Prágai Tamás: Kabak (2) – A megvilágosodás folytatódik

Az állhatatosság az ostobák erénye

Ugyanez a Kereszt egy vasárnap délelőtt kölcsönkérte a körcsiszolót. Halat sütöttem, és nem szeretem, ha főzés közben zavarnak. Azt sem értettem, minek neki a körcsiszoló; féltem, hamar készpénzre akarja váltani, hogy az esti italköltséget fedezze. (Szó, ami szó, Kereszt akkoriban erősen ivott.)

– Nem működik jól – forgattam meg a halszeletet a serpenyőben. – Elromlott, vagy mi. Egy hokedlit akartam lecsiszolni a múlt héten, össze-vissza karistolta.

– Hadd nézzem! Hol egy konnektor?

– Ugye nem a konyhában akarod kipróbálni? – kaptam fel a vizet, de akkor már berregett a motor.

– Megy ez, mint a lyukba szarás – jegyezte meg elégedetten Kereszt, és egy szutykos sportszatyorba süllyesztette a gépet. – Az a bajod, hogy nem vagy elég kiartó.

– Most ki fogsz oktatni?

– Kioktatni? Téged? Ugyan...! – Legyintett. – Minek? Van egy haverom, azt szokta mondani: van, akinek olyan a feje, mint a gyémántvágó. Igaz, ez a haverom olyan pepecselős ember, bonsai nemesítő. Nem szeret kapkodni. Az ükapja a Fehér Oroszlán fogadó tulajdonosa volt Bécsben. Állítólag.... Ezt én nem hiszem. Van egyáltalán Bécsben Fehér Oroszlán? Ez a haver egy alkalommal azt mondja nekem, amikor a sok bonsai között ültünk, és ő egy körömollóval vagdalja azokat az apró levélkéket, hogy egy állig begombolkozott figura otthagyott egy dobozt az ükapjának. Tudod, ez nem mostanában volt. Akkoriban nagyon divatos volt a szabadkőmüvesség és az efféle összeesküvéselméletek.

– A dobozért jönni fog valaki – magyarázott ez a félig-meddig ismeretlen ember –, aki tudni fogja ezt és ezt a jelszót. Csak annak adják oda a dobozt, aki a jelszót tudja, mesélte a haverom.

– És mi van a dobozban? – kérdezte ez az állítólagos ükapa, a fogadós.

– Nem árulhatom el – válaszolta az idegen. – Aki a dobozért jön, fizetni fog egy aranyat a megőrzésért. A dobozt sértetlenül kell átadni.

– Talált pénz – gondolta a fogadós, és eltette a dobozt a pult alá, a jelszót meg fölírta a pincekönyvbe.

Ez a valaki csak nem jött a dobozért. A fogadós néha felemelte a dobozt, és megrázta. Kopogós, fás hangon zörgött. Eltelt egy év, kettő, még több. A fogadós elmondta ezt a titkot a fiának; és az is elmondta a fiának, amikor közeledni érezte az órát, amikor ezt a porhüvelyt letesszük.

– A doboz – mondta ez a bonsai nemesítő – így szállt nemzedékről nemzedékre a családunkban.  Több száz, de lehet, hogy még több éven keresztül. De az apám föllázadt! 'Ezt nem mondjátok komolyan!' – kiáltott fel, amikor értesült erről a családi kötelességről. – 'Száz éve őrizgetünk egy dobozt, és ki se nyitjuk?' Azonnal felpattintotta a doboz zárját egy csavarhúzóval – egyszerű, apró kis faszelence volt. A dobozban egy papírcédula volt és egy dobókocka. A cédulán egy mondat állt: "Az állhatatosság az ostobák erénye."

– Mi a csodát akarsz ezzel mondani?! – zúdultam fel.

– Én semmit – vont vállat Kereszt. – Én aztán semmit, csak elmondtam neked egy történetet, hogy ne unatkozz halsütés közben.

És lelépett a csiszológéppel.

Az üresség

Egy ember, mint maga mondta, "budista" lett, és kiüresedett, "mint a vastagbél szarás után", majd Zoroaszter hívének tért meg és családnevét "Nincsen" Frigyesre változtatta. Nomen est omen: ez az ember a névváltoztatás után nem sokkal eltűnt. Nem hagyott hátra búcsúlevelet, és egyáltalán, semmi sem árulkodott arról, hogy a fejében végzetes tervet forgatna.  Élettársával közölte, hogy kutyatápért ugrik le a Peti állatkereskedésbe.

– Számtalanszor előfordult, hogy csak úgy leugrott ide vagy amoda, a haverokhoz vagy hírlapért, főleg hétvégén, mialatt a konyhában végeztem a házimunkát... – szipogott elérzékenyülten F. Jolán. – Istenem, micsoda arany ember volt az én Frigyesem, mintha aranyszálból szőtték volna...

Pénz- és irattárcát nem vitt magával, eltűnése rendőrségi ügy lett.

Milyen vigaszt talál a hitetlen?

Ez a Kereszt ismert egy Dobozi Botond nevű, rendkívül művelt fegyverkovácsot, aki történelmi kardokat gyártott, nehéz huszárkardokat és lovassági szablyákat, de japán katanákat és wakizashikat is. Hirtelen haragú, indulatos ember volt Dobozi, az a típus, aki elmélyülni egyedül a munkájában tudott. A kardok kovácsolása ugyanis nemcsak fizikai erőt igényel – ember legyen a talpán, aki egész nap elbírja a kalapácsot és az izzó levegőt a kovácstűz mellett –, hanem mindenek előtt koncentrációt. Egy szablya élén egyetlen melléütés végzetes csorbát ejthet.

– Nem hiszek a keresztények Istenében – magyarázta egy alkalommal ez a Dobozi Keresztnek. – Nem hiszek benne, és nem azért, mert a világban nem a könyörület gyarapodását látom.

Dobozi egy-egy kis szünetet iktatott be a mondatai közé, hogy ideje legyen átgondolni a mondandóját. Azok közé a becsületes, régi vágású mesterek közé tartozott, akik kimondani sem szeretnek semmit elhamarkodottan.

– Mert hogy a világban a könyörület csak elenyésző arányban van jelen, az tény. Holott a keresztények istene a könyörületet prédikálta, és még a szeretetet és a lemondást is. Sokaknak erről az jut eszébe: nem lehet valami tekintélyes ez az isten, ha az általa teremtett világban ennyire kevéssé tudja keresztülvinni az akaratát.

Dobozi itt ismét szünetet tartott, és szopogatott néhány kortyot a nagyfröccsből, amelyet a Hangulat presszó pultján helyezett el.

– Sokan ezt mondják, én tudom. De én éppen az ellenkező véleménnyel vagyok. A keresztények Istene meghasonlott önmagával, és az általa teremtett világban ezt a meghasonlást tapasztaljuk.

– Ha kifejtenéd... – szúrt közbe Kereszt malíciózusan.

– Nézd csak – kezdte beleélni magát Dobozi. – Ennek az Istennek a története, mármint a papok szerint, semmi másról sem szól Krisztusig, mint arról, kit hogyan mészároltak le és miért. Figyeld meg: Ádám két fia, Káin és Ábel nem egymásnak esett a juhászkampóval és a szőlőkapával? És nem a testvérgyilkos Káintól származik az emberiség? Tudom, tudom, Ádám más fiakat is nemzett, előbb Hénókhot, aztán Széthet. Ez utóbbitól származik Noé, ezt gondosan kiemeli az Ószövetség. De ott van aztán a zsidók története! Még rájuk is parancsolt az ő istenük, hogy az idegenektől különüljenek el, és aki a törvényeit megszegi, azt űzzék el vagy kövezzék meg. Krisztus viszont épp az ellenkezője: testvérbaráti szeretetet hirdet az ellenségeink felé is. Nincs itt valami ellentmondás?

Most már Dobozi nagyon csóválta a fejét, látszott, régóta a bögyében van ez a valami.

– El tudsz te képzelni egy ilyen Istent, most mondd meg? Meggondolja magát, és egyszerre mást hirdet, mint amit évszázadokon keresztül állított? De akkor miért mondjuk rá, hogy mindenható, hogyha szeszélyesen váltogatja a véleményét? Vagy úgy véled, hogy az Isten változik? Akkor mi marad nekünk, egyszerű embereknek? Hol marad az állandóság?

– A teremtés ténye számodra magától értetődő? – kérdezte Kereszt ismét nagyon gúnyosan.

– Egyáltalán nem – ismerte el a fegyverkovács. – Egyáltalán nem, és talán ez a legnagyobb baj.

Egy mindig korrekt és józan villanyszerelő ismerősöm bevallotta egyszer, hogy este ötig egy kortyot sem iszik, mert akkor nem tudja ellátni a munkáját. Ötkor viszont hazameny és bezárja az ajtót, kibontja az első sört, és leül a tévé elé. Öt után a telefont sem veszi fel, mert a harmadik sör után már össze vissza beszél. Addig nyitogatja a söröket, amíg be nem rúg, minden este – csóválta a fejét Dobozi. – Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mit mondani ennek az embernek. Nem használ a tanács, nem használnak az érvek. Amit csinál, az üresség miatt van. Ha valaki szembenéz az ürességgel, akkor az bele is fog hullani.