Jelige: Lénike

Morzsák anya meséiből

 

 

Amiről a fénykép mesél

 

Elcsendesedett a ház. A rokonok elmentek, egyedül maradtam. Édesanyánkat kísértük ki utolsó útjára.

Lassan sötétedik, és én nem tudok magammal mit kezdeni, csak ülök és nézek magam elé. Ürességet érzek. Az eszemmel tudom, hogy tennem kéne valamit, de a testem nem mozdul. Aztán valahogy mégis erőt veszek magamon, a szekrényhez lépek és előveszem a régi fényképeket.

Eszembe jutnak anya ezerszer elmesélt édes-savanyú meséi. Meséi …?

Lehet, hogy anya szemüvegén keresztül látom, de azt hiszem úgy, ahogy neki fájt. Az ezer, meg ezer történetnek – amin mi gyakran sírdogáltunk – mindig az volt a vége: de legalább én szerencsés voltam, mert túléltem …, családom lett, és ilyen szép, aranyos gyerekeim, mint ti.

Nézem a képeket, és szinte hallom anya hozzáfűzött történeteit.

 

Látjátok, ez Papa (így hívta az édesapját). Ez az egy kép maradt róla, mert a zárdában elvettek és elégettek minden levelet és fényképet, hogy a növendékeket ne lehessen beazonosítani.

Ő pedig a nővérem. Aznap láttam utoljára, amikor a Magyarországra induló vonathoz kikísért. Ugye milyen szép volt? Neki nem lehetett családja, nem lehetett gyermeke.

Egy gyermek sokszor nem tudja, mi történik körülötte. Azt hiszi, amiben él, az a természetes – szokta mondogatni anya. Csak felnőtt fejjel, vagy öregen áll össze a kép. Akkor elgondolkodik az ember: lehetett volna másképp ?

Hát igen. Ha Auschwitzbe visznek, még ágyam sem lett volna, vagy talán éhen halok, ha viszont anyám nem zsidónak születik, akkor békében éltem volna le az életemet. Igaz –tette mindig hozzá – akkor ti nem lennétek, amit nagyon sajnálnék.

Azt mondják, minden ember egyforma. Igen?!? Akkor miért kellett Németországban kiszőkíttetnünk a hajunkat, hisz még csak gyerek voltam. A fekete nem szép? Na és az orrom!?! Sosem tudtam mi vele a baj. Azt viszont tudtam, hogy nekem állandóan valami takargatni valóm volt. Pedig szófogadó, csendes, jó gyerek voltam.

 

Papa katolikus volt. Németországban ismerte meg a mamát, aki zsidónak született. Ennek ellenére valamennyien katolikus templomba jártunk, és mi, gyerekek már elsőáldozók is voltunk. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy szüleim biztonságban érezzenek bennünket.

Így aztán, amikor már javában folyt a háború és sokat bombázták a Ruhr vidék környékét, Papa összegyűjtött egy rakás hozzám hasonló gyereket és elvitt bennünket Budapestre. Hogy jó ötlet volt-e? Ki tudja. Az biztos, hogy a zárda növendékei közül, szinte mindenki túlélte a borzalmakat.

Lehetett volna másképp? Tette fel állandóan ugyanazt a kérdést anya.

Ami elmúlt, elmúlt. De ti tanulhattok belőle. Ti csináljátok másképp! Ti neveljétek a gyermekeiteket úgy, …..– és itt általában elcsendesedett és könnybe lábadt a szeme. Sosem tudta végig mondani.

 

 

 

Kis szobrocska

 

Egy kis, ütött-kopott ezüst szobrocskát tartok a kezemben. Nem nagyobb 2cm-nél. Nagy és féltett kincs volt ez a családban és ez most már az enyém. Anya szerint ez többször megmentette az életét. A Papától kapta, amikor Magyarországra jöttek és elbúcsúztak egymástól.

Nagyapa azt mondta neki: Vigyázz  rá, Ő is vigyázni fog Rád!

