Szőke Imre Mátyás: Selfie (4) (5)

Selfie 4

Az Ősember egyébként brutálisan jámbor figura volt, tele pozitív gondolatokkal. De még inkább a pozitív gondolkodásról gondolt gondolatokkal, amelyek nem csak úgy járőrözés közben szállták meg, hanem különféle könyvek, és életminőséget javító dvd-ék segítségével táplálta azokat magába. Elkeserítő tény, de ez a fajta buzgóság: a jó befogadásának, gyökerek eresztésének, az életnedvek akadálytalan áramoltatásának és az egészséges gyümölcs mielőbbi termésének türelmetlen heve a legtöbb szem- és fültanút menekülésre késztette. Pedig az Ősember, miként sok más beavatott társa, csupán ennyit mondott: íme, megosztom veletek a tudást. Az áldozatok viszont mintha ezt hallották volna: kiszívom az összes véreteket, haver! Addig pofázok nektek, amíg mozogtok!

Volt egy kis galéria, ahová őrök, felügyelők, parkolóellenőrök ebédszünetben pihenni vonultak. Általában csak körbe ültek a vasszekrények között, némelyik keresztrejtvényt fejtett, némelyik csak úgy, a mellkasára lógatta a fejét. Köztük én, valódi beavatott, a fény elcsöndesedett gyermeke, fehér pólómon KERÜLETŐR felirattal, ölemben valami regénnyel. Ezen a galérián láthattam az Ősembert első alkalommal, és azután még jó néhányszor középre perdülni, hogy egyszerre kitárulkozón és szégyenlősen gesztikulálva, közönsége figyelmét zsigeri tehetséggel megragadva Eckhart Tolle mesterről, vagy a Silva-féle agykontrollról beszéljen; de valahogy mégis, mindig, kétségbeesetten: önmagáról.

Valóban nagydarab férfi volt, egyike azoknak, akiket titkon, az egész ott töltött háromnegyed évem alatt irigyeltem. Legfőképp ízületeinek lazasága, izomtömegének korát meghazudtoló rugalmas volta miatt. Lelkesen mutatta egyszer, hogyan kell arcba térdelni valakit; két kezét előre tartva megmarkolta a láthatatlan agresszor fejét, s bal térdét olyan könnyedén húzta a magasba, és olyan magasra húzta, hogy nem egyszerűen megfeledkeztem az ölemben tartott könyvről, hanem szomorúan becsuktam azt. Mert az Ősember legalább tizenöt évvel volt idősebb nálam, közeledett a nyugdíjazáshoz. Bámulva ihletett mozdulatait, rám kacsintó kék szemét, rúdtáncosokét idéző mosolyát négyszögletes arcán, semmi más, csak dédelgetett álmom járt a fejemben: következő életemben aikido mester leszek. Egyetlen egy – kényes – kérdés maradt, hogy vajon ennek érdekében a pozitív gondolkodásról való pozitív gondolkodás tudományát mennyire kell elsajátítanom. Ja, igen. A rostokban gazdag, egészséges táplálkozásról még nem szólva.

