Mikor az emlékek ismét valók – Keszthelyi Rezső versei
MIKOR AZ EMLÉKEK ISMÉT VALÓK
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
( )
Sirály ível,
árnya suhan szikláról
hullámra,
amitől a légmenny
meginog,
és sírhatnékja támad.
( )
fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.
( )
A tengerre ráhullik apránként a színe –
pipázom a kerti karosszékben,
közös csendet hallgatok;
lepkeszárnyak bóklásznak levegőt,
és valamely égitest fényideje
éppen jelenként ideér;
meredt gyík a falon, csak lüktet:
sziklaszív, a társa meg oleander fürtje,
kiről alig-párák oszlanak,
és sirályok kerengő tollpihéi
rajzolják, ami most
velük én magam.
És az égbolton még ama szín–
egymásra fakadunk lassan,
akárha végtelen-egy esti tér.
( )
Bármit lát,
az elmúlást éli csak.
Csont,
füst,
jázminág,
pillantások nélkül
jár-kel magában
a végtelen.
( )
mikor hullajtja sűrűn hóalakját
a magasság a tekintetemre,
akkor kifakad rám
egy-egy emléksír belőle.
( )
Igaz valóságomba
ritkán jutok –
a Mindenható mosolyának
foglya vagyok.
( )
Ne rekeszd ki födeled alól a halált,
hisz’ ő is vérség, a tiéd.
Eladdig is:
ideák nélkül változó sebek
füzére őriz
és mindenkori idomában
az ég vonulása.
( )
Színteherbe ejtve a kert,
szemembe virágszemek néznek,
és szitakötők szárnyaival
égívesen halad a szél,
mialatt nekem a vérvidék
éppen láthatatlan szín
azon, ami hal, ami él.
( )
a lehelet immár
elhagyott tárgy.
( )
Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet
és meggyvirág fehér-fehér színbeszéde,
lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom,
és aztán tovább, fölfelé,
és ekkor már akárha semmit se látszanék,
ám a szél villogása engem mutogat,
a murvapor is ugyanígy,
és a fűszálárnyék, a zsalurésben
a neszezés, a füst-tűnés
és a madárcsönd, ahogy átüt
az éjszakán –
minden-mind nélkülem volt és van,
akkor is, mikor velük én.
( )
Hajam gyökerétől sarkamig sajognak
a színvirágok és színgyümölcsök,
épp a fügekaktuszé,
míg markomba süllyed
némelyik tengertörmelék,
és arcomat ringatja szememben
a levegőre lobbanó szél,
oly gyöngédséggel
fonva valahányunkat együvé,
és azt suttogja szüntelen,
kendőzetlen szóld:
lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés
