Ugrás a tartalomra

 

Leütés 49. – Advent, az első gyertya – Mányoki Endre tárcanovellája

Karácsonyeste mindig sírt az anyám. Nem a meghatottságtól, bár talán maga is úgy hitte. Hanem mert előtte egész nap veszekedtek apámmal. Akkoriban híre sem volt még szabad szombatnak és egyéb, például az ünnepeket – s legkivált a karácsonyt – övező laufoknak, így hát apám többnyire hullafáradtan ébredt hajnalok hajnalán, csakúgy, mint minden kevésbé megszentelt napon. Talán a soha ki nem hordott feszültség adta, hogy már akkor elkezdődtek a bajok, mikor a hasas, üvegszemű vaskályhába be kellett gyújtani. Az évnek ezen megszentelt szabadnapján apám vissza akarta pörölni a tűzrakás ősi férfijogát, talán azért, hogy a pattogó-sercegő lángok hangjára ébredő kölykeit ezúttal ő fogadhassa az ébrenlét és az álom éteri határán.

Ezért ébredtünk zokszóra ilyenkor. Anyám ugyanis merőben más eljárásokat alkalmazott befűtéskor – nyilván praktikusabbakat annál, amire apám egyáltalán képes volt –, és nehezen tűrte, hogy a kályha körül forgácsok randalíroztak.

Ez a csörte azonban csak előlegezte a többi asszót, mígnem délután, mikor mi a templomba készülődtünk, apám már az utcát rótta zaklatottan; csak a karácsonyfa-díszítésre jött haza. Akkor marconán bevonult a szobába, és jól telifaragta a szőnyeget fenyőforgáccsal. Mikor megérkeztünk, tüntető csöndben voltak: "Mondd meg anyádnak, hogy oda fog égni a káposzta" – ilyen s hasonló megoldásokkal bosszantották egymást, dúlva-fúlva nyalogatván a nap során szerzett sebeiket. Azután következett a szerepjáték, amelyet minden évben ugyanazon rítus szerint rendeztek nekünk: apám „kiment vécére” (Marcsa, akitől a hátsó traktust béreltük, lezárta a fürdőszobát, így hát télen-nyáron budira járt a család), s a gondosan behajtott, de kilincsre nem zárt ablakon bemászva meggyújtotta a gyertyákat és egy-két csillagszórót, megrázta a kis alumíniumcsengettyűt, majd amerről jött, el is távozott. Anyám teátrálisan fölkiáltott – "Megjött az angyalka!" –, és a szobába sietett, hogy még idejében bezárhassa az ablakot. Apa éppen akkor toppant a konyhába – "Cudar hideg van ebben az átkozott retyóban! Na, mi van, csak nem a Jézuska?" –, és már terelt is bennünket a sötétben fényesen pompázó, mennyezetig érő karácsonyfa felé.

Először a ruhákon estünk túl, aztán a cerkákon, vonalzókon, mikor mivel egészült ki az iskolai hadfelszerelés. Jöttek a mesekönyvek, Viki néni soros hollandiai csomagjából a csoki meg a datolya, hogy végre elérkezzék a várva várt pillanat: a játék. Judit húgomnak baba vagy bababútor, nekünk fiúknak a közös ajándék. A legklasszabb egy Märklin-villanyvasút volt, húszcentis kocsikkal és még nagyobb 424-es gőzmozdonnyal, melynek orrán menet közben kis izzó világított. Anyám eközben csöndesen sírdogált – "Ezt érdemeltem, ugye, mert én csak arra vagyok jó, hogy süssek-főzzek, meg hogy tiszta legyen a lakás, de persze azt se veszi észre a kutya sem, csak a morgást kapom állandóan" – potyogtatta könnyeit a selyempapirosra, amelybe az ő ajándékait bugyoláltuk. Legutoljára hagyta apám csomagját, s szinte unottan bontogatta. Föl se próbálta a sálat, kesztyűt, amit a vállalati börzén tukmált az urára valami üzleti érzékkel megáldott kollegina. Várta, hogy apám odasomfordáljon – „Nem tetszik a színe?" –, és megpróbáljon sután leülni mellé a kanapéra. "Meg fogsz te egyszer ölni engem, Bandi, meglátod, az lesz a vége" – de már akkor eltűrte, hogy szeressük.