Selfie 5

Éjfél felé már csak két harminc körüli nő maradt itt, Gyöngyi és Lea. Főztem magamnak kávét, és átültem hozzájuk a bokszba. Kicsit beszélgetünk, gondoltam, azután bezárok, letudva egy egészen kellemes, laza estét. Már korábban kikapcsoltam a bokszok fölötti lámpákat, erős fény csak a pultot, és mögötte a kanapét meg a dohányzóasztalt világította meg. Ezt a sarkot nevezem mostanában AZ ÉN LAKÁSOM-nak. Otthonossá teszi még egy fotel, majd tovább haladva a fal mentén, kábé három méternyire a tekintet szürke, kőkorszaki Samsung tévébe ütközik. Állványként szolgál hozzá egy fehér lábú fiókos hokedli, mely, ha egyáltalán ügyet vetnék rá, megidézné a gyerekkoromat. Innen, a hokedlitől és a tévétől indulva a hosszanti falon következnek a különböző színűre pingált, fából készített bokszok, piros, kék, sárga, zöld, összesen négy darab, köldökig érő elválasztó falakkal; velük szemben pedig hatalmas, egész helyiséget uraló bárpult magasodik fel, melynek állványzatán hangszórókat és meglehetősen sok könyvet tárolok. Lágy ívben hajlik a szürkéskék mennyezet az eddig leírtak fölé, mintha festékes hordóban vagy felhőbe fúrt alagútban volnánk, sávonként a kék egyre erősebb árnyalataival a bejárattól a zárófalig, melyen azután egy szörnyen lehangoló falfreskó rombolja le az illúziókat; nem kizárt, hogy a dizájnerek eredeti szándéka szerint. A bokszok és a bárpult közötti folyosó viszont elég széles ahhoz, hogy vad táncra perdüljön, akinek erre mégis kedve támad. Padlóm szürke és igénytelen, nem könnyű felmosni, de mindent kibír. A freskó pedig, hála istennek, elég béna ahhoz, hogy kiterjedése ellenére jelentéktelen maradjon. Metrókocsiban utazó, rossz kedvű embereket ábrázol, legtöbbjük arctalan, de némelyik nem, s az utóbbiak pontosan úgy bámulnak, ahogy a való életben is; mintha az imént jutott volna eszükbe, húsz évvel ezelőtt hogyan és miért gyilkoltak meg valakit.

Két órával korábban a pult mögött állok, velem szemben Péter és Tamara magas bárszékeken ülnek. Épp mondom nekik, hogy soha többé nem nyalok ki senkit. A héten már kétszer is megtörtént, és tessék, az alsó ajkam belül égni, duzzadni, sebesedni kezdett, evés közben még kurvára rá is haraptam a saját húsomra. Tuti, hogy új szeretőim rám ragasztottak valamit. Vagy nem? Mutatóujjammal fordítva ki ajkamat, eléjük tárom a borzalmas látványt. Piros folt, seb, lila erek. Péter mosolyog és azt mondja, hogy nem látszik semmi. Tamara pókerarccal bámul a messzeségbe, mintha eleve, a nyalás szó hallatán kikapcsolt volna az agya. Úgy hiszem, csak mímeli az öntudatlanságot, ez a kis performansz jó ízlését és humorérzékét dicséri. De lehet, hogy nem, és akkor a nyalás szó ismételgetésével, szájüregem további részletes feltárásával talán meg is ölhetném. Inkább elrejtem a számat. Töltök neki néhány cent almapálinkát.

De mi van a többi betegségeddel, kérdezi Péter. Arra céloz, hogy mekkora hipochonder vagyok, és már jó előre nevet a válaszomon.

Szerintem megvannak, de most nem tudok odafigyelni rájuk. Mindjárt kinő a számból egy óriási karfiol. Ember!

Úgy teszek, mintha viccelnék, pedig halálosan komolyan gondolom. Mindhárman nevetünk.

Hát, én ezt meg fogom írni, mondja Péter, és lehet, hogy tényleg megteszi majd, végül is híres költő.

Igyekszem megelőzni.

Kevés verset olvasok. Talán azért, mert a legtöbb versnek, ami elém kerül, semmi köze a költészethez. De hát ki vagyok én, hogy megmondjam, mi az a költészet, és mi az, aminek köze lehet hozzá? A lehangoló igazság az, hogy még a jó versek is meglehetősen hidegen hagynak, beleértve azt a néhány pompás darabot, melyeket én írtam nem is olyan rég. Igazából semmi közöm hozzájuk. Csak csajozni jók. Össze sem gyűjtöttem őket. Charles Bukowski, Li Taj Po, Rilke vagy Dylan Thomas verseit sem olvasom újra, pedig emlékszem, hogy azokban van kakaó.

