A második világháború idején születtél Németországban. Kirúgtak a gimnáziumból, mert úgymond uszítottál Walter Ulbricht ellen. Színésznek tanultál, onnan is kirúgtak, majd katonai szolgálat megtagadása miatt bebörtönöztek. Később egyetemen tanultál, majd házasság révén 25 évesen megtanultál magyarul és lefordítottad Mészöly Miklós Saulusát. Innen kezdődik fordítói pályád, melynek 70 könyv a terméke – az egész modern magyar irodalom. Ezután fogtál bele egy önéletrajzi regénytrilógiába:Idegen testcímmel jelent meg az első kötet, Szemfényvesztők címmel a második. Sok szempontból érdekes, rendhagyó kötetek ezek – részint a magyar történelem és irodalom utolsó 60 éve jelenik meg bennük, részint egy sajátos személyes életút és gondolkodás. Sajátos életút jelenik meg, burjánzó élettörténetekkel, szerelmi történetekkel, legendás történelmi és irodalmi figurákkal. Az életút első emlékei bombázáshoz kötődnek. Német vagy, aki emigrált Németországból, egy szerelem és a megtalált hivatás: a fordítás folytán. De valamiképpen úgy érzem, hogyha nem talált volna meg a fordítás, akkor sem biztos, hogy Németországban éled le az életed. Tévedek?

Ki tudja? A múlt nem változtatható már meg. A vágy, hogy lerázzam az akkori pillanatot, a hazugságokkal tele nyomasztó NDK-jelent, mindennél hatalmasabb volt, de soha nem jutott volna eszembe tengerészként szolgálni, csak hogy lássam világot. A fennálló viszonyokat már gyermekkoromban elégedetleneknek találtam. Az embereket és azt, ahogyan a múlthoz és a jelenhez viszonyultak, idegenkedéssel néztem. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy magányomban depresszióba estem volna, hogy ne lettek volna barátaim.

Ellenkezőleg. A többieknek mégis furcsa, egzotikus jelenség voltam, amolyan nyughatatlan alak, aki folyton átlépi a határokat, szimpatikus vagy éppen nem szimpatikus arrogáns, idegen test.

 

Mesélj valamit a családodról – talán az sem tekinthető szokványosnak.Az apa az UFA – a német állami filmcég – vezető munkatársa, a lengyelországi zsidó származású nagynénik, és az őket kimenekítő nagyapa…

Vordamm, ahol apám született, a brandenburgi tartomány legkeletibb végvára volt. Így aztán apám a határ tudatában nőtt fel, és bizonyára ez a magyarázat a Német Lovagrend iránti érdeklődésének, amelynek történetéből doktorált. A Német Lovagrend politikailag jól felhasználható története az SS birodalmi vezetőjének, Heinrich Himmlernek a figyelmét is felkeltette. 1939-ben hívták a Birodalmi Biztonsági Hivatalba, ahol történészként a nemzetiszocialista rendvárakat lett volna hivatott ideológiailag erősíteni. Ezekben a rendvárakban kiképezték a birodalmi elit utánpótlását. Anyám, aki férjével sosem vitatkozott, könyörgött, hogy ne engedje magát az SS szekerébe befogni. Gyanúsnak érezte az SS rasszista jelszavait. Figyelmeztette apámat, hogy a nyíl egy napon ellenük is fordulhat. Anyám született Pietraszewski, ami magyarul félénket jelent, már a neve alapján sem támadhatatlanul árja származású, de apai nagyanyám, a született Wroblewski eredete végképp homlokráncolást váltana ki a faji fanatikusokból. Wroblewski, vagyis Verebes, micsoda német név! Anyám rendíthetetlen szeretetével megóvta apámat az együgyű döntéstől, amely szörnyű bűnné növekedhetett volna.

Ehelyett apám a Birodalmi Filmkamara szászországi, thüringiai és cseh-morvaországi vezetőjeként Lipcsébe ment. Itt aztán csak kevésen múlott, hogy nem küldték koncentrációs táborba.

Legalábbis leplezetlenül ezzel fenyegették meg, mivel összetűzésbe került Martin Mutschmann szászországi birodalmi helytartóval és miniszterelnökkel, aki szívesen elengedte volna egy drezdai mozitulajdonos vadászbarátjának 100 000 birodalmi márkás adótartozását, de ez ügyben váratlanul dr. Paetzke néptárs elkeseredett ellenállásába ütközött. Apám, akiből ideológiai elvakultságában sem veszett ki az erkölcsi érzék, feltehetőleg nem volt tisztában azzal, hogy a legfelső nácivezetők körében úgyszólván divat volt, hogy nem fizettek adót a birodalomnak. Ebben még Hitler sem volt kivétel. 1942 őszén történhetett, hogy Mutschmann azzal küldte útnak két bizalmasát, hogy konspiratív körülmények között találkozzanak apámmal a Lipcse és Halle közötti autópályán, és beszéljék rá a párt irányvonalának követésére. Három, konvojban haladó Mercedes-limuzinban hajtottak egy parkolóba. Apám magával vitte a szolgálati autójában a négyéves bátyámat, talán mert tartott tőle, hogy valami baja történhet. Micsoda naivitás!

Végül aztán apám megmenekült a koncentrációs tábortól.

Helyette becsületvesztés címén kizárták a pártból, és egyszerű katonaként a frontra küldték. Akkoriban a harmincas évei közepén járt.

Nagyapám, az egykori német nacionalista, aki építkezési vállalkozását az egész német birodalomra kiterjesztette, a húszas években csődbe jutott, először a Vámhatóságnál dolgozott, végül pedig a Gestapónál kötött ki és csinált karriert. Az ötvenes években néhányszor meglátogattuk őt Nyugat-Németországban. Szúrós pillantása és ellentmondást nem tűrő parancsolgatása bennem félelmet keltett. Rokonaim körében az a szóbeszéd járta, hogy annak idején parancsára lábuknál fogva akasztottak fel lengyel férfiakat, mert fajgyalázást bizonyítottak rájuk. Neki ez olyan nagy elégtételt jelentett, hogy lefényképeztette magát a haldokló testek alatt.

Amikor a két, Varsóban lengyel gimnáziumban lengyelt tanító nagynénémet Auschwitzba hurcolták, nagyapám kötelességének érezte, hogy megóvja őket a biztos haláltól és kimentette őket a pokolból, bebizonyította, hogy a német hatóságok valamilyen hibát követhettek el, mert sógornői se nem lengyelek, se nem zsidók lehettek. Nem utoljára őt is gyanússá tette volna, és főleg a feleségét. A Wroblewski név már önmagában is bizalmatlanságra adott okot. Ráadásul a menyének, anyámnak a leánykori neve sem utalt feltétlenül ősgermán származásra.

A nemzedékek folyamán előfordulnak a család életében olyan dolgok, amelyeknek a bensőséges ismerete nem tartozik a külvilágra. A családom történetének ezt a részét mostanáig úgy őriztem, mint az államtitkot. Bűnösnek éreztem magam, pedig ebben személyes bűnöm nincs, csak mert genetikailag olyan emberek életét folytatom, akiknek cselekedeteivel nem értek egyet, sőt undorodom tőlük.

Petri Györgynek lehetett valami sejtelme a dologról, amikor a nyolcvanas években egy éji órán a frankfurti lakásomban megkérdezte, igaz-e, hogy apám Gestapo-tiszt volt.

Az igazságnak megfelelően nemmel válaszoltam, és megkönnyebbültem, hogy nem faggatott tovább. De az áldozatok és tettesek témája, a szerepek váltakozása életem témája lett.

Nem csak az enyém. Mészöly Miklós is ezzel az egzisztenciálisan mélységesen aggasztó kérdéssel foglalkozik Saulus című regényében. Időközben arra a meggyőződésre jutottam, hogy az élethazugságaink teremtenek hamis helyzeteket és vezetnek szélsőséges esetben hisztériához. Ez ugyanúgy igaz az egyes emberekre, mint a közösségekre. A világon szinte mindenhol élnek olyan gyerekek vagy unokák, akiknek szülei, nagyszülei történelmi léptékű bűncselekményeket követtek el. És mindenhol a hallgatás fátyla borítja a családtörténetet. Nagyon is érthető szégyenérzetből.

Ahhoz, hogy valaki megtalálja önazonosságát, nem kell saját nemzete nagyjaival azonosítania magát. Sokkal fontosabb, hogy feldolgozza saját családjának történetét, és abból levonja a szükséges következtetéseket. Nem Goetheként, Mozartként vagy Kafkaként születsz, nem Mengeleként, Eichmannként vagy Hitlerként, nem Bartókként, Kodályként, Soltiként, Schiff Andrásként, Konrád Györgyként vagy Kertész Imreként. Döntően csak rajtad múlik, hogy azzá leszel-e, amivé lenni akarsz vagy tudsz. Genetikailag őseink életét folytatjuk, de társadalmilag és szellemileg bizonyos értelemben csak akkor, ha nem nézünk szembe családunk történetével. Az erre vonatkozó hazugságok beteggé tesznek minket és átvitt értelemben a bűnösök cinkosaivá, talán saját életrajzunk cinkosaivá is. Sok példát lehetne felhozni. Az egyik legismertebb példa Günter Grassé, aki a Nobel-díját irodalmi teljesítményének és elhallgatott SS-múltjának köszönheti.