Csönd lett a szobában, csak a gyertyák sercegtek a sötétben, meg a 424-es zakatolt körbe-körbe. Akkor volt karácsony. Aztán apám fölállt, és fölgyújtotta a nagylámpát. Mi, gyerekek, mint akik teljesítették a szeretetpenzumot, visszatértünk a bázisra, apa meg előszedte a könyvek mögé rejtett, vadonatúj családi albumot: éjszakánként ragasztgatta egész éven át, mikor a hazahozott munkájával végzett. A Pajtás-géppel készített fényképek és a gondosan őrizgetett rajzaink keveredtek benne apám krónikásvénájának prózai s lírai remekeivel. Együtt nézegették – hol nevetve, hol meg komolykodva, mint akik a múltban a jövőt latolgatják, mindig összebújva, de sosem ölelkezve – a családi legendárium arra az évre eső emlékeit.

Bennem is így él a múltunk, ahogyan apám elrendezte. De azokon a képeken nincsenek ott a könnyek. S nemcsak azért, mert kinek is jutna eszébe a bánatot örök időkre jelenvalóvá tenni, hanem mert a könnyek annyira átitatták a sorsukat, hogy rájuk a fotográfiák nélkül is túl jól emlékeztek. Abban a másik, a soha össze nem állított albumban olyan emlékek sorakoznak, amelyeket élő lélek csak mélyen önmagában hordoz. Zaklatott élet volt az övék, és sok lett benne a szomorú karácsony. Apámat a sorsa előbb a Don felé terelte, majd – miután elfagyott mindkét lába az ütege mellett – Fülekre vezette: karpaszományos zászlósként a hadiüzemmé átalakított zománcedénygyár katonai parancsnoka lett. Anyám is ott dolgozott, az irodán. A fényképek gyönyörűnek mutatják, nem csoda hát, hogy apám belehabarodott. Csakhogy nagyanyám hallani sem akart az udvarlóról – "A katona jön, a katona megy, eszedbe ne jusson!" –, olyannyira, hogy apám a lábát sem tehette be a portájukra. Annál is inkább, hiszen Máriának akkor már volt – önjelölt bár, de elfogadott – jövendőbelije egy helybéli vasutas személyében. Mi több, a pályamester már számos szerenádot is adott majdani anyám ablaka előtt, s noha ama ablak soha nem nyílt ki, de még a függöny sem libbent meg mögötte, az utca s a városka népe elkönyvelte magában, hogy a szép Mária elkelt.

Megy anyám a füleki utcán, kezében a kilakoltatottak táskányi motyójával, majdani apám mellett, aki a málhazsákját hurcolja. Megy anyám elszántan, beszáradt arccal, és ömlik a könnye. "Ha innen elmész, vissza többé nem jössz! Ez a kapu mindétig bezárult mögötted" – ez dörömböl a fülében, s szakítja ketté, akár az utolsó kép az édesanyjáról: áll a kapuban, zokog és átkozódik, távolodóban. Mária mögött fut, aprózva-nyújtva lépteit nagyapám, az Isonzótól egykor holtan szökött fogoly, a gyökérrágó, aki esztendőnyit gyalogolt a meszesgödörtől hazáig, s még nem tudja, hogy vár rá egy újabb menet Berlin alól a füleki portáig – és a gyomorrákig. "Kislányom, sürgönyöztem Kató néninek, a címüket bevarrtam a kisebbik szatyor bélésébe, náluk fogsz lakni, amíg megesküsztök. Csak arra kérlek, nehogy összeköltözzetek a Bandival, anyád azt sohasem bocsátaná meg, de ha szót fogadsz, megnyugszik, hiszen tudod, hogy a javadat akarja." Így mennek a füleki utcákon egész az állomásig, ahol apám majd, leugorván a mozgó vonatról, elbúcsúzik anyámtól – "Találkozunk Kató néninél, óvjon az Isten" –, aztán beszáll a terepjáróba, és követi a vonatot, hogy minden állomáson integethessen Máriának, akit még meg sem csókolt, meg sem ölelt, de aki a felesége lesz Budapesten, mert így rendelte az élet.

