Világok harca: A marsi invázió után – Galántai Zoltán regénye (8.)

21. A marstérkép 

Az étkezőben csak kevesen voltak. A konyhából kihallatszott az edénycsörömpölés: a konyhaszolgálatos éppen az újabb adagokat porciózta ki. A kolbász és szalonna mellé tojást is adtak, tehát ebből a szempontból igazán nem lehetett ok panaszra.

Tőlem távolabb a tizedes, aki ide kísért, egy szakaszvezetővel beszélgetett, a sarokban pedig Morrison doktor ült egyedül, előtte a kiterített Daily Chronicle. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a legfrissebb szám-e, vagy napokig kellett várnia, hogy megérkezzenek ide az angliai események hírei. De nem: talán gyorsnaszádon hozzák. Odaintettem neki, amikor felpillantott, odamenni hozzá viszont nem volt kedvem. „Ha elolvastam, szívesen átengedem önnek”, mondta. „Csak a szokásos hírek a németek mozgolódásáról meg Huxley egy cikke az állati intelligencia evolúciójáról és arról, hogy a víz sokkal természetesebb közeg lenne egy magasabb rendű értelem kifejlődésére.”

„Erre még nem is gondoltam.”

„Pedig ott sokkal nagyobbra fejlődhetne az agy, mint a szárazföldön, ahol egy idő után a test nem bírja el a saját súlyát, és Huxley még egyfajta evolúciós értelemmérnökség lehetőségét is felveti, amely az ilyen szempontokat is figyelembe venné, amikor belefog egy újabb intelligencia kitenyésztésébe. Meg persze azt is, hogy a marsiak a kisebb gravitációnak köszönhetően ezek szerint előnyösebb helyzetben voltak, mint mi. ”

„Érdekesen hangzik.”

A bejárat melletti asztalnál néhány közlegény kevésbé emelkedett témákról beszélgetett: hogy valakit előző este megfenyítettek, mert hanyagul látta el a szolgálatot, és „azt sem vette volna észre, ha egyszerre csak az egész német flotta felbukkan a semmiből. Az a bolond”. Hogy az egyik őrmesterük hamarosan leszerel. Amennyire ki tudtam venni a szavaikból, nem kedvelték különösebben. És persze, hogy mikor térhetnek majd ők is vissza a szárazföldre, ahol mindannyiukat várta egy feleség vagy egy barátnő a sötét és rosszul bebútorozott udvari szobában, amit betölt az olcsó sült hal meg az odaégett zsír szaga, és ahol persze korántsem lesz olyan boldog és problémamentes az életük, mint ahogyan most remélik.

Az ember persze hajlamos a jövőt szebbnek képzelni a valóságnál, és én Anglia partjaitól távol, ahol ezer láb mélységig nincs alattunk más, csak a víz, a planktonok és a kíméletlen darwini törvények által megformált, páncélozott testű ragadozó halak, azt kérdeztem magamtól, hogy ez az optimizmus vajon nem az evolúció által belénk plántált védekezési mechanizmus-e a valóság ellen, amely sokkal kevésbé kíméletes velünk, mintsem hinni szeretnénk. És ha ez igaz, akkor az is elképzelhető, hogy a marsiak támadása nem annyira kivétel, mint szabály, és inkább az a csoda, hogy mindeddig nem próbált minket egy idegen civilizáció elpusztítani, ha egyszer ilyen ellenséges indulatú és veszélyes Univerzumban élünk. Amiből viszont az következik, hogy miközben igaza volt az öcsémnek, aközben nekem vajmi kevés okom volt arra, hogy a British Museumban tartott előadásomon bizakodó hangot üssek meg.

Olyan probléma ez, amelyet akkor és ott érdemes lett volna alaposabban is végiggondolnom. Ám én ehelyett eltoltam magam elől a tálcát, hátradőltem a székemen, és gondolatban időnként el-elkalandozva hallgattam tovább a katonákat, akik éppen az R-137-et ért támadásról beszélgettek.

„Talán csempészhajó volt”, mondta az egyikük, egy vastag bajszú, középkorú férfi. „Talán azt hitték, hogy őket keresi. A kurafiak. Ismerem én az ilyeneket. Tele vannak velük a londoni dokkok a Nightingale Lane környékén. Úgy járkálnak fényes nappal is, mintha az övéké lenne az egész. És még a németekkel is lepaktálnának, amennyiben hasznuk származik belőle.”

