezt úgy értelmezték, hogy valaki mutassa meg nekik azt az egy négyzetméternyi részt, ahol keresni kell, ők pedig megtalálják.

Alig nyitottam ki a boltot, már jöttek a békások. Egy idő után ránézésre is felismertem őket: hátizsák, útikönyv a kézben, a küszöbön megáll és a templom felé mutogat. Az első pár napban még mindenkivel kimentem, rámutattam arra a részre, ahol a varangy lapult, de hamar meguntam. Egyetlen perc nyugalmam nem volt, arról nem is beszélve, hogy nem a békát akartam mutogatni, amikor idejöttem, hanem Bosch-t, El Grecót. Képtelen voltam felfogni, hogy az embereket jobban érdekli egy brekegő petezsák egy Goya-albumnál. Mocsárban éreztem magam.

Készítettem egy képet a falról, pirossal bejelöltem a békát, és kiragasztottam a bolt ablakába. Eleinte észre sem vették, ezért levettem a kirakatból az összes zavaró Goyát és Velázquezt, és csak a papírt hagytam kinn, filccel bekeretezve. Jöttek a turisták, a gyerekek meglátták a cetlit és hangosan bömbölni kezdtek. Anyuuuu, én akartam megtalálni a békát! –amire persze mindenki felfedezte a kiírást. Akkor aztán a felnőttek is zokogásban törtek ki. Két japán turistát kénytelen voltam bögrékkel kárpótolni, szabályosan rosszul lettek, azt hitték, vége az életüknek, soha nem lehetnek boldogok, amiért nem maguktól bukkantak rá arra a nyálkás dögre. Levettem a papírt, és továbbra is azzal töltöttem a napomat, hogy egy varangyot mutogattam az ország egyik legszebb kisvárosában.

Átrendeztem az üzletet, a festményeket beszorítottam a másik bejárat mellé, az utcafrontra pedig kipakoltam a bögréket, pólókat, hűtőmágneseket – rávettem a főnökömet, hogy csináljunk belőlük békás változatot is. Vitték, mint a cukrot. Már nem lázadoztam: mosolyogva lendült kezem, ha valaki kimondta a béka szót, vagy akár csak a b betűt. Az ellenség testet öltött: az a rohadt kétéltű, ott, a szemközti falon. Minden pénteken francia vendéglőbe mentem, lassan, cuppogva ettem a békacombot. Ez volt a bosszúm.

Valaki felfigyelt rám a reklámpszichológia tanszékről. Ösztöndíj is szóba jöhet, mondta, s kacsintott. A felvételi meg…, ne aggódjon! Amikor letelt az év, a munkaadóm megveregette a vállam és azt mondta, válasszak bármit az ajándékboltból. A sarokba mentem, kivettem a legvastagabb albumot és letöröltem róla a port. Kelleni fog a felvételihez, hazudtam.