8 Égtáj – Projekt – Kalász István novellája

PROJEKT

Már kicsöngetés után mondta az állat, Herrmann, hogy a biológia projektre madarat kell bemutatni. Lehet előadást tartani, kitömött madarat hozni a kereskedésből is, de a valódi élet mindenekfölött, abból lehet tanulni, nézett az osztályra Herrmann, a ritka madár az év végi jegyre is kihat, majd kiment a tanteremből. Véres volt Herrmann tanári keze, lelke, szája, sokan álltak biológiából bukásra, agyi futótűz volt ez, vigasz, remény. Galler három tárgyból is bukásra állt, azt kiabálta, ő felbérel valakit. Ott a kertjük mögött az erdő, puskája van az apjának, és az ember hoz neki egy madarat. Kap pénzt. Ennyi! Galler apja gazdag volt, vállalkozó, Galler kövér, romlott, eszes. Tizennyolc elmúlt, sportkocsival járt kurvákhoz. Ekkor kérdezte Edit, mi a ritka madár? Editet egy fiú sem tudta ágyba vinni, a kérdés keringett a levegőben, a lányok vihogtak, Walter megigazította a szemüvegét, madártollat veszek a számba, és azt mondom, megettem a madarat, vigyorgott, majd leköpte a táblát. Te a fal mellett álltál, nem szóltál, tudtad, a többiek nem figyeltek: Herrmann vadon élő maradat akar. Élőt.

Otthon nem volt senki. Az anyád takarított, mosta valakinek az ablakát, az apád négy éve a nőjénél ténfergett, a macska aludt az ablakban. A macska ért a madárfogáshoz, de egy macska nem izél afelett, hogy a madárnak jogai vannak, méltósága, a macska fog, tűkarom, feltépett torok. A véres, a tépett madár nem az igazi, élő madár kell a jó jegyért. Mi a madár? Evezőtollak, fedőtollak, növényevő, ragadozó madár is van, ezt olvastad a neten. Edit apja Angliában dolgozott, a bátyja őr volt az ipari telepen, az anyja ruhákat árult a piacon. Edit alkarján ott volt egy seb, kutya marta meg, és ha jó napja volt, a világ láthatta a sebet, ha rossz, takarta. Edit félt az állatoktól, a madaraktól is, igen, foghatnál neki egy madarat. És te vennéd el a szüzességét, ez érdekes lenne. Éjszaka felébredtél, álltál az ablaknál, kutya szaladt át a parkoló autók között, valahol autóriasztó vijjogott, sem ember, sem madár nem volt, semmi sem volt a sötét ég alatt. Most kellene elmenned Edithez, mellé bújnál az ágyban, megcsókolnád a nyakát, a forró hasát, azt mondanád, hogy gyönyörű.

Herrmann Erdélyből jött át, azt mesélték, ült börtönben, szakadt biciklivel járt, reggelente véres volt a szeme, sokszor látták a vasúti kocsmában, elhagyta a felesége, mondták azt is, hogy a lakás sem az övé, csak bérelte. Herrmannt nem szerették a tanárok, Herrmann sem a gimnáziumot, a diákokat, de a biológiát tudta, nem volt ostoba, és Editet nem bántotta. Hajnalban felmentél az öreg bérház padlására; szekrények, dobozok ruhával, hátul heverő állt a falnak támasztva. Kinéztél a tetőrésen, a magasban, a homályban galambok repkedtek. Arra gondoltál, itt kellene laknod, itt nem bánt senki, rálátsz a tetőkre, az égre. A padláson feszítetted ki a hálót, délutánra galamb repült bele; vergődött, csapkodott. A galamb: szürke-kék tollazat, vörös szem, semmi különös. Egy madarad van már, kapsz elismerést Herrmanntól az osztály előtt. Edit előtt. A galamb a lexikon szerint: Columba livia forma domestica, leszarja az emlékműveket, a szobrokat, sok van belőle, nem védett, monogám, gondoltad, és ekkor láttad meg a társát. A másik galamb a heverő tetején ült, onnan nézte a párját. Hűség. Veled vagyok, amíg élek. Hol van a fészketek a tojással, kérdezted, a galamb erőlködve kurrogott, nézett, várt, te hessegetted, a galamb nézett, takarodj, üvöltötted, cserepet dobtál felé, tűnj el, végül eltűnt a sötétben.