„Á, azok sem jobbak”, vágott közbe egy másik. „Azok is lepaktálnának bárkivel, ha azzal árthatnak nekünk”, mire egy harmadik azt kezdte fejtegetni, hogy ez is csak egy összeesküvés-elmélet a sok közül, és attól, hogy a marsiak is az ellenségeink voltak, meg a németek is, miért is lenne kapcsolat közöttük? Az ilyen felvetések nem vezetnek sehová, elvégre egy újabb támadás őket is ugyanúgy elsöpörhetné a föld színéről, mint minket, akik viszont legfeljebb a hatalmukra, de nem az életükre törünk. „A logikával nem lehet vitatkozni”, mondta végül, „és e szerint a németeknek meg nekünk ezúttal közösek az érdekeink. És különben is: ha akarnának valamit, akkor már kihasználhatták volna az Angliában uralkodó zűrzavart. Úgy, ahogy Chesney tábornok már megírta ezt a Dorkingi csatában.”

A zubbonya jelzése szerint ő is az optikai megfigyelőkhöz tartozott. Hevesen gesztikulálva beszélt.  A többieket azonban nem győzte meg az érvelése. „Logika?”, vágott a középkorú, amikor éppen azt kezdte volna fejtegetni, hogy a Földet ért támadást követően személyes sérelmeiket félretéve az egész emberiségnek egyesülnie kell, és ki tudja, talán utólag visszanézve ez lesz az a fordulópont, amikor az emberiség igazi felemelkedése megkezdődik „Ezt sugallja a te logikád? A marsiak támadását sem lehetett a segítségével megjósolni. Vess csak egy pillantást erre, és aztán mondd meg, hogy akár csak néhány éve mit tartottunk volna ebből lehetségesnek. Márpedig azóta nem a logikánk lett más.”

A falon térkép lógott a vitatkozók feje felett. Ez tavaly jelent meg a Daily Graphicban, piros körök jelölték rajta a marsi indítóállások helyét, és a magát T. monogrammal jelölő grafikus már-már mániákus gondossággal dolgozta ki a részleteket. Még azt is feltüntette, hogy a feltételezések szerint hol találhatóak az egyes, ismét csak feltételezett marsi városok, és hol futnak a kiszáradt folyómedrek: természetesen Lowell munkáit vette alapul. Még nevet is adott nekik: Karthágó; Babilon, Atlantisz… és így tovább. Csupa, ma már nem létező birodalmak, melyeket egy náluk felsőbbrendű kultúra vagy önnön gőgös beképzeltségük pusztított el. Vagy a kettő együtt, és ki tudja, kérdeztem magamtól a kantinban, a térképet bámulva, vajon Berlinnek vagy éppen Londonnak is nem ott lenne-e a helye? Ugyanúgy, mint mondjuk annak a valahai városnak is Afganisztán helyei között, amely körül ma birkák legelik a sáros füvet, és amelyből nem maradt más fenn, csupán egy gigantikus kövekből rakott, egyszerre monumentális és semmire sem jó fal?

Mindenesetre Samuel Phelps Leland amerikai csillagász a térképhez írt cikkben azon meggyőződésének adott hangot, mely szerint a Yerkes Obszervatórium új, 40 inch-es óriástávcsövével, ha nem is jól, de azért „látni lehet majd [ezeket] a marsi városokat, meg lehet figyelni a hajórajokat a kikötőkben és a gyárvárosok meg az ipartelepek füstjét”, és akkor a találgatásokat majd pontos tények váltják fel. Más csillagászok azonban úgy vélték, hogy önbecsapás lesz az egész, mert egy ilyen pontos észlelés meghaladja technikai lehetőségeinket. Mármint amennyiben a földi levegőóceán mélyének homályából bámulunk felfelé, ahonnét időnként legfeljebb annyira vagyunk képesek következtetni bármire, mint egy halacska az óceánban, aki csak a halászhajó árnyékát látja, de a hálóét nem.

Vagy mint a szomszéd asztalnál vitatkozó katonák arra, hogy miként működik a minket körülvevő valóság, akik közben már befejezték az étkezést, és most cigarettára gyújtva azt találgatták, hogy ki lehet az a nő, aki néhány napja itt van a szigeten. Elhangzott néhány meglehetősen trágár kifejezés is, és mindannyian nevettek.

22. lefelé

„Na, menjünk”, mondta végül az egyikük. „Nem örülnék, ha megfenyítenének”.

„Én sem”, aztán a széktologatás és a lépteik dobogása, és az ajtócsapódás és aztán a majdnem teljes csend. Csak az apró neszek: ahogy az őrnagy lapoz vagy a konyhában két fém evőeszköz összekoccan és egy megnyitott csap csobogása. A tizedes beszélgető társa is elindult, hogy felvegye a szolgálatot. Odakint mostanra a szürke csíknak látszódó tengeri látóhatár fölé emelkedett a napkorong: akár egy impresszionista festmény a lágy pasztellszíneivel, és ahogy a látványt figyeltem, önmagam számára is meglepő módon immár nem is éreztem olyan rosszul magam.

Az előző időszak eseményei: az R-137-nek a mélyben úszó hajón átsuhanó árnyéka; a repeszek és a perzselő fájdalom; a vércseppek színe a hirtelen szürke tónusúvá fakuló világ háttere előtt; a gondolából kizuhanó hadnagy pörögve aláhulló teste és a léghajó, amint bukdácsolva repül a víz felett, és még az óceán morajlását is hallom, mielőtt a vérveszteség miatt úgy öntene el az öntudatlanság, akár valami sötét és zavaros hullám: mindez most inkább tűnt álomnak, mint valóságnak. A tea pedig kimondottan jólesett: erős volt sok cukorral és tejjel. Így ittam Afganisztánban is reggelenként a sátram előtt a csapatok készülődését figyelve a Charikar-i alaptáborban vagy éppen a Karim Daad-i úton. Itt, a szigeten persze nem voltak hosszú szőrű baktriai tevék málhával a hátukon és lőszerrel tele faládák a trénkocsi mellett, és most nem kialvatlan és apatikus, a szerelvényüket igazgató közlegényeket láttam, akiknek az arca sok esetben különféle betegségekről árulkodott a vérbajtól az orvostudomány számára ismeretlen, helyi parazitafertőzésekig bezárólag, hanem tisztaságot és rendet.

Az étkező padlója frissen volt söpörve, az edények körül nem rajzott milliónyi rovar, az ablak előtt pedig, amikor ismét arrafelé pillantottam, nem a reggeli fagyban didergő, Lee-Metford puskás lövészek, hanem tucatnyi, szigonyvetővel felszerelt katona haladt el. Bordázott, fém búvárruhát viseltek, és az ólomtalpú cipők miatt lassan és csoszogva mozogtak, mintha csak a megszokottnál nagyobb gravitáció hatna rájuk. Akár a marsiakra itt a Földön. De hát egy miénktől eltérő közegbe készültek alászállni, csak éppen nekik a szokásosnál sokszorta nagyobb nehézkedési erő helyett a szokásosnál sokszorta nagyobb víznyomással kell majd megküzdeniük.

A hónuk alatt búvársisak; a csípőjükön lógó fegyver pedig ormótlannak hatott így, a szabad levegőn. Mindannyian alacsonyak, keskeny vállúak és izmosak voltak: gyorsan rájöttem, hogy az azonos testalkat teszi lehetővé, hogy szabvány felszerelést viseljenek.

„Nem szívesen lennék köztük”, jegyezte meg a tizedes, aki közben mellém lépett, hogy leszedje az asztalt. „Nem mintha gyáva lennék, de akkor is. Jobban szeretem, ha látom, hogy mi támad rám a következő pillanatban ahelyett, hogy a sötétben botorkálnék, mint valami otromba gépezet”, majd pedig azzal folytatta, „ezek a fiúk” lassanként már-már ugyanúgy egybenőnek a különféle nyomás-, hőmérséklet- és áramlásérzékelővel felszerelt Siebe-ruháikkal, mint a marsiak a tripodjaikkal.

„Gondolom, ezek nagyon megbízható konstrukciók”, válaszoltam, mert hirtelenjében nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Egy ideje lehetett mindenféle szóbeszédet hallani arról, hogy a Hadsereg olyan módosításokon dolgozik valamelyik Margate-i vagy Felixstowe-i laboratóriumában, ami lehetővé tenné, hogy a búvárruha viselője a bármilyen körülmények között is életben tudjon maradni, és egy közelről leadott lövés se tudjon kárt tenni benne. „Gondolom, a búvárfelszerelésük már így is képes megbirkózni minden kihívással.”