Azt hiszem – de anya biztos volt benne – hogy neki köszönheti az életét.

Sokszor elmesélte azt a bizonyos, félelmetes, szörnyű éjszakát …

 

Hideg, téli éjszaka volt, a szobában már régen leoltották a villanyokat. Sötétség ült mindenütt, csak az ablakon beszűrődő kis fények vetítettek a falra furcsa árnyakat. Sokáig néztem őket és örültem nekik. Némelyikben virágzó nyári fákat láttam vagy fürdőző, vidám gyerekeket véltem felfedezni. Az egyik árnyacska egy táncoló tündérre hasonlított, de legjobban a nagy csoki torta formájú tetszett.    Körülöttem már minden lány aludt a teremben, volt, aki mosolygott álmában vagy a paplan szélét ölelte magához szorosan. Biztosan valami szépet álmodtak, s elszakadtak a félelmetes valóságtól. Csak én voltam ébren egyedül. Hiába próbálkoztam, nem szállt álom a szememre. Nem hagyott aludni a félelem és az éhség. Már egy hete nem ettem mást, csak egy kevés főtt tésztát és az is elképzelhető volt, hogy holnap még az sem lesz.

Már majdnem négy évet töltöttem akkor a zárdába, de ilyen szörnyű időszak még nem volt.

Így gondolkoztam, amikor zajra lettem figyelmes. Pontosan tudtam, hogy minek a hangja ez, hisz már sokat hallottam. A zárda nagy vaskapuját nyitották és az nyikorgott ilyen kellemetlen hangon. De vajon ki jöhet ilyen késő órában?

Nagyon féltem, tudtam, hogy valami szörnyű dolog fog történni.

Némán figyeltem. Éreztem, hogy az eddig békésen szunyókáló társaim is felébredtek, de ők sem mozdultak. Hallottam a csizmák kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő hangját.

-Uraim, ide nem mehetnek, itt a növendékek hálószobái vannak. Itt csupa jó katolikus család lányai alszanak. Uraim! Kérem! Könyörgök! Uraim …!

Majd egy sikoly – azt hiszem ellökték – és kicsapódott az ajtó. Betódult kb. tíz egyenruhás férfi, puskával a kezükben, háromnál zseblámpa is volt. Oringa nővér térdre esett előttük, összekulcsolt kezét a magasba emelte és síró hangon mondta: a Szűzanyára kérem, ne tovább! Az egyik lámpás katona félrelökte és odalépett az első ágyhoz. Ugyanezt tette a másik kettő is. Valamennyien csukott szemmel, remegve fohászkodtunk, imádkoztunk magunkban. De két társamon ez nem segített. Hiába a könyörgés, a sírás, két barátnőmet kiráncigáltak az ágyból és kilökdösték a folyosóra.

Én az utolsó, a 18. ágyon, markomban a kis szobrocskával, remegve vártam, hogy beteljesedjen a sorsom. Életemben nem féltem ennyire. A harmadik katona az arcomba világított, könnyes szemmel ránéztem. Nem tűnt szörnyetegnek, ezért óvatosan kihúztam a kezemet a dunyha alól, és felé nyújtottam a markomat, neki akartam adni az én féltve őrzött Szűz Máriámat. Valami különös tekintettel rám nézett, visszacsukta az ujjaimat és mintha kacsintott volna.

-Na mi van? Hallatszott hátulról egy türelmetlen, durva férfihang.

-Semmi - válaszolta ez - mehetünk.

Nekem ekkor szerencsém volt, nem úgy, mint két társamnak. Hogy hova vitték őket és mi lett a sorsuk, sosem tudtam meg.

 

 

 

 

Fürdőruha

 

- Nagyi! Nagyi, gyere be a vízbe! Isteni!

- Nem megyek drágám, nekem ez hideg.

- Hideg?! 28 fok! Lassan megfőnek a halak a vízben! Gyere! Legalább térdig gyere be!

- Nem! Nincs is fürdőruhám, és egyébként is, én jobban szeretek itt hűsön üldögélni.

- Holnap veszek Neked egyet, de ígérd meg, hogy egy kicsit bejössz velem megmártózni.

- Aranyos vagy, de nem ígérek semmit. Ha eddig nem fürödtem a Balatonban, most öreg koromra már nem váltóztatok ezen.

- Erről este még beszélünk. Jó, Nagyi? Most visszamegyek, úszok még egyet.

 

Mit mondjak neki este? Elmeséljem azt, szörnyű éjszakát? Alig voltam idősebb akkor, mint most Ő. Még most is tisztán emlékszek mindenre, pedig oly régen volt. Szinte fáj a hátam, ha rágondolok. Szeretném elfelejteni, de nem tudom. Ha becsukom a szemem, jönnek az emlékképek …

 

Fekszem egy ágyon. Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit. A távolból mintha a nevemet kiáltanák. Igen, most már biztosan tudom: engem szólítanak.

Léniii …, Lénii …

Nézni doktor úr! Mozdulni meg szeme! Mosolyog!

Igen. Most már biztosan visszajön közénk. Vigyázzon rá Nővér! Az ébredés még biztosan eltart egy-két óráig.

Léni! Lénikém! Ébredni! Béke lenni! Tavasz lenni! Sütni nap gyönyörű!

Hiszen ez az én drága nevelőm, Ma Soeur. Megismerem a rossz magyarságáról. Szeretnék neki válaszolni, de nem jön ki a hang a torkomon. Szeretném megölelni, vagy legalább a kezét megfogni, de nem mozdul semmim. Jaj, Istenem! Mi történt velem? Hol vagyok? Miért nem engedelmeskednek a tagjaim? Miért nem tudok mozdulni?

Most kicsit jobb. Egy puha, meleg kéz simogatását érzem. Ez nagyon kellemes. Csak ne sajogna úgy a hátam! Sajog? Nem is sajog, fáj, határozottan fáj. Sőt nagyon fáj.

Jaj … jaj … fááj ..

Doktor úr! Jönni gyorsan! Lénike ébredni.

Adok neki egy fájdalomcsillapítót, így is nagy fájdalmai lesznek, ha teljesen magához tér. Szegény kislány, ezek a hegek örök életében megmaradnak a hátán.

Nem tudom mi történt velem, de nem is akarok rágondolni. Egy régi, kedves utazás emlékével próbálom elnyomni a jelen keserű valóságát. Valamikor, reményekkel teli szívvel indultam el otthonról. Emlékszem, a vonat gyorsan siklott végig a zord hegyek mellett a völgyekben, átszaladt a hidakon mit sem törődve az Alpok sebes folyású hömpölygő folyamaival. Gyorsan teltek az órák, és a fehér sipkás óriás hegyek lassanként hátra maradtak, a rideg fenyőerdőket az élénkzöld virágillatú fák és rétek sokasága váltotta föl. A vonat hangosan zakatolt és tudtuk, hogy minden egyes hangja közelebb visz bennünket egy új ismeretlen világhoz. Engem, és még néhány társamat Magyarországra küldtek a szüleink, amíg lecsillapodnak otthon a háború viharai. Akkor még azt hittük, egy vidám nyári vakációra indulunk. Tele voltam izgalommal és kételyekkel, s bár otthon, Dortmundban már sokat hallottam a magyar hazáról – hisz a nagyszüleim innen vándoroltak ki – mégis idegen volt számomra és még a nyelvüket sem beszéltem.

A vonatban jó hangulat volt, énekeltünk, vicceket meséltünk és nevettünk. Így telt az idő, miközben Magyarországra értünk, aztán átmentünk a kis dunántúli falvakon, míg Budapestre nem értünk. Szívet melengető érzés volt látni ezt a boldog várost, mintha az itteni emberek nem ismerték volna a félelmet. Fölemelt fővel jártak az elegáns fővárosi úri hölgyek, babakocsiban tolták a kis pufók arcú gyermekeiket, akik olyan szépek voltak, hogy otthon ilyet csak képeslapokon láttam. A tiszta utcák kanyarogva futottak az úri negyed cifra házai körül, amelyek között egy sem állt lebombázva, … lebombázva … bombázás … bombázás …

Kezdek emlékezni. A hímző-szobában voltunk. Oringa nővér szaladt be, hogy azonnal tegyünk le mindent, kapjuk fel a kabátunkat és futás a pince. Siettünk, ahogy tudtunk, de már nem értünk a pincébe. Hullottak a bombák, mint a záporeső. Mindenki jajgatott és kiabált.

- Ki a házból! Ki az épületből! Fussatok! Fussatok! Ne álljatok meg senkinek! Fussatok  templomba, vagy pincébe!

 

Én futottam, ahogy a lábam bírta, pedig nem volt könnyű. Törmelékek, faldarabok, izzó fa husángok, sebesültek vagy holtak mindenfelé. Nem tudtam mire figyeljek a lábam alá, hogy meg ne botoljak, vagy fölfelé, hogy rám ne essen valami. Egyszer csak azt éreztem, mintha hátulról jól meglöktek volna, majd a következő pillanatban nagy forróságot a hátamon. Hátranyúltam a vállam fölött, meleget és nedvességet éreztem a kezemen. Véres volt. Kicsit megtorpantam, körülnéztem. Barátnőim egy se volt már körülöttem, csak nyöszörgő jajgató emberek és romok. Idegen szavakra lettem figyelmes. Négy-öt katona nevetett, és mutogatott felém.

„Gyévocská, gyévocská, igyi szudá!”

Rohantam volna, de nem volt erőm. Ők meg csak közeledtek. Összeszedtem minden erőmet és ösztönösen futni kezdtem. Éreztem és hallottam, hogy hátulról lövöldöznek utánam. Hogy csak szórakoztak és ijesztgettek, vagy ügyetlenek voltak és nem találtak el, a mai napig nem tudom.

 

A többire nem emlékszem. Állítólag orosz katonák vittek be a kórházba félholtan.

Fekszem az ágyon, a fájdalom elviselhető. Ismerős hangokat hallok, alighanem a barátnőim és Oringa nővér.

Csöndesebben kislányok! Lénike még alszik. Addig jó, míg alszik, akkor legalább nem érez fájdalmat.

Jézusom, de ronda! Miért nem kötözik be!

Csönd legyen! Ne hogy meghallja! Csak suttogva beszélhettek, és sebről egyáltalán ne ejtsetek szót.

A lányok suttogtak és szörnyülködtek, nem igazán tudtam, hogy miről, de azt gondoltam, hogy velem van a baj. Aztán bejött a doktor, és a nevelőmön kívül mindenkit kizavart. Valami olyasmit mondott, hogy egy ideig senki ne látogasson, meg hogy nem lányoknak való ez a látvány, meg hogy felépül ugyan, de örök életére csúnya marad, és hasonlók.

 

Hosszú ideig gyógyulgattam, lábadoztam. Megtudtam, hogy egy bomba repeszei szaggatták szét a hátamat és hogy a körülményekhez képest, nagyon szerencsés vagyok, hisz meg is halhattam volna. A nővérkék sokat ápolgattak, vigasztaltak. Sokszor elmondták, hogy a seb ugyan nem tűnik el, de ettől még teljes életet élhetek, jó feleség és jó anya lehetek.  És lám, most már nagymama vagyok. Négy csodálatos unoka  …

 

Nagyi! Nagyikám, elszunyókáltál?

Nem, csak elgondolkodtam a régi eseményeken. Este elmesélem neked. Tudod, vannak dolgok, amik egy életre nyomot hagynak, nyomot a testben és nyomot a lélekben. Egyszerűen nem lehet kitörölni az emlékek közül.

Gyere Drágám, menjünk haza, és ne vegyél nekem semmit. 17 éves korom óta nem húzok fel fürdőruhát.