De hogy ellenpéldát is mondjak, ismertem egy sovány, öreg pasast, szobatársa lettem a Jahn Ferenc Kórház pszichiátriai osztályán tizenhat évvel ezelőtt. Rengeteg verset írt, és még annál is többet olvasott. Elalvás előtt, hogy tartsa magában a lelket, hangosan felmondott magának néhány Radnóti vagy József Attila költeményt, amiről én azt gondoltam, fejemre húzva a takarót, hogy szánalmas bohóckodás csupán. Mintha valaki fütyörészne a sötétben. Akkor már inkább a Rivotril. Alacsony volt, kissé kacska lábú, és a mellkasán pont úgy őszült a szőr, mint a nagyapámén, aki rákban halt meg, csak a mellbimbói voltak sokkal kisebbek. Sanyinak hívták. Magyartanárként tengődött Csepelen valami szakközépiskolában. Jézusom. Ki a faszt érdekel az irodalom meg a nyelvtan egy csepeli szakközépiskolában? Nem csoda, hogy oda jutott ahová. A velem szemközti ágyra.

Nem számítva az ott töltött első hetemet, amelyről nem igazán tudnék számot adni, elég sokat lógtunk együtt Sanyival. Sétálgattunk a kórház kertjében, élveztük a májusi időt, és a szemkápráztató zöld pázsitra dőlve költészetről, filozófiáról, tébolyról, szerelemről, ápolónőkről és kurva nagy kudarcokról csevegtünk, míg el nem érkezett a gyógyszerosztás ideje. Legalábbis így emlékszem. Néha pingpongoztunk is. Sanyit injekciózták, nekem viszont fehér tablettákat adtak, enélkül nem ment volna. Végül még az osztály főorvosa, Dr. Venga János is felfigyelt ránk, olyan reneszánsz hangulatot teremtettünk magunk körül kézzel teleírt füzetlapjainkkal a dohányzóban, a kávéautomata mellett. Dr. Venga szakállas, elöl kopaszodó, nyúlánk férfi volt. Behívott minket az irodájába, és megvallotta, hogy költő. Bassza meg. De nem egészen olyan, mint mi, hanem már két kötetét is kiadták, és mindkettőből tud nekünk kölcsönözni egy-egy példányt, ha esetleg érdekelne minket. Cserébe szívesen beleolvas a hónunk alatt hordott füzetekbe. Boldoggá tett. Máris átnyújtottam az enyémet. És azóta is azt gondolom, hogy Dr. Venga – aki legbüszkébb arra volt, hogy „szuicidológiában megkerülhetetlen Magyarországon”, én viszont inkább a feleségét irigyeltem tőle, egy vörös hajú, karcsú pszichológusnőt – sokkal jobban szerette a verseket mint én. Mindent elolvasott, amit átadtunk neki. Az enyémekről néhány nap múlva annyit mondott, hogy egyetlen négysorost talált közöttük, amiben van kakaó. Meg is mutatta, melyikre gondol. Attól fogva őrültnek néztem. Remek szakember volt.

Legyen az a kimerevített kép, hogy állok a pultban a laptop előtt, kigombolva és kissé letolva fekete kordnadrágomat (Mustang). Tamarát és Pétert csak az imént kérdeztem meg, akarják-e látni az új, spéci bokszeralsót, melyet nemrég vásároltam egy vasárnap is nyitva tartó üzletben, mire Tamara csak ennyit mondott: csináld, Imi, csináld!, én pedig csinálom, tényleg kigombolom, tényleg letolom, a pultba szerelt ledlámpák hideg fényében előtűnnek a tengerparti homokon napozó félmeztelen csajok, egyikük fejjel lefelé, másikuk rendesen hanyatt, de sajnos távolról sem az egész kollekció, annál szégyenlősebb vagyok. Ez van. Fehér gyapjú inget viselek. Lefelé nézek. Csípőmet kissé balra fordítom, vigyázva, hogy ne farokdudor-reklámot adjak elő. A következő pillanatban azt fogom mondani, hogy sohase volt még ilyen bokszeralsóm, állati büszke vagyok rá, Péter pedig azt, hogy neki már volt. Csontos, széles homloka úgy válik el arca többi részétől, de a környezet minden más elemétől is úgy metszi el magát, mint egy ezredévek óta várakozó szikla a tengerparton. Hogy mi lehet az, amire várakozik, senki se tudja. Végül is, egy költő homlokáról van szó.