A néző néma, a kritikust elhallgattatják

Az alábbi beszámolót a Deszka-fesztivált rendező Csokonai Színház (Debrecen) honlapjára írtam, ahová másnap föl is került. Néhány óra múlva azonban eltűnt. Az egyik munkatárs szerint ugyanis a színház művészeti műhelye úgy döntött végül, hogy mivel a szöveg kritikus hangokat üt meg, nincs és nem lehet helye a színház honlapján, hiszen a társulat rendkívül hálás, amiért a színésznő egyáltalán elfogadta a meghívásukat. De hol van a hála határa? Fölülírhatja-e az érvekkel alátámasztott kritikai észrevételek jogosságát?

Béres Márta a One-girl showban (Fotó: Molnár Edvárd, http://www.kosztolanyi.org)

„Ez a nap kicsit más, mint a többi. Már a reggel sem előadással indul, ahogyan eddig, hanem szakmai beszélgetéssel. Meglepve látom a vendégek közt Béres Mártát, a tegnap esti One-girl Show előadóját. Önmaga történetét mesélte el a színpadon, fiktív elemekkel teleszőve. Ezen a reggeli  vitán viszont inkább a közönség reakciónak elemzésére kerül sor, mintsem az előadáséra: a kritikusok Mártával együtt sajnálatosnak tartják, hogy a tegnap esti deszkás közönség túl passzívnak mutatkozott, nem reagált a kihívásokra. Egy adott ponton, mint a passzív közönség egyik legpasszívabb tagja, úgy éreztem, meg kell szólalnom, hogy elmagyarázzam, miből is fakad ez a passzivitás. Vagy legalább azt, hogy nálam miért alakult ki, s vélhetően a minta nagyon sok emberben hasonlóan működött. Először is megkísérlem pontosan felvázolni a színésznő viselkedését a közönséggel szemben.

Márta a színpad mélyéről jött elő, egy színültig töltött pohárral a kezében, gyönyörű testtel, mélypiros ruhában. Egyenesen a közönség felé tartott, és nagyon közel az első sorhoz olyan közvetlenséggel szólt hozzájuk, mintha már régről, bizalmasan ismernénk egymást. De míg az első kiszólások a bizalmat követelték a közönség részéről, később egyre szaporodtak azok a félmondatok, amelyek provokatívak: olykor mintha kiszúrna magának egy-egy embert, akit katonatisztes fejtartással, erőteljes hangon, ujjal rámutatva fölszólít, hogy azonnal hagyja el a nézőteret. A dermedt csendben senki nem mozdul, és kiderül, hogy milyen jól tesszük, hiszen ez csak egy trükk. Máskor megelégszik azzal, hogy kijelenti, a közönség rászolgál a polgárpukkasztásra, s ő ezt buzgón gyakorolja is. Csak hát polgárok nem ülnek sehol, de ezt mintha nem is venné észre. Majd szeretetért könyörög, de ez már a szerepe része is. Végül odáig jutunk, hogy kijelenti, most elsötétül a színház terme, ő elindul a sorok közt, és akinek a jobb vállába beleharap, annak föl kell mennie vele a színpadra, a show kedvéért. A terem valóban elsötétül, Márta pedig kísértetiesen fehér, hosszú ruhájában lassan elindul a sorok közt. Pechemre pont az én hátam mögött állt meg. Az első futó gondolatom, hogy jobbat nem is választhatott volna magának. A sötétben tisztán hallom a lélegzetét. A szívem hevesen dobog, pedig nem akarom, és nem akarok félni sem, és tudom, hogy úgyis csak újabb trükk az egész, de továbbra is ott áll mögöttem, és hallom, egyre hangosabban, ahogy lélegzik, és iszonyatosan félni kezdek, hogy a legváratlanabb pillanatban mégis belém harap. Nem attól félek, hogy felcipel majd a színpadra maga mellé, hanem a lehetőségtől, hogy valaki fájdalmat akar és tud okozni nekem, igen, a színészi játék tökéletesre sikerült, elérte a kívánt hatást, a művészet igazi rettegést és félelmet váltott ki egy hús-vér, élő, valóságos testből. Sikítani fogok, reagálni, cselekedni fogok. És ezt érzem tragédiának. A művésznő káprázatos sikerének, és a befogadó tragédiájának. Megpróbálom fölhívni erre a figyelmét ezen a szakmai vitán, láthatólag nem érti, mi ezzel a gond, s a kritikusok, akik védelmezik őt, talán még annál is kevésbé. Nem értik meg, hogy a nézők egy része nem azért passzív a színházban, mert relaxra vágyódó kispolgárok, akiket nem lehet felrázni a komfort-állapotukból, hanem azért, mert aktivitás nélkül, tökéletes passzivitásban akarnak intenzíven átélni valamit, ahogyan a színház falain kívül az élet sajnálatos módon kizárólag arra ad lehetőséget, hogy funkcióinkon, aktivitásainkon keresztül éljük meg önmagunkat. Szükségem van a szabadságnak arra az érzetére, hogy ha épp nem csinálok semmit, akkor is tudok élni, s méghozzá milyen gazdag életet! Ezért járok el a színházba (is), és nézőként ragaszkodom ehhez a lehetősgéhez, nem akarom, hogy provokáljanak, hogy reakcióra kényszerítsenek, hogy cselekedjek, hogy sikítsak, hogy produkáljam magam. Nem akarok tenni semmit. És megalázónak tartom azzal ijesztgetni az embert, hogy hagyja el a nézőteret, ha nem reagál, és mindezt csak azért, hogy utána megnyugtató mosollyal biztosítsák felőle, ez csak egy trükk. És féltem attól is, hogy nem is engem, hanem a mellettem ülőt vagy bárki mást választ, és az az ember megszégyenítő helyzetbe kerülhet a színpadon. Nem bírok megszégyenített embert látni. Iszonyodom tőle. A kritikus szerint a reakcióm kispolgárságból fakadt, a kispolgárnak az önzéséből, aki nem tudja átadni magát egy esztétikai élmény kihívásának – hiszen ő például, az adott helyzetben, alig várta volna, hogy a vállába harapjanak. Nincs semmi kedvem védekezni. Én mindössze megpróbáltam elmondani, amit éreztem, hogy a művésznőnek elmagyarázzam, hányféle oka lehet egy néző, vagy »a nézők« passzivitásának. Mert attól félek, a passzív nézők közül még senki nem mondta el neki ezeket. A vita azonban nem folytatódik, a színésznőnek és rendezőjének, Urbán Andrásnak mennie kell. Nem hiszem, hogy a színésznő, racionálisan értve, bármit is megértett abból, amit mondtam, de azt hozzá kell tennem, hogy kifelé menet odajött hozzám, és, miközben a tekintetemet kereste, gyerekesen tétova, elnyújtott mozdulattal megérintette a kezemet.  Az ujjait szorosan összezárta, jéghidegek voltak, mintha szorongott volna – és azt hiszem, akkor, abban a pillanatban, ennek az emberi mozdulatnak a terében mégis megszületett köztünk egy mélyebb, racionálisnak nem nevezhető megértés világossága.”

Kirilla Teréz