Leütés 42. – Tűz emészt el (5) – Mányoki Endre regényszilánkjai

 

Ezerkilencszázkilencvenhét januárjában engedtek ki az utángondozóból. Előtte néhányszor már voltam otthon, a Tavaszmező utcai szoba-konyhás szükséglakásban, első önálló otthonunkban Katával; előtte albérletekben laktunk, de a Tanács, az ikrekre való tekintettel, végül is megkegyelmezett. Három hónapja laktunk ott, éppenhogy kifestettem és kipucoltam a néni után koszosan maradt spájzot, tűzhelyet, olajkályhát. Volt ágyunk, még az utolsó albérletbe vettük, asztal, székek, rádió, némi konyhai fundamentum, és már a babakocsit is hazatoltuk a Csarnok melletti bizományiból. Pelenkázót, járókává alakítható kiságyat a barátok adtak, ezek is ott hevertek a sarokban elemeikre bontva.

Először elkísért egy gondozó is, Lajos úr, a szelíd, szűkszavú óriás, aki akkortájt mindig mellettem lebzselt, ez volt a dolga, segítenie kellett beilleszkednem a világba. Eleinte csak rövidebb-hosszabb sétákat tettünk a környéken, később már villamosra is szálltunk, be-bejöttünk a városba, kirakatokat néztünk, vásároltunk ezt-azt, apróságokat. Kedveltem Lajost, de alig beszélgettünk. Én nem voltam közlékeny, ő meg nem kérdezett. Segíteni sem látványosan segített, nem nyomult előre felszálláskor, nem foglalt ülőhelyet, nem mutogatta, mi minden változott a városban az elmúlt tíz évben. Magam is rájöttem, hogy valaminek történnie kellett, mert bár a város semmivel sem volt szebb vagy ápoltabb, mint valaha, de az üzletek neve megváltozott, és mindenfelé idegen reklámok terpeszkedtek. 

Kilencvenhat kora őszén mentünk először a Tavaszmezőbe, és kifejezetten hasznos volt, hogy Lajos elkísért; a bejárati ajtón, a függőfolyosó szegletében, foszlott papírcsíkok maszatos pecsétekkel: az ajtószárnyat és a félfát kötötték össze. Egyik-másikuk elszakítva, de alattuk és fölöttük újak, épebbek sorakoztak. Lajos habozás nélkül feltépte mindet. "A kulcs?" – kérdezte, és megvárta, amíg a zsebemből, vacogó kézzel, előkaparom. Résnyire nyitotta az ajtót, benézett, s a jobb kezével, mintha kosárpalánk alatt helyezkedne, eltartott magától. "Mehetünk."

Aztán elájultam. 

Lajos úr akkor egyszer összefüggően beszélt hozzám. Odafönt, már a hegyen, az ágyam mellett. A konyhában, mondta, még csak kóvályogtam, botorkáltam a mosogató meg az olajkályha között, és mintha törölgetni akarnám az évezredes port, simogattam az edényeket. Begyűjtöttem a gázról az égett gyufákat,  összecsomóztam a szemetesben a zacskót. Vizet engedtem, maszatoltam a mosdót. Megszámoltam a befőtteket. Azt mondta, ő hibázott, hogy engedett a szobába belépni. Azt már csak kitaláltam, hogy elkapott, amikor elvágódtam.

Egyre gyakrabban mentünk le a lakásba. Lajos eleinte mindig előresietett, kezdetben már a Horváth Mihály tér sarkáról, később a kapualjból, de még sokadjára is legalább a lakás ajtajából. Talán hozott magával valami rongyot, nem tudom, de már a második ottlétemkor is apadt a por a konyhában. Így ment ez heteken át. Mindig többet kaptam, mind többet bírtam elviselni az otthonlétből. Lajos úr előttem járt, tisztított, takarított kicsit. Nem rejtett el semmit, még csak félre sem rakott. Csak annyit jobbított a helyzeten, hogy ne legyek otthon teljesen idegen. De a szoba ajtajában rendre elébem magasodott, akár egy gólem. Mígnem egyszer megfogta a vállam, résre nyitotta hátával a bejáratot, lassan, nagyon lassan elfordult, és mint egy nyiladékon, átsegített a szobába vezető úton.

November vége táján megkértem, ne jöjjön velem. Hadd menjek egyedül végig. A hegyről le a lakásig, és vissza. És még arra is: ne aggódjon, ha sokáig maradok. És ne szóljon akkor se senkinek.

Fekete nejlonzsákokat vettem egy idegen nevű üzletben.