Éjszaka volt, az utcai világítás csak a főúton működött, balra sötét töltés emelkedett, mögötte a folyó, jobbra a Moller telep, keskeny utcák, alacsony házak. A kertekből kutyák ugattak, te mentél, hónod alatt a dobozban a galambod kapirgált. Nappal sem volt okos dolog a telep felé járni, de kerülni az átjáró felé sok időbe tellett volna, Edithez mentél, vitted a városi galambot, és úgy érezted, a jótett megvéd a bajtól. A sarkon hárman álltak, három sovány alak, az egyiknél bot volt, mi van, kérdezte az egyik, mit viszel? Mondtad, galambot, nem értékes… Röhögtek, amit éjjel viszel, értékes, és az első fiú suhintott a baseball ütővel. Az arcod előtt. Az anyád jutott eszedbe, egyszer, ahol takarított, azt mondták lopott, anyád nem hagyta megmotozni magát, erre meztelenre vetkőztették. Kinyitottad a dobozt, a galamb csapkodott, mondtad, lánynak viszed, csak egy hülye galamb, és mosolyogtál, mert tudtad, a mosoly jó dolog. Dugod a csajt, röhögött az egyik fiú, te azt felelted, azért viszed a madarat. Ajándékba, hogy megdughasd… Menj, mondta a fiú, az, akinél a bot volt, ne kíméld, ribanc mind. Látom rajtad, gagyi telefonod van. Amiért nem érdemes vitatkozni. Igaz? Igaz, mondtad. Tényleg vacak mobilod volt, mindenki rajtad röhögött az osztályban, még Edit is, biccentettél, arra gondoltál, ha híres tudós leszel, és a tengeren sirályokat vizsgálsz, lesznek munkásaid. Ilyen looserek, mint ezek a telepiek, és még az is eszedbe jutott, hogy anyád nem akart többé abba a házba menni, sírt, de te rábeszélted, menjen, kell a pénz. Az egyetemre.

Másnap Edit nem jött iskolába, Galler az öreg portást nekilökte a falnak, kapott egy igazgatói intőt, Walternek ellopták a telefonját az öltözőben, Herrmann üvöltött két lánnyal, hogy a havi vérzésük miatt nem figyelnek. Aztán az óra végén Herrmann rád nézett, megkérdezte, van-e madarad? Nem akar üres kézzel látni az órán, igen, téged, a jövő tudósát! És nevetett. Este már aludtál, csöngött a telefonod, Edit hívott, azt akarta tudni, te voltál-e, aki odatette a kertbe a dobozt? A galambbal. És bár úgy tervezted, nevetsz majd, tagadod, ugyan…, mégis azt mondtad, igen, te voltál az. Edit sírni kezdett, milyen ember vagy te, egy döglött galambbal mit akarsz elérni? Van nekem elég bajom, mondta Edit, és letette a telefont.

Másnap kint voltál az erdőben, a teherpályaudvar mögött, nem messze a halastavaktól. A tisztáson szétszórtad a magot, a széttört tablettát, az ágak között surrantak, rebbentek a madarak, aztán a fák között ültél, vártál, olvastál… Sötétedett, felébredtél, fáztál, visszamentél a tisztásra, a fűben madarak feküdtek, vergődtek, tátogtak. Összeszedted őket, bele a zsákba, otthon a szobádban kiraktad a madarakat az asztalra, a polcra, a testük meleg volt, a szemük elkábítva rebegett, igen, gondoltad, rengeteg madaram van.

Másnap reggel surrogásra ébredtél. A szobában a madarak repkedtek, vijjogtak, vasárnap volt, kint köd terjengett, felhívtad Editet, jöjjön át, válasszon madarat. Edit jött, mutogattad, az ott egy szarka, az egy… Edit megcsókolt, megfogtad a mellét, mondtad, te már férfi vagy, a hormonok áradnak a sejtekben, a nemiség keresi az útját, és az ágyra lökted. A madarak néznek ránk, mondta a lány, így nem tudok. Talán máskor…, és félénken mosolygott. Kell a jó jegy, kiabáltad, miért nem lehet ezt megérteni. Edit elment, a macska tombolt az ajtó előtt, igen, az ösztönöd uralma, mondtad neki, az anyád fáradtan kiabált a konyhából, hogy mi ez a lárma a szobádban, és a madarak egyre repkedtek, összeszartak mindent, néztek rád, nézték az ablakot.

Másnap ott ült az osztály, néhányan hoztak verebet, papagájt, volt csóka, Edit semmit sem hozott. Jött Herrmann, véres volt a szeme, ihatott tegnap, mutattad, tele a zsákod madárral. És most le kell levágni az evezőtollakat. Igaz? Úgy vizsgáljuk őket? Vagy? Herrmann ült elöl, hallgatott, végül azt kérdezte, minek hoztál ennyit. Egy madár elég lett volna. Hallgattál. És a madaraid nem kapnak levegőt a műanyag zsákban, nem látnak, félnek, mondta halkan Herrmann. Vártál, nem értetted, mi a baj, kérdezted végül, miért cseszeget maga is, és nézted Herrmann kusza haját, borotválatlan, puffadt arcát. Megkapod az ötöst év végére, csak engedd el a madarakat. Te vártál, nem azért dolgoztál a projekten, hogy így bánjon veled ez az állat tanár. Menj már, üvöltötte Herrmann, engedd szabadon a madarakat! Nem érted? Csönd lett a teremben, Edit kinézett az ablakon. Fogtad a zsákot, kimentél, álltál lent az udvaron, a zsákban zsibongtak a verebek, a szarkák, a kis karvaly. Fújt a szél, hideg volt, ha tudós akarsz lenni, kell a jó jegy, belenyúltál a zsákba, kotorásztál, az egyik madár feléd vágott, a csőrével sebet ütött a kezeden. A véred folyt bele a zsákba, a madarak elcsöndesedtek. Szélesre nyitottad a zsákot, a madarak néztek rád, a csőrük az égnek meredt, a sebed égett, a madarak meredtek felfelé, és ekkor azt érezted, nem tudsz választani, elengeded mindet. Menjenek csak, és amikor felrepülnek, az hatalmas pillanat lesz.