Ugrás a tartalomra

Leütés 40. – Tavasz – Mányoki Endre tárcája

A tavasz nem szép, és élni nem gyönyörű. Valójában ugyanolyan közhely az igen is, mint a nem. Használjuk őket, mint utcaseprő az eszcájgot, amivel koratavaszon a tél nyomait, a kőkemény hóbuckák alól kiolvadó trágyát eltakarítja. Mint trehány kertész a metszőollót, ha márciusban próbálja az októberi bűneit jóvátenni – csak gyötri a fáit. Használjuk a közhelyeinket, mint a „szocialista humanisták”, akik életet s jövőt hímeztek a mama falvédőjére – hogy kisvártatva kisíbolják a konyhájából még a paprikás krumpli illatát is.

 

Nem szép a tavasz, csak tetszik. Nekünk, embereknek. A tavasz nem tetszik önmagának. Nem udvarol a mandulacserje a barackfának, nem dicsérik egymás menyasszonyi ruháját. Nem bókol a krókusz a napsugárnak, és nem simogatja a szellő sem a csillámló pocsolyákat. Nem zeng himnuszt a hajnali horizont, és nem pengeti hárfája húrjait a már-már kristálytiszta éjszakai égbolt. Nem a tavaszt ünneplik az áttelelt madarak, és nem a boldogságtól szédültek a legyek. A tavasz nem örül önmagának.

A tavasz nekünk tetszik, és mi örülünk neki. Az ember maga teremti a tavaszt, mert vágyakozik a harmóniára és a reményre. Holott egyik sem a természet része. A természet nem ismeri sem a harmóniát, sem a reményt. A természet nem használ fogalmakat. A természet akkor is természet, ha az ember szerint nem harmonikus; a rendszer akkor más törvényeknek engedelmeskedik. Reményre pedig semmi szüksége nincs. Reményre nekünk van szükségünk, s éppen azért, mert az életünkből már régen kiveszett a harmónia. S azért veszett ki, mert tönkretettük a természetet. Most a maradékaiból próbálunk jeleket, s a jelekből fogalmakat fabrikálni, házi használatra. Azt hívjuk segítségül, akit elárultunk és megtagadtunk. Mint mikor a kápó a rabtól várja a megváltást. Csakhogy a tavasznak semmi köze sincsen az emberhez. Nem kegyetlen, még csak nem is józan. Nem segít, ha magunk nem tudunk magunkon segíteni.

„Az ember fáj a földnek” – mondja a legkiábrándultabb, s talán mégis legszabadabb magyar költő, az önkéntes száműzött Vörösmarty. Mikor ezt írta, már minden elveszett. Minden, amiért társas lényként akkor élni érdemes volt. S gigantikus lelkében mégis megül a vízió: „A vén Föld tán vendéghajat veszen…”

Csak ennyi a tavasz. Ennyi a remény. Ennyi a hit, és a hithez kellő öncsalás. Az illúzió; a tavasz majd eltakarja azt, amit az ember ebek harmincadjára hagyott. Hogy tévedés ne essék: a bűnt nem a természettel szemben követtük el; ő éppenséggel kiheverheti az ember jelenlétét. Az élet ideje tágasabb, mint az emberé, még ha kultúrák hosszán mérjük is. A bűnt az ember önmaga ellen követte s követi el. A természet pusztulása ember voltunk romlásának a lakmuszpapírja csupán: azt mutatja, menyit silányultunk.

A tavasz beköszöntét az jelzi a legmarkánsabban, hogy a legrosszabb Ady-verseket kezdjük el szajkózni. Jobban tennénk, ha Balassit vagy Janus Pannoniust olvasnánk, de elmerészkedhetnénk akár Hamvas Béláig is. Egy-egy Giotto-freskó szemrevétele, vagy Vivaldi, Sztravinszkij hallgatása is testesebbé alakíthatná a képzeletünket. Én mégis, végtére, az agyonkínzott József Attilát igézem föl hánykolódó eternitásából: „Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz, s legszebb a tél annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.” Üsse kő: kihagyhatjuk, hogy végképp. 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.