*

Hazamentem a Tavaszmezőbe, és előszedtem a teli zsákokat. Bevonszoltam őket a szoba közepére, és lassan, módszeresen, akár egy órabéres takarító robot, kiráztam belőlük mindent. Egymásra tolult, szeszélyes rétegekben, az utolsó békeév. Gyerekjátékok, babaholmik, bundás hálózsák, Kata fehérneműi, edények, műanyag tégelyekbe száradt fűszerek, döglött piperék, magnókazetták, a bóvli rádiós magnó, könyvek, alsógatyák és ingek, fényképek, befőttesgumival átkötött levelek, az akkurátusan darabbokra tördelt járóka alkatrészei, papírgurigák, porló felmosórongy, lábtörlő, függöny, félkész versek, novellák… 

Az egykor zuhanyzónak álmodott spájzból bevittem a szobába marmonkannát, fölfeszítettem a csapózárat, s beleszagoltam a szájába: lehessek biztos benne, hogy ami lötyög, az fűtőolaj valóban. Nem volt sok, de elégnek talán elég. Mellmagasságig fölemeltem, magamhoz szorítottam az edényt, megbillentettem, és a felsőtestemet himbálva egyenletesen próbáltam szétlocsolni a tüzelőt. Jutott mindenhová. 

Már csak várnom kellett, hogy az olaj átitassa a kupacot. Ültem a matracon, és figyeltem, hogyan működik a rendszer. Néztem, amint a megsűrűsödött lé belebugyog az alkalmi odúkba. Hallottam, mi zajlik odalent, a halom alján: a lentiek is követelik a jussuk.  Sziszegett, morgott, csámcsogott: nyüzsgött a kazal népe.

Eleget néztem, eleget hallgattam. Ideje volt a máglyára feküdni. Fölálltam. Levetkőztem. Egy rongyzsebkendő, az volt a kanóc. Így kellett volna lennie. De nem volt olaj, vagy nem kerestem.

Hason feküdtem egy kispárnán, s akárha talált tárgyat tisztogatnék, úgy pepecseltem egy vastag gyapjúszálból kötött papucson. Nem tudtam beleképzelni se Kiskata, se Fruzsi lábfejét. Hanyatt dőltem, az orromhoz dörgöltem, de illata se maradt, ha volt valaha. Összegömbölyödtem, és próbáltam Katát hívni segítségül. De nem jött, pedig ezer és ezer napokon át hívatlanul is beszélgetett velem. Igaz, lábbelikről sosem. Aztán eszembe jutott, hogy nem láttam az ikreket élni. Holott Katával tervezgettünk. Azok az éveken, éjszakákon át tartó beszélgetések róluk szóltak.  Hogy mi meg nem történhetett volna kettejükkel. 

Láttuk őket csitri kamasznak; Kiskata fölsikolt, ha óvatlanul rányitok a fürdőszobában, és maga elé kapja a törülközőt. Hátrálok ki a bajból, égő arccal  „bocs’, nem tudtam, hogy bent vagy”. Máskor tanárként kamaszok között, ahogy Fruzsi próbál az osztállyal megbirkózni. Kata kedvenc jelenete az volt, amikor a bioszóra végén Fruzsina megkönnyebbülten becsukja az osztálynaplót, összeszedi a jegyzeteit, és mielőtt kicsöngetnének, fölnéz: „Van valakinek kérdése?” És akkor kinyújtja a karját a Karcsi, pontosan ott, a bal hátsó fertályban, ahonnan a röpcsik szoktak jönni meg a benyögések, és meg sem várva a szólítást, föláll. „Tessék, Károly, hallgatom”, mondja Fruzsi, de rosszat sejt. „Tanárnő kérem, mi az, hogy hol itt, hol ott?” Megáll a kés a levegőben. „Azt tetszett mondani, hogy hol itt, hol ott bukkan fel az az izé.” Karesz elmélyülten szemléli Fruzsinát, mintha éppen boncolná. „Ezt hogyan kell érteni? Néha itt, néha ott, netán máskor megint máshol?” Megszólal a csöngő, fölharsan a röhögés, nem hallani, hogy „igen, hogyne, föltétlenül...” 

Kata sokszor ezzel köszönt be: „Hol itt, hol ott! Ébresztő!” És kacagott, amíg honosodtam. S mikor eltűnt, visszabúgott: „Igen, hogyne, föltétlenül.”

Nekem is megvolt a kedvenc szcénám, bár nem ilyen sikeres. Ásatást vetítettem. Kiskata térdel a földön és veszettül ecsetel. Meleg van, Kata blúza a melle alatt csomóra kötve, és a munkások körbeállják. Senki se látja, csak én és Fruzsi, hogy a meztelen hátát és a kibomló csípőjét csodálják. Kiskata kinéz a válla fölött, a szemében hitetlenség és diadal egyszerre: „Megtaláltuk!” Fruzsinát keresi, aki szafari kosztümben áll a csoport szélén. Szétrebbenti a huhogókat, és akkurátusan letérdel Kiskata mellé a homokba. „Minden pasi a farodat bámulja”, mondja, és mintegy mellékesen átöleli a húgát. De Kata nem tud semmiről. „Megtaláltuk”, suttogja, „megvan a hiányzó láncszem!” Fruzsina gurgulázva nevet, „nekem már régen megvan”, és elővarázsol a zsebéből egy rozsdás kutyaláncot. Kiskata ólmosan ocsúdik, de akkor rátámad Fruzsinára. Hemperegnek a homokban, duckolják, gyömöszölik egymást. Azután Fruzsi fölpattan, „Tűnés, senkiháziak, vége a leszbishownak!” És odahajolnak két oldalról a kiecsetelt lelethez. Katának nem nagyon tetszett, „ők jó testvérek”, mondogatta, mintha én másról meséltem volna. Így aztán folyton megismételtem, hátha fölfogja végre. Később, ha csak elkezdtem, fogta magát és eltűnt. De pár perc múlva mindig visszajött. Akkor az orvososat vetítettük, vagy a Kupacka és Kukackát, vagy amikor extra méretű ruhákat varrnak hatalmas seggű özvegyeknek.

