Esterházy Péter

Brazil, Brazil!!!

(rövid márciusi helyzetjelentés) Hideg van. Brazília meg messzi.

(a kérdés) Vajon normális-e az a különös ismertetőjellel nem bíró, közép-európai, szocializmuson edzett, ivarérett férfiú (és ezernyi társa), aki kétnapi hideg élelemmel kiköltözik a Népstadion jegypénztára elé, hogy bizton kapjon belépőt valamiféle futballmeccsre?

Nem, nem normális. Aránytalan, értelmetlen, zavaros, zagyva, összevissza, badar, marhaság, őrültség. 

De régóta várok már effajta őrültségre… Merthogy katasztrofálisan normálisak vagyunk. Nem józanok, inkább fásultak, nem épeszűek, inkább ügyesek. Unalmaskán centizgetünk. Itt mindenki olyan normális. Én is. 

Ám most megjöttek a brazilok. 

(mi a brazil?) Ne kerteljünk, tudjuk, mindannyian. Hisz volna-e, létezik-e olyan, ki nem rúgott hatalmas gólt, valamikor, két finom csel után, Zsilmárnak a jobb felsőbe…? Vagy ahogy Gyalmaszantoszt forgattuk, jobbra tolom, balra fordul, aztán fordítva… Tostao – mintha föl volna mentve tornából, magunkat szerettük benne… És persze a Garrincha lányai!!! Hát azokból csak jutott nekünk is, annyi sokból! Majd mi rendbe hoztuk volna az apóst, eltiltva a piától… Ahogy cikázik a csúf, görbe lábain a félméterenként felállított pezsgősüvegek között!

De hát, amiként az edzők mondják, „az emlékekből, fiam, nem lehet megélni, mindig csak a jelenből, ha egyáltalán”.

(a jelen) Szombat van, előeste, nem tudom, mi lesz holnap. Lehet, hogy majd szitkozódunk utána – a magyar, nem győzzük ismételni, tüzes vérű, fanyalgó nép, a tényektől ritkán hagyja magát zavartatni –, kiderül talán, hogy ezek se istenek, hogy már ezek sem azok, mi meg végképp nem. Vagy valami más derül ki. Majd lesz valami, ami kisebb lesz annál, amit várunk. Mindennapi lesz, és reális.

Pedig a brazilok nem mindennapiak és nem reálisak.

Nem reálisak, de vannak, vannak, ez most már biztos. Eddig is bíztunk ebben, az újságok is írták, csak hát azok annyi mindent írnak, tévén is láttuk őket – de hátha valami úri huncutság csak, videotrükk!

Most itt vannak, igaz hát minden, a légstoppok, a sarkalások, minden.

(mi is ez a minden?) Mondjuk, a homok. A Copacabana. A tenger. A remény. A barna nők! Az öröm. A karnevál. (Itt az évi rendes halottaktól most tekintsünk el; a halottaktól, egy idő után, el szoktunk tekinteni.)

Az élet persze nem karnevál. De hogy csak ennyi volna, amennyit látunk, tét nélküli edzőmeccsek saras, szürke külvárosi futballpályákon – ez se igaz. JÓ TALAJÚ PÁLYA, VEZETTE BIRCSÁK – ennyi, ami volna nekünk itt?

Nem. Barátaim, ellenségeim és közömböseim! Ne tévesszen meg titeket, hogy olvad a hó, maszatos a környék, bokáig ér a sár, ha meg kiszárad, mindent belep a por – mindannyiunkban van egy darab brazília, napfényország, csak rendre elfeledkezünk erről ebben az ún. kontinentális éghajlatban. Mert goromba az idő, nincs tengerpart, és ha volna, föl volna betonozva, ha meg nem volna fölbetonozva, és homok volna, arany és forró, akkor nem biztos, hogy szabadna ott focizni. Vagy szabadna, de nem mezténláb. Vagy mezténláb, de csak igazolt mezténláb. Élsport; ismerjük ezt a világot, itt élünk.

Én nem egy újabb kibúvóról beszélek, nem az öncsalás egy aktuális és kellemes változatáról, ez a brazília, a szívünkben, nem az álmok világa, ahová a rút való elől menekülhetnénk szambázó lányok közé, hanem a bennünk lévő csoda lehetősége, a fantáziánk, a merészségünk, a vágyaink esélye, brazília a fény, a bennünk rekedt vagy rejtezkedő fény…

Ellenvethető volna, hogy mi nem vagyunk brazilok, magyarok vagyunk. Igaz. És a brazilok mindig jobb brazilok, mint azok, akik messziről szeretnének brazilok lenni. Bragyarnak vagy mazilnak lenni: nevetséges, gyáva és reménytelen dolog. De, és ezt most szakmailag mondanám, futballszakértő a futballszakértőnek: tudván, mi a brazil, többet tudunk teendőinkről és lehetőségeinkről itt, a Népstadion környékén…

(marci) De tán mindez túl komoly, illetve komolykodó, tehát komolytalan. Mert végtére is azt megtudni, mik vogymuk, azt észrevenni, hogy mérhetetlen gazdagok vagyunk, abban hinni, hogy csoda is történhet velünk – mindezt egy brazil–magyartól várni… mintha sok volna.

„Pedig milyen szép”, legyintene flegmán és csúfolkodva a vasárnapi munkából este hazatérő öcsénk, akit ezek a lebegő félistenek, tündöklő létünk iménti letéteményesei másfél órán át rúgták, abrihtolták, kötényezték, galádkodtak. Ez az ő szempontja. Sosem mondtam, hogy hálás dolog író rokonának lenni… Bár nem biztos, hogy legyintene. A fényhez – Európa! – a görögök is értenek…

(apák és fiúk) A meccs azután véget ér. A brazilok elmennek. Mérkőzések jönnek, mennek. Mi meg majd csak elleszünk. Lehet. De most még csak szombat van, amúgy március tizenötödike, a szabadság ünnepe. Én tehát holnap, így tervezem, kimegyek a fiammal a Stadionba. Már jó korán kiülünk, márciusi ifjak. Tökmagozunk. Kicsit meg vagyok hatódva, hogy így üldögélünk kettecskén 70 ezer vagy mennyi ember közt. „Vettél jégeralsót?”, kérdezem szigorúan. Szemtelenül vállat von, amin átsiklok.

Akkor aztán lassan megtörténik az, aminek meg kell történnie, és elmondok neki mindent, amit tudok a brazilokról, a belső és külső braziljainkról, Zagallóról, Didiről, ne röhögj, fiam, és Peléről, a félpályás emelésről, a hulló falevélről, a fényről, a csodáról, arról, hogy az élet ünnep, és hogy vár ránk, fiam, valami, és miközben ő, ingerülten látom, a sárga mezesek közt keresi meggypiros nagybátyját – én szépen bevallom neki, csak neki mind a Garrincha lányokat! Látom, most figyel.

Meccs utáni záradék: Magyar úr tervez, valóság végez. Megteszem a brazilokat a szabadság titkos jelképeinek, erre kapnak, a rabszolgák, egy hármast. És ebben nagyon is benne az öcsém keze, lábként! Sosem mondtam, hogy hálás dolog csatár futballista rokonának lenni…

Júniusi záradék: De hát hol van már a tavalyi hó! Most persze az oroszokról kéne írnom, atomfutballról és a 6-os szám misztikájáról, különös tekintettel a kelet-európai történelemre. De nem írok. Sosem mondtam, hogy hálás dolog… valaminek is lenni.