 

Hogyan lettél vagy lettetek keletnémetek?

Miután a bombázások elől Lipcséből Pomerániába menekültünk, majd onnan az oroszok elől vissza Lipcsébe, a Gohlis városrészben sértetlenül maradt házunkba, tanácsosnak tűnt, hogy a nyugati megszállási zónákban esetleg ránk váró bizonytalan sors helyett inkább Lipcsében maradjunk, ahol biztosabbak voltak a lakhatási viszonyok. Mivel engem egy bombázás alkalmával betemetett a törmelék, és ennek következtében ötéves koromig nem voltam hajlandó megszólalni, a mai napig rettegésben élek a bombáktól és az erőszaktól. A némaság évei jelenthetik a lélektani alapját az engem lépten-nyomon körülvevő igazságtalansággal szembeni ellenállásomnak.

Apám az összeomlás után mély lelki válságba került, amelyből soha nem gyógyult ki igazán. Súlyos asztmája lett. Betegsége miatt jobbnak látták a szüleim, ha nem vállalják a bizonytalan jövőt Nyugaton.

 

Olvasmányélményeid fiatalon? Zsidóságélmény hatott rád a könyveken át?

Lion Feuchtwanger Jud Süss és A toledói zsidó nő című regényei még ma is hatással vannak rám. De megemlíthetem még Arthur Schnitzlert, Robert Musilt, Franz Kafkát, Stefan Zweiget és az Ótestamentumot is, amelyet a cottbusi magánzárkámban kétszer is elolvastam.

 

Kritikus vagy minden totalitárius rendszerrel szemben, de kritikus vagy a 68-asokkal szemben is, ami inkább kivétel a demokratikus ellenzék egykori köreiben. Te ott is kicsit renitens vagy, ahogy látom.

Abszolút igazságokban soha nem hittem, és ma sem hiszek. Eklektikus ember vagyok. Talán ez a magyarázata annak is, hogy nekem Budapest az eklektikus homlokzataival már a hatvanas években is jobban tetszett, mint a művészettörténészek által a budapesti metropolisszal szemben előnyben részesített Prága.

Aki azt hiszi, hogy egy abszolút szépségideál vagy egy abszolút igazság mellett kell állást foglalnia, az előbb-utóbb valamiféle művészeti vagy politikai diktatúra elkötelezettje lesz. És akkor abban szépen berendezkedik, vagy csodálkozva a szemét dörzsöli, vagy titokban könnyeket ejt.

 

Mesélj valamit a német múltfeldolgozásról, a Vergangenheitsbewältigungról, amiről sokat hallani, de hogyan zajlott ez testközelből? Hatott ez rád?

Vergangenheitsbewältigung? A múlt legyőzése? Olyasmi soha nem volt, és nem is lehetséges. A múlt megtörtént, nem lehet jóvátenni. Magyarul a múlt feldolgozásáról beszélünk. Ez már jobban megközelíti a lényeget. De hogyan tudja feldolgozni egy diktatúra egy korábbi diktatúra szörnyűségeit?

Instrumentalizált hazugságokkal és féligazságokkal. Ebben az atmoszférában nőttem fel egy olyan államban, amely nem akart felelősséget vállalni a nácik bűneiért. A hazugságok és féligazságok már korán kialakították bennem azt a meggyőződést, hogy az igazság sokrétegű, ezért csak nehezen megragadható.

 

Soha nem beszéltünk róla, talán tapintatlan is a kérdés, de szoktál te gondolkodni azon, mi az identitásod?

Szinte mindennap felmerül bennem ez a kérdés. Választ még nem találtam rá. Hogy miért nem? Mert az identitásaim – német, lengyel, zsidó, orosz, magyar, közép-európai, világpolgári és még sorolhatnám – úgy váltakoznak, mint az időjárás.

Skizofrénia? Talán az is. De ez a skizofrénia óvott meg attól, hogy rabja legyek valamilyen rasszista, nacionalista vagy politikai őrületnek. De van két fontos identitás, amelyet még nem említettem, mégpedig a német és a magyar nyelv. Az összes többi identitás mellett leginkább ez a kettő határozza meg mindennapjaimat, a múltamat, jelenemet és jövőmet. Életem hátralevő részében már nem fogok tőlük megszabadulni, és nem is akarok. Ez a két nyelv a hazám.

 

Milyen volt a viszonyod a papáddal, tudtál beszélgetni vele az ő szerepéről?

Nem, soha. Mindazt, amit róla tudok, fáradságos nyomozói munkával tudtam összeszedni.

 

A fordítás, a kultúraközvetítés, ami hivatásod lett, nem függ össze azzal, hogy bizonyos értelemben kockázatosnak látod, ha valaki nagyon kötődik egy nemzethez, kultúrához?

Néha azon kapom magam, hogy büszke vagyok a magyar kultúrára, amely számomra a foglalkozásom miatt elsősorban az irodalmat jelenti. Ez persze elég nagy hülyeség, hiszen a magyar irodalom nem létezik, csak egyes szerzők vannak. És ők az egész emberiséghez tartoznak, nem a magyar nemzethez. Nem beszélve arról, hogy nincs is a magyar nemzet. Inkább egy nyelvi szövetségről beszélhetünk, amelyhez én nagyon is hozzátartozónak érzem magam.

 

Azt írod egy idősebb, exkommunista expolitikus barát nyomán: nagyon könnyen felcserélhető a bűnös és az áldozat szerepe a diktatúrákban. Bárkiből lehet ez is, az is…

Erre az igazságra egy barátom, Heltai György tanított meg, akit a Rajk-per előkészítő szakaszában régi barátja, Décsi Gyula hallgatott ki. Bár Heltai sohasem volt tettes, elismerte, ha a Párt arra kérte volna, ő maga is vállalta volna a tettes szerepét. Én attól félek, hogy mindegyikünkben benne van a hajlam nem csak az áldozat, hanem a tettes szerepére is. Húszéves koromban néhány hétig helyettesíthettem egy árvaház verekedős főnökét. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy én is kiosszak néhány pofont. Örültem, hogy hamarosan búcsút mondhattam ennek a meglehetősen kétes tevékenységnek. Strukturálisan, azt hiszem, sokkal kisebb a különbség a kis és nagy tettesek között, mint gondolnánk.

Fogságom története és az árvaház egy olyan tudati folyamatot indított el bennem, melynek következtében még ma is mindig azon igyekszem, hogy ne legyek tettes.

 

Miért Idegen test és Szemfényvesztők a könyveid címe?

Igen, ezek a címek a lelki állapotaimat tükrözik. Valamiképp egész életemben mindig idegen test voltam mások számára.

Mindenhol valóságos vagy néha csak vélt szemfényvesztést látok. Mások hazugságai és szemfényvesztései körülfognak.

Saját hazugságaimból és szemfényvesztéseimből naponta próbálok kitörni. Egyszóval az engem körülvevő hazugságok és szemfényvesztések lettek a témám.

 

Ki a kedvenc íród, és ki a kedvenc íród azok közül, akiket fordítottál? Hatott-e rád és hogyan?

Karl Philipp Moritz 1785 és 1790 között megjelent lélektani regénye, az Anton Reiser kísért hosszú évek óta az álmaimban.

Sok más szerzőt is említhetnék. De Moritz még ma is nagyon fontos a számomra. A magyar szerzők esetében nehezemre esik, hogy ne soroljak fel egy hosszú listát. Első helyen Konrád Györgyöt említeném, aki irodalmi, fordítói és emberi vonatkozásban a legközelebb áll hozzám. Műveihez és gondolkodásához erős kötődést érzek. Petri György, a mindennapok zseniális költője, és Pilinszky János, akit a fasizmus bűnei magányosságba taszítottak, előkelő helyet foglal el a munkásságomban. De tulajdonképpen az összes általam fordított szerzőt megnevezhetném, hiszen a könyvek fordítását többnyire váltakozó szerelmi kapcsolatokként éltem át. Életkorom előrehaladtával gyengülnek ilyen irányú poligám hajlamaim, és inkább a monogám írás kerül előtérbe. Ma már csak ritkán bocsátkozom irodalmi flörtökbe.

 

Hogy alakult ki a pikareszkregény szerkezet – a töméntelen élményt máshogy nem lehetett kezelni? Többkönyvnyi élményt gyúrtál egybe.

Már jó ideje azon dolgozom, hogy visszafogjam a pikareszk jelleget, és az életrajzi mozzanatokat helyezzem előtérbe. Leo Kleinschmidtet le kell váltania egy én-elbeszélőnek. Karl Philipp Moritz példája nyomán létrejöhetne egy önéletrajzi-lélektani fejlődésregény. Ha elég erőm marad az elkövetkező években, akkor az élettörténetem szándékom szerint korfestő regényként fog megelevenedni.

 

Szántó T. Gábor

 

---

A beszélgetés 2013 decemberében megjelent a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóiratban

---

 

Hans-Henning Paetzke, író, műfordító, szerkesztő

 

Életrajz

 

 

Díjak és ösztöndíjak: