Ugrás a tartalomra

 

Mikor az emlékek ismét valók – Keszthelyi Rezső versei

MIKOR AZ EMLÉKEK ISMÉT VALÓK
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
 
 
(      )
 
Sirály ível,
árnya suhan szikláról
hullámra,
amitől a légmenny
meginog,
és sírhatnékja támad.
 
(      )
 
fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sose születtem.
 
(      )
 
A tengerre ráhullik apránként a színe –
pipázom a kerti karosszékben,
közös csendet hallgatok;
lepkeszárnyak bóklásznak levegőt,
és valamely égitest fényideje
éppen jelenként ideér;
meredt gyík a falon, csak lüktet:
sziklaszív, a társa meg oleander fürtje,
kiről alig-párák oszlanak,
és sirályok kerengő tollpihéi
rajzolják, ami most
velük én magam.
 
És az égbolton még ama szín–
egymásra fakadunk lassan,
akárha végtelen-egy esti tér.
 
(      )
 
Bármit lát,
az elmúlást éli csak.
 
Csont,
füst,
jázminág,
 
pillantások nélkül
jár-kel magában
a végtelen.
 
(     )
 
mikor hullajtja sűrűn hóalakját
a magasság a tekintetemre,
akkor kifakad rám
egy-egy emléksír belőle.
 
(      )
 
Igaz valóságomba
ritkán jutok –
 
a Mindenható mosolyának
foglya vagyok.
 
(      )
 
Ne rekeszd ki födeled alól a halált,
hisz’ ő is vérség, a tiéd.
 
Eladdig is:
ideák nélkül változó sebek
füzére  őriz
és mindenkori idomában
az ég vonulása.
 
(      )
 
Színteherbe ejtve a kert,
szemembe virágszemek néznek,
és szitakötők szárnyaival
égívesen halad a szél,
 
mialatt nekem a vérvidék
éppen láthatatlan szín
azon, ami hal, ami él.
 
(      )
 
a lehelet immár
elhagyott tárgy.
 
(      )
 
Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet
és meggyvirág fehér-fehér színbeszéde,
lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom,
és aztán tovább, fölfelé,
és ekkor már akárha semmit se látszanék,
ám a szél villogása engem mutogat,
a murvapor is ugyanígy,
és a fűszálárnyék, a zsalurésben
a neszezés, a füst-tűnés
és a madárcsönd, ahogy átüt
az éjszakán –
minden-mind nélkülem volt és van,
akkor is, mikor velük én.
 
(      )
 
Hajam gyökerétől sarkamig sajognak
a színvirágok és színgyümölcsök,
épp a fügekaktuszé,
míg markomba süllyed
némelyik tengertörmelék,
és arcomat ringatja szememben
a levegőre lobbanó szél,
oly gyöngédséggel
fonva valahányunkat együvé,
és azt suttogja szüntelen,
kendőzetlen szóld:
lelked nem támad újólag,
hisz’ nem fuvallat,
hanem csak hol volt,
hol nem volt suhanó születés
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.