1944 telén Kispesten összeházasodnak. Karácsonykor a kalmükök előbb csokoládét hoznak az ifjú párnak, majd falhoz állítják apámat, mert kézigránátot találnak a málhazsákjában. Részegen szétlövik a Gergely utcai lakást, de nem sérül meg senki. Egy fehérorosz tiszt a védelmébe veszi Máriát; az ő feleségét is Máriának hívják. Apám s anyám nem tudnak átjutni a fronton Kispestről Rákosligetre. Ez csak '45 kora tavaszán sikerül, bujkálva a front mögött. "Az én házamba nem hozol tót kurvát!" – ordított nagyanyám az imádott legkisebbik fiára, aki élve, ám feleséggel tért haza. Annyira fölzaklatta magát, hogy el is ájult volna, ha nagyapa el nem csitítja. "De Lídia, hiszen itthon van a Bandi! Épségben, egészségben. Nem ezért imádkoztunk?" Éjnek évadja volt, és anyám csaknem fél órája ácsorgott kékre fagyott ajakkal a kertkapu előtt. Ömlött az ólmos eső, s a szélrohamok újra meg újra Mária arcába verték a lucskos havat. Átázott kabátkájával már hiába próbálta melegíteni a hasát: keze éppoly jeges volt, mint a rettegés, hogy megfázik a baba odabent. Csak az öreg pénzes postásnak volt lelke bekísérni; apám se merte az anyját "abban az állapotban magára hagyni". Nagyanyám napokig nem szólt a menyéhez, s aztán is csak úgy oda-odavakkantott neki, akár egy ingyen koszton tartott kóbor kutyának. A templomi esküvőt nagy lélekre valló körültekintéssel s igaz emberi méltósággal Kántás tiszteletes úr celebrálta a református parókia gyülekezeti termében, hogy a mindig nyitott templomajtó nehogy bűnös kíváncsiságra serkentsen valakit a gyülekezet Rébéi közül. Anyámnak akkorra el kellett hagynia a római anyaszentegyházat, s bizony lehettek néhányan, akik látták kiűzetését a katolikus mennyországból.

Menye egyetlen kérését, hogy elköltözhessenek a családi portáról, Lídiának nem esett nehezére teljesíteni. A szoba viszont, ahol meghúzták magukat, nedves volt és dermesztően hideg.1945 tele pedig, ha lehet, még zordabb volt, mint az előzők. Lidike fázott, akárhogy takargatták.

Lidike. Vajon miért a nagyanyja nevére keresztelték? Miért hagyta anyám, hogy az újszülött azt a nevet kapja, amelyet volt elég oka meggyűlölni? Mária, aki keményebb s következetesebb volt minden asszonynál, akiket valaha ismertem, így próbálta volna kiengesztelni az anyósát? Avagy apám állította választás elé: vagy Lídia, vagy mész vissza, ahonnan jöttél? A külvilágnak kívánt megfelelni: hátha elfogadtatja magát? Nem tudom, mire gondolhatott a szülőszobában, amikor a kérdésre Lídiával felelt. Talán csak ösztönösen megértette az anyósát: hogy valóban úgy csöppent bele a világába, mint Mária a szakramentumba.

Lidike fázott. Bármennyit jártak apámék a városszéli kiserdőbe akácfát kivágni, sohasem lett meleg a szobában. Messze volt a kiserdő, és kicsi a taliga. Lidike fázott, szederjes volt az ajka, és nyüszögött, akár az árva lélek. Végtére kivágták a kertben burjánzó ecetfákat is, de azok már meg sem gyulladtak a kályhában. Lidike fázott, amíg meg nem fázott egészen. Szürke kis arca hirtelen föllobbant, vörösen izzott, és akkortól már se sírni, se nyüszíteni nem hallotta senki. Még Lídia sem, aki erőt vett magán, s eljött az unokáját megnézni. "Tüdőgyulladás – a horpadt fejű doktor lemondón hajtogatta össze a sztetoszkópot –, sürgősen kórházba kell vinni." A Mari-busz járt, ha járt, de akkor éppen nem. Apám s anyám a sínek mentén, gyalog vitték be Lidikét Ligetről a Bethesda-kórházba, nem sírva és nem zokogva, az Úristen tudja, honnan szerzett hittel. És attól fogva minden áldott nap ugyanúgy telt a Mária életében: hajnalban elment Gizához, akinek szülés közben meghalt a fia, de volt teje bőven. Megvárta, amíg lefeji, fizetett, és indult a Bethesdába – a sínek mentén, gyalogosan, hóban, szélben, kiskabátja alatt a párnába burkolt anyatejjel. Tizenöt kilométer oda, ugyanannyi vissza. Minden áldott nap. Amíg szükség volt a tejre. Amíg Lidike élt. Hogy aztán mit csinált anyám, nem tudom. Elképzelni sem. Csak azt, hogy 1945 karácsonyán nem égett, nem éghetett több egyetlen gyertyánál a fenyőfán – ha egyáltalán fenyő volt a karácsonyfájuk. S ha volt akkor karácsony.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.