Jelige: Mánia – Párizs, 1974

Jelige: Mánia

PÁRIZS, 1974

Lassú, lépésekhez irányított zene. Elegáns és feddhetetlen múltú férfi sétál, a kihalt, unalmas városban. Nem is sétál, inkább megy, egy jól meghatározott cél felé. Hasogat a fejem. De ez a munkám, harminc múltam és ezen kívül semmihez nem értek, szakmai szemmel fordulok hát a vászon felé.

A film színhelye egy luxushotel, a háború után. Charlotte Rampling, a fehér nyakú istennő, hangversenyről érkezik. A szálloda portása, Dirk Bogarde, az elegáns-feddhetetlen, homlokához kap. Titkol valamit. A fénylő hátú Rampling szintén, mert amikor találkozik a pillantásuk, ezüstruhás alakja meginog. Bogarde törülgeti a pultot, egyetlen foltocskát sikál, akkurátusan elrendezi a ceruzