< Bibinke és > a páholynyitogatás – Vass Tibor verse
VASS TIBOR
< BIBINKE ÉS A > PÁHOLYNYITOGATÁS
Készecske A Nagy Bibinből
A miskolci színjátszás kezdetei, ezzel nyit rám.
Ha a páholyt a rám nyitogatják, attól a héves én vagyok.
Ha én nyitogatom a másokra a páholyt, attól a mások a hévesek.
Hév mindig van, minden nyitogatásban,
névelő-túltengésben héved a szerkezet.
És ebben hévedségben olyan megnyugvás van és olyan hidegvér,
kedv s öröm hétfőről tetszetőn röpkeddnek.
Tetsszen tőn metszett bioszínházat fogyasztani,
mérsékelt az artósítószer-tartalom.
Igazi az igazival egyfajta itt, a páholy nyitvatermő, héves.
Kedvenc szavammá a repertoár válik.
Páholyt nyitogatni zsenírzó tényező.
Fényedző, elemlámpás ruhatáros nénik zsenírnak,
támadnak egyenruháikban a legókisasszonyok.
Egy ember van, aki a nyolcvanhárom oldalas útmutató nélkül
össze tudja rakni belőlük a mentsvárat.
Kellenek saját páholyok, azt mondja, ez a vénkövetkeztés,
amikben magunkra magunk nyithatunk,
énségünkre ajtajával méregből kézközre, örömben tenyérre csapkodhatunk.
Végtére legyünk mi is páholy, meg a héves nyitogatás maga.
Bérlet legyen anyánkra, anyámasszony Katonájára,
Bánk ne mondhassa nekem, Tiborc, elmész te boldogabb hévtájra.
Hiszen boldog a hévtáj, színtiszta az igazság a páholynyitogatásban.
Igen, ilyen színű lehet az igazság, innen becsülhetni meg, ami odaát van,
ebből tudni a színfalat mögötti ízeket.
Miskolc, 2014, művek és művészek a miskolci színház színpadán.
Ízekre szedlek, mondja a héves, ne emlékezz itt nekem,
ne most jusson eszedbe a szemközti páholy, meg ami színleg ott lapul,
ahol Gábor Klarisszává, Klára Gábriellé alakul,
ahol Júlia Dorkát igézőn veszi fel alakul. Be lehet lesni ugyan hozzájuk,
rájuk lehet páholynyitogatni, zsenírni édes hármasuk,
s béke, az legyen veletek, olvassátok könyveimet,
szeressétek gyermekeimet. És Szabó Lőrincet is szeressétek.
A minap Szabó Lőrincet szav nekem egy szekszárdi pincegazda,
és mondja, nyissam ki szavszívem a gyurgyalagra.
A verset nem szavja jól, belehévszólok, meg is kapom érte,
a gyurgyalagok viszont hév-bele szólnak, de fecskék többnyire,
el lehet véteni mennyi mindent, ó. Mennyi minden tó,
s mennyi minden háton mégis jók a hártyavékony jegek.
Kártyavékony legyek, színházban révedni emberibb dolog,
a bérletes elhiszi, hogy odabenn főnevibb minden földnevi igézet.
Igaza van: aki hitben hisz, hisztelen nem marad.
Aki héves, hévtelen nem ragad. Héves a hévtelennel halakmás.
Egy másik szemköztiben hasztalan egy nő leshelyét lesem,
hátha elhévem a tekintetét. Nem veszünk rajta össze,
hogy kukkerozik vagy gukkerozik, hogy a borítás alapvetően milyen,
maradjunk abban, hogy páholyszínű, színültig gekkó és kekkó,
fényfestetten elégül a mennyezet, énlény, feslett földezet itt-ott,
de kijárt inkább, magunk által is büszkére taposott,
evilágot jelentő szálfaegyenes deszkák.
Megyünk-e színházba idény? Nemzeti színház az egész világ,
komplem-enter és komplem-delete,
te nem vagy komplemt, mondja a leshelyes nő, a szájáról olvasom,
bonyolódnak a megszokott billentyűparancsok.
Részemről szín-helyes igazságok a Páholynyitogatóban,
tanúskodom, ott csakis a színtiszta igazgat.
Tartom, emelem kalapom. Nem vas.
Ír a Peer Gyntről. Nyolcvanhármat kínunk,
tíz forintért bérlek egy ruhatáros legókisasszonytól látcsövet,
aranyszín valaha, öten adjuk rá össze a pénzt.
Kell, mert híre megy, ha a darab hosszát tentike nélkül bírjuk,
– egyhelyütt a színház államosítása helyett álmosítását olvasok –
a vége felé anyaszült nők szaladgálnak,
ettől hosszabb vége felével csak Ben Hur bírja a Szikra moziban,
de azt nem lehet bírni, nincsenek anyaszült nők, csak kemény faszékek,
ezt lehet bírni, itt bársonyak.
Bársony nyakát páholyból leshetem a leshelyes nőnek,
ha éppen nem kell senkivel összeveszni kukkeren vagy gukkeren.
Ha úgy nézem, senki mással,
csakis velem történhet több mint harminc éve mindez.
Mintha az idő csak az én időm lenne, másnak állni látszanak,
vagy felgyorsultnak órák, teóriák,
s a gyerektér csak nálam terjed elméleti síkká.
Nekem hal meg két kutyám és közeliek így-úgy a családból,
én látok olyan rendezést, amit rajtam kívül helyt színelők látnak csak,
elmegy számolatlan macskám, hernyóra hányra taposok,
sorok és sorsok között tudok jól olvasni,
képes vagyok sarok és szarok közt írni,
a Szinvát Színvának én hallom süketelések, zúgás közepett,
én mondom ki, ami a színemen fekszik. Én fogom megélni a saját halálom,
eljátszani, hogy mindvégig hittem istenben (korr.: Istenben),
a színtaxis kétszázért bárhonnan hazavisz.
A páholy ki vala nyitogatva. Ha jól emlékszem: tessék befáradni, kérem.
Emlékérem jár, számos színhelyes kép,
színésznők, akik Miskolc után lettek országos sztárok,
dajkamargitbalrafent, mezeimáriajobbrafent,
makaymargitbalralent és kissmanyijobbralent,
Péva Ibolya, egész oldalon,
héve örök a hévemben, mióta a páholynyitogató második otthonában,
a Színészmúzeumban Kosztolányit szaval
mellettem állva egy bársonyszéken, rám támaszkodik,
szorításával minden ízemben ízekre hévi bennem a szavakat.
Vannak könyvek, melyek hévnek mellettünk,
szorításukkal ízleg szednek ízekre szavakat,
csak azért, hogy szoríthassuk őket, szedjünk szótavakat.
Hisz mennyi minden tó, egyszer tán már mondtam,
s mennyi minden héven túlmutatnak mégis a legek.
Jegek hártyavékonya büszkén dagad járhatóra.