Most bezzeg nem volt sehol. Tegnap sem, persze. Nyilván megsértődött a kurva miatt. Előszedtem a levelet, kinyitottam a borítékot és széthajtogattam a papírt. „Vagyok mint fátalan fagyöngy, folyondár, kigyomlált gyom és üressé lett kaptár…” Az egyetlen vers, amit neki írtam. Elfelejtettem a folytatást. Csak bele kellett volna nézni a papirosba. De ha ment volna, se látom a betűket. A párnát is alig találtam meg, hogy alája rejtsem a hánykolódó, gyűrött levelet.

Összegubóztam a halom tetején. Számba gyömöszöltem a kispárna csücskét, legalább más ne hallja a nyüszítésem ebben a reménytelenül üres szobában. Vacogva aludtam el, és dideregve bolyongtam álmomban. De ez legalább ismerős volt. Kietlen akasztódomb aljába érkezem és nézem a bitót. Hosszú az út odáig, látom, és még hosszabb, mert körben, akárha szerpentin mentén állnának, várnak azok, akiktől még búcsút kell vennem. „Legyen már vége”, morgok türelmetlenül, és elindulok anyámhoz, aki az első a sorban. Rám néz, megérint és mond valamit, amit nem hallok. Letérdelek elé, erre kell legyen idő, és a homlokomra térítem a kezét. Megbúbol huncutkodva, de amint fölnézek meglepetten, Katát látom anyám helyén, „siess, ne várjalak sokáig”, mondja, és hallom is. Fölállok és ölelném, de Kata helyén már Mária vihog, és a fogoly tenyeremet a pucér muffjára szorítja.

Hogy reggel erre ébredtem, az túl szép lett volna. Álltam, elsült farokkal, a hideg falnak szorulva, s minden ízemben remegtem. „Hol is kezdtük, jó barát?”, ez volt a mentő kérdés. „Tűzben égtek el”, melegítettem a korpuszom, „mind”. Átöltöztem az egyik vett gúnyába. „Először a kurva.” Kiautóztam a placcra. De Horváth Mária Eszter nem volt a helyén. 

*

Mária a Rézhegy alatt járt. A tárnoki elágazástól, mint a fonalat, megpróbálta visszagombolyítani az utat a faházig. Biánál jobbra fordult, de hamar rájött, hogy arra nincs értelme. Etyek hasonlított az éjszakai tájra, de nem volt elég magasan. Alcsútban is csalódott, lapos és zárt falu, Berény pedig már túl messze van. Leállt a kastélynál, kiszállt, nézelődött, próbálta a térképet összerakni. Sehogy se volt jó. Lefelé Velence, arra járt már néhányszor, ha vezeklés helyett kimenőt adott magának.

Olyankor a tóparton sétált, odébb présházakat nézett. Fürdőzőket meg szőlősgazdákat látott, és azt képzelte, ő is köztük lehetne. Terelgethetne kicsi kölyköt a sekélyesben. Pörölhetne a párjával, ha sült hekkel jön vissza a parti sétából, „mégis minek csináltam egy rakás szendvicset?”, de kikérné a részét a halból. És lehetne a neje valamelyik pocakos pacáknak, aki naphosszat a lugast meg a fákat macerálja, őhelyette. 

Lehetne, de hogyan is lehetne. Mindennek másként kellett volna történnie ahhoz, hogy az unalom álmatag szépségének akár egy pillanatra is a közelébe férkőzhessen. Állt a berényi útjelzőknél, és nem volt rajta a térképen. Hol volt hát az a dombtető, az a ház, ahol egyetlen végtelen pillanatra átélhette a halál kegyelmét és az ölelés mámorát? 

Vissza, mindig vissza. Bekapcsolta a sárga villogót és lépésben haladt Alcsút felé. A gerincről, jobbra, békésen hullámzó tájat látott szántók övezte kis tanyákkal. Mikor már ráfordult volna az utolsó kanyarra, észrevette, hogy a falu mögött, fölött meghúzódik néhány épület. Egyetlen sornyi ház a dombtetőn. „Háttal álltál nekem, ravaszdi”, mosolygott Mária. És kikapcsolta a vészvillogót.