Stiller Kriszta: Prága, anzix
STILLER KISZTA
PRÁGA
Anzix
(Sz)ívben
Nem tudom, bennem hol a végsebesség,
az egyszer biztos, hogy kétszázhúsz felett.
Azt ígértem, kapsz. Nesze itt van, tessék:
felemás szonettem slágerek helyett.
Sötét az arcom. De a szívem bent ég,
miénk a karma, hát fogj engem karon.
Az élet bálján két eltévedt vendég,
mégis találkoztunk, vicces alkalom.
Egy szélfújta lány, mint a könyvben Scarlett,
te meg állóvíz, a tónál tengerebb.
Eggyé váltunk, így belőlünk vihar lett,
csúnya szívet mondok, hogy szívedre vedd.
Törpék voltunk egy óriás maketten.
Nézel, nézlek. És növünk mind a ketten.
Anzix
Évek óta már csak önmagamtól félek,
ereimben a vér örvényt vetve száguld.
Nem vagyok sem szent, sem meg ócska féreg,
kaptál egy képet, hogy órák hosszat bámuld.
Emlékszel? Megcsókoltál a téren,
előtte söröztünk, és nyomtunk némi port.
Kölcsönadott élet, de majd visszakérem,
szülessen egy kis dal, esetleg új riport.
Mert az vagy nekem, mi testnek… jó, na mégsem,
csak egy fazon, aki jegyzettömbe írkál.
Sötét haj, jó fenék, és asszem zöldeskék szem,
én azt hazudtam, kellesz, te meg azt, hogy bírtál.
Mégis megkereslek, mert ottmaradtam benned,
az én számban meg a nyáladdal kevert íz.
Adok címet, időt, ide kell visszamenned:
Hunyadi tér, május. Kábé kétezertíz.
Molto allegro
„Mikor az uccán átment a kedves
galambok ültek”… elég volt, na hess.
Megmutatom a sötétebb oldalt,
ez is arany Prága, édesem, kövess.
Vékony patak csordul le a vénán
ragyognak a házak, a tű meg színezüst.
Sétáljunk, sok csókot csókba öltve,
mert az ajkaidról édesebb a füst.
Karjaid közt mindig dög meleg van,
szíveket zörgősre téli nap aszalt.
Félig üres korsók, a szem csordul
az életet kerülve átlépjük a szart.
Percek alatt este lett a reggel,
aztán megint reggel és újra este lett.
Manótáncot rajzolok a falra,
ha néha felébredsz, rögtön észrevedd.
Két mellem közt halványvörös vágás
dobbanás és csend és megint csend van ott.
Fúrd belém magad, töltsél ki zajjal
ájultan ölellek, mint egy tetszhalott.
Forró nyelvem torkod melegíti,
körmök hasítanak, zsibbad a gerinc.
Ezer bogár száguld át a bőrön,
nincsen már többé kezdet, de már vége sincs.
Sötét hajam üvöltésbe fullad
add nekem az álmod és a sörnyitód.
Szívbe varrlak, tenyérből etetlek
egyszerre vagy az apám, srác, utód.
Mikor apa vagy, szólj rám és büntess
legyen szobafogság, és üss rám nagyot.
Majd simogass meg, vegyél szép ruhát
hogy elhiggyem mégis, jó kislány vagyok.
Utána legyél srác, kócos, kába,
aki folyton elhagy, mikor megbaszott.
Majd visszatér néhány grammnyi cuccal
és folytatjuk, ahol abbahagytuk, ott.
Legyél utód, tessék itt a mellem,
ha megéheznél, a puncim a gyümölcs.
Szopd az ujjad, sírjál éjszakánként
legyél mindig buta, hogy én legyek a bölcs.
Azt akarom, hogy sose felejts el,
taknyos zsebkendődön több tucat gubanc.
Legyek felváltva az ördög és az isten,
a konyhában tündér, az ágyban rossz ribanc.
Szívjunk fel holdfényt, nézz a szemembe,
benne arany Prága sötét oldala.
Játsszuk azt, hogy felszállunk az égig
közben kísér koboldok nyávogó dala.
Kell a világ, adj hát nekem mindent,
enyém lesz az Alpok, a horvát tengerek.
Hogy mindenhol hozzám tudjál jönni,
mert nélküled már élni sem merek.
Negyednapon
Nem érdekelnek álmok, és a posztok.
Én minden utat négy szakaszra osztok.
Egy ördögi kör lett, ezért jött a sátán.
Bár még nem volt szombat, anyám ült a hátán.
Aztán megakadtam az úristen torkán.
Ha boszorkány lennék, csakis jó boszorkány.
Majd később egy angyal, ki mindenkinek fekszik.
Most szócserélve: et tertia die et resurrexit.
A negyedik lettél. Lehetsz szelíd, vagy vad.
Megöltelek drágám. Így már önmagad vagy.