„Bizonyára.” A tizedes tűnődött egy pillanatig. „Nézze, dr. Wells, én nem vagyok filozófus, és minden bizonnyal nem veszek észre olyan összefüggéseket, amelyek azonnal feltűnnének egy olyan embernek, aki az élete jelentős részét gondolkodással tölti. De nem is olyan régen még „nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel”, amelyeknek nemhogy a létéről nem volt tudomásunk, és szerintem a tengert sem ismerjük jobban.”

„Csak nem azt akarja mondani, hogy esetleg egy szép napon majd egy értelmes tengeralatti fajt fedezünk fel, akik ugyanúgy városokban élnek, mint mi, és éppen a szárazföld meghódításán törik a fejüket?”

„Nem tudom.” A tizedes megvonta a vállát. „Ott vannak az Atlantiszról szóló mondák, aztán meg arra gondolok, hogy akár a Föld szilárd kérge alatt értelmes lények élhetnek, akik úgy úszkálnak a folyékony magmában, mint itt a cápák a kiöntött konyhai hulladék körül. De…  De hagyjuk. Ideje elindulnunk.”

„Gondolom, továbbra sincs értelme megkérdeznem, hogy mi ennek az egésznek a célja.”

„Úgyis mindjárt megtudja, dr. Wells. Már tényleg nem kell sokat várnia.”

Mostanra a búvárok már nem voltak sehol, és amikor kiléptünk az épületből, megcsapott a sós víz meg a hínár és a szürke védőfesték ellenére lassan korrodálódó vas szaga. A fejem felett sirályok köröztek: éles, fülbántó hangjuk volt, és és a brit lobogó csattogott a szélben. Az R-137 már nem volt kikötve a póznához.

„Erre jöjjön, Dr. Wells. A tengeralatti megfigyelő terembe megyünk”, és hosszúnak tűnő ereszkedés következett fémlépcsőkön lefelé. A szűk lépcsőfordulókban sárgás fényű elektromos lámpák világítottak, és a saját lélegzetem túlságosan is hangosnak tűnt. Lassanként eluralkodott rajtam a klausztrofóbia, és még azt is hallani véltem, ahogy a rá nehezedő, roppant víznyomás alatt pattognak a vastraverzek.

De az egész legfeljebb néhány percig tartott, és amikor leértünk, akár azt is képzelhettem volna, hogy egy olyan földtörténeti korban vagyok, amikor még az egész bolygót óceán borítja be. Vagy akár egy másik bolygón, ahol még nem emelkedtek ki az óceánok ősvilágából szárazföldek, nem pedig az általam jól ismert és otthonos Földön, a Brit Birodalom fennhatósága alatt.

A terem egyik oldalát ugyanis domború kvarcüvegből készült ablak foglalta el, azon túl pedig ott volt a vakítóan erős elektromos fénnyel megvilágított tengerfenék: a talajba félig besüppedt és valószínűtlen árnyékot vető szikladarabok és emberkéz alkotta, szabályos betontömbök meg vörös, zöld, sárga és kék korallok; ezüst pennyként megcsillanó testű halak örvénylő raja; félig állat, félig növény, áttetsző szárú, a láthatatlan tengeralatti áramlások ritmusára ingó, színjátszó, sugaras szimmetriájú teremtmények – eddig legfeljebb Haeckel A természet művészi formái című könyvében láttam ilyesmit. Meg persze a nehézbúvárok lassú és valamiképpen eltúlzottnak tűnő mozdulatai egy legalább száz láb hosszú fémhenger körül: az levegőkábeleik úgy kígyóztak körülöttük a vízben, mintha csak egy marionett-bábú zsinórjai lennének. Olykor az egyikük sisakján gyors egymásutánban fények villantak fel; egy másik pedig mintha csak válaszolt volna rá. A szerszámaik ormótlanok voltak és valamilyen szürke fémből készültek.

A teremben pedig fél tucat ember ült: volt, akit ismertem közülük, és volt, akit nem. Az ezredes a British Museumban tartott előadásomról; egy nagydarab, rosszul szabott öltönyt viselő férfi szivarral a szájában; néhányan mások meg maga Chesney tábornok is és az a nő, akitől a Wallace-kötetet kaptam.

Valahol egy kompresszor zúgott. A levegő száraz és hűvös volt.

„Megérkeztünk, dr. Wells”, mondta a tizedes.