Jelige: Soa – Grasslitzból gyalog indultunk

Jelige: Soa

Grasslitzból gyalog indultunk[1]

Katonabakancsok, sáros hó. Kiált valaki, „Aufstehen, du…!” Mint köd a hegyek között, távoli a hang. Kezemben kenyér, amit a nő adott. Barna szoknyájába törülte kezét, állt a tűzhely mellett, úgy nyújtotta. A házban meleg, a szobából gyereksírás, péntek délelőtt. „Hörst du nicht…?!” A bakancsok terpeszbe lépnek: „Hörst du nicht…?!!” Grasslitzból gyalog indultunk, harmadik hete. Meztelen lábbal hegynek fel. Gyorsan kellett mennünk. Ha valaki lemaradt, puskatussal verték. A csűrök padlója hideg, patkányok másznak rajtam, mikor egymásnak dőlünk. Hálás vagyok. Jobbak, mint a tetvek. Szalma nagy ritkán, ha van. A vékony zubbony leszakadt vállamról. Egy férfinak elgennyesedett a lába, nem bírt lépést tartani. Két napon át küzdött, de tegnap a partoldalnak dőlt. Agyonlőtték. Egy lengyelt még korábban, mert nem akart meghalni, mikor a menetre rácsaptak az amerikai gépek. Utána lőttek, felbukott. A gyárban még éreztem a lábamat. Éreztem a kezemet. Nem volt nehéz munka. Töltényhüvelyt csináltam, 9 mm-est, meg 7 mm-est. Egy kallantyút kellett húzni. A nyomófej felsajtolta az acélt. Kallantyú fel, balkézzel a hüvelyt a kész munkadarabok közé dobom. Jobb kézzel kiemelek a ládából egy fémpogácsát. A sajtóba teszem. Kallantyú le, a nyomófej sajtol. Négy mozdulat. Négy másodperc. Legfeljebb öt. Reggel nyolctól délig tart az első láge. Utána fél óra pihenő. Üres, barna leves, zulag nélkül. Fél egytől megint munka este nyolcig. Az 7,5 óra, összesen 11,5. Az 690 perc, összesen 690 x 60 mp = 41.400 másodperc, azaz 41.400 mozdulat egy nap. Az hetente 289.800, havonta 1.242.000. A lábam nem mozog, mert egész nap a gép mellett állok és nézem, amint a présgép a fémpogácsára zuhog. Az állást vehetném naponta plusz egynek. De az nem mozgás, úgyhogy nem számít. A fényes, kész hüvelyek a ládában olyanok, mint a halak pikkelyei az üzletben. Apám hozta őket a nagybani piacról. Kétszer hozott halat, hétfőn és pénteken. Apám egy noteszba, amit a mellényzsebében hordott, írta föl a rendelést. Bejött Kovácsné, a Járási Főtisztviselő felesége és bemondta, hogy vasárnap halat akar, apám elővette a noteszt és felírta a darabszámot, és hogy milyen fajtát rendelne a nagyságos asszony. És Kenderesné, a Postahivatali Intéző felesége is jött, mert Kenderes úr is nagyon szerette a halat. Kétszer evett a héten, kedden és szombaton. A notesz már nincs meg, mert apám elvesztette a téglagyárban. Ott tereltek össze bennünket. A padlón aludtunk a szárítóban. Gödrös volt, összegyűlt benne az esővíz. Este csendőrök jöttek, kirángatták apámat. Reggelig verték. Azt kérdezték, hová rejtette a pénzt, amit az üzletben keresett. Nem volt mit elrejtenünk, mi tudtuk. Csak annyink volt, amennyit magunkkal hoztunk, de azt már a bejáratban elvették a csendőrök. Mikor reggel visszahozták, járni nem tudott. Fél szemére nem látott, azt beverték neki. Egész nap a földön feküdt. Mikor estére jobban lett, megint elvitték. Azután minden második nap jöttek. De a többieket is verték, akiknek üzletük volt. Ők rosszabbul jártak. Meztelen testükön táncoltak a csendőrök a nagy, vasalt csizmáikkal. Azt mondták, akinek üzlete van, az csak gazdag lehet. Adják elő a pénzt. Mikor apámnál nem találtak semmit, mennünk kellett vetkőzőre. Anyaszült meztelenre lecsupaszítottak, s átkutattak minket. Belenyúltak mindenhova. Még oda is. Egy szülésznő, gumikesztyűvel, amit a többieknél is használt. Nem-e[2] ott vannak a nagy gazdagság, az aranyak elrejtve. Akinél találnak valamit, azt mondták, félholtra verik. Úgyhogy mindenki adja elő, amije van. Egyeseknek a ruhakorcába volt bevarrva a pénz, vagy értéktárgy. Fülbevaló, nyaklánc, arany karperec. Azokat előadták, mert nagyon féltek a veréstől. De ez nem használt, ugyanúgy megverték őket. Apám megbetegedett a sok földön fekvésben. Tüdeje mindig gyenge volt, nagyon köhögött. Mikor a vonattal indultunk, lábra állni nem tudott. Támogattuk a vagoning, s ott lefektettük a fal mellé. Nagy volt a zsúfoltság, egymáson tudtunk csak aludni. Három napot utaztunk. A kocsiban egy kübli, s kétszer kaptunk vödör vizet, hogy igyunk. Mikor megérkeztünk, kikergettek minket, apámat s anyámat jobbra állították. Azt mondták, mennek a zuhanyzóba, nemsokára találkozunk. Tartották egymást. A kezük egymáséba fonódott, mikor elhajtották a csoportot. Kiáltás megint: „Wirf das Brot, du Hund!!” Igen. Ezek bakancsok itt előttem. Oldalukról nagy foltokban mállik a sár. A lábamat nem érzem. A kezem is fagyott. Elered a hó, a pihék koppanva ütődnek jéggé dermedt zubbonyomnak. Másnap kezdték suttogni a barakkban, hogy nem zuhanyzóba mentek. Azok a nagy lángok, ott hátul, az nem zuhanyzó. Néztük a fekete füstöt. Egész nap és éjjel gomolygott a kéményekből. Mikor a tábor felé fújt a szél, a tetőkre, az udvarokra hullott a szürkés pernye. Appellnél a havon álltunk, a tűz világított. A pernye betakarta kopasz fejünket, ruhánkat. Nem állhattunk egymáshoz közel, ne melegítsük a másikat. A nővérem egy fejjel magasabb, tőlem karnyújtásnyira, fütyül a szél közöttünk. Állunk reggelig, csontig fagy mindenem. Akkor jönnek az orvosok, és rájuk kell nézni. Aki nem úgy néz, vagy beteg, vagy görbe a háta, azt elviszik zuhanyozni. Sosem térnek vissza. Adagjukat a barakkban nem kapjuk meg, pedig nagyon éhesek vagyunk. Reggel nyolckor adnak először enni, nyolcad részbe vágott kenyér, húsz embernek egy virsli, vagy fekete kolbász. Délben híg lötty, zulag nélkül, aztán estig semmi. Nyolckor megint szelet kenyér, de csak eleinte. Elmúlt két hónap, akkor már csak az ebéd volt, meg reggelire híg kávé. Aztán elvittek dolgozni. Az valamivel jobb volt. Három kilométerre volt a gyár. Gépalkatrészeket szereltünk össze. Legalább telt az idő, és nem volt appell. A munkafelügyelők rendesebbek voltak, mint a capok. Az egyik embert reggel a capo nagyon megverte, mert állandóan lemaradt. Ezt észrevette a munkafelügyelő, és lefogta a caponak a karját. Azt mondta, hogy ezt hagyja abba, mert neki az emberével el kell számolni. Nem állhat meg a termelés azért, mert agyonveri. A capo és a felügyelő sokáig üvöltöztek egymással, de az az ember beállhatott a szalag mellé dolgozni. Esténként a barakkban feküdtünk, s egymásról szedegettük a tetveket. A nővérem magasabb és erősebb volt, mint én, de nehezen bírta a tábort, az éhezést. Mindig nagyon szerette apát és anyát. Állapota hamar leromlott. Egyszer volt fürdés a héten, szombatonként. A krematórium mellett volt a fürdő, oda vittek minket. Közös volt az öltöző a gázkamrákéval. Sohasem tudtuk, mi lesz a fürdőzés vége. Csak mikor a plafonra szerelt zuhanyrózsából víz jött. Akkor tudtuk, hogy van még egy hét. Még egy hétig élhetünk. Az egyik reggel a nővérem nem jött elő, a barakkból. Elbújtak, vagy tízen. Hajnaltól délig álltunk a tűző napon. Mikor előszedték, nagyon megverték. Meg a tíz másikat. Nekünk térdelni kellett onnantól, három órát. Egyik kezünkben egy követ tartottunk a magasba. Óránként cseréltünk, akkor a másikkal kellett tartani. A nővérem karja eltörött a veréstől. Már feküdt a földön, de a capo egyre csak rúgta. Engem keresett a szemével. Mikor megtalált, tekintete az enyémbe kulcsolódott. Arca felhorzsolódott, fejéből folyt a vér. Reggel már nem volt a barakkban. Sokat gondolkoztam, mit akart volna mondani, ha ott vagyok mellette. Olyan volt, olyan volt… Nem emlékszem a szavakra. Elmúltak. Gyötör a homály. Mindenre ráül. Elfolynak az emlékek. Csak a láger keményre taposott földje marad. Meg a túlélés. Enni, azt akartam. Mindent megpróbáltunk, talán ehető. A holtakat nem vittük ki, s volt, hogy elszámolták magukat appellnél. Akkor megkaptuk az adagot, jól van. Csodálkoztam, mennyit bírok. Csak a hús és vér kötött ide, a lélek már nem. Számolatlanul teltek a napok. Appell, munka, appell, alvás, munka. A végére nagyon rossz lett. A legtöbben meghaltak. Mások meg csak ültek a barakk padlóján, csonttá és bőrré aszva, aztán az oldalukra dőltek, és úgy maradtak. A szemhéjuk emelkedett, csukódott. Még egy hétig éltek így, mozdulatlanul. Már nem vitték el, csak otthagyták őket a földön. Hallottam, hogy mit csinálnak ezekkel a nyomorultakkal, a társaik. Én erről nem akartam tudni. Gondoltam, ha azt kell tennem, inkább éhen halok. Mikor jött a hír, hogy itt vannak az oroszok, összetereltek minket, akik járni tudtak. A többieket is összeterelték, a betegeket, a járni nem tudókat, egy barakkba, és felgyújtották őket. A barakk előtt álltak, géppisztollyal. A többit nem láttuk, indulnunk kellett. Tegnap találtam ki, ezt a kenyeret. Láttam, hogy a házakból az emberek kijönnek, néznek minket. Nem tudták, kik vagyunk. Hadifoglyok, gondolták, de nem. Asszonyok, lányok nem lehetnek foglyok. Egy éve még otthon voltunk. Egy év, talán csak fél, nem emlékszem… Volt az udvarunkon egy kút. Igen, és fáskamra, ott hátul. Októberben a nővéremmel fát hasogattunk. A tuskókból erdőillat csapott fel. Szerettem… Az őszi ködöket is, ahogy bekúsznak a réten át. A nővérem aprította a fát, én pócoltam a hasábokat a fal mellett. Egy ölre valót a házba vittünk. Tüzet raktunk, arcunkon táncoltak a lángok. De itt csak ez a bakancs van, és sáros a hó. Závárzat kattan: „Hände hoch, Jüdish…! Wirf das Brot! Hast du nicht gehört…?!!!” Nem dobom el, nem enni kellett ez a kenyér… Odafent fehér csúcsok, és távol. A golyó hátralök, fejem a keményre fagyott hónak csapódik. Meleg csorog az arcomon. A magasban vagyok. A kenyeret még mindig szorongatom, a katona kirúgja kezemből. Az ajtóban a barna szoknyás asszony áll. A katona vállára veszi a fegyvert és indul az oszlop után. Minden oly könnyű és szép lesz, hirtelen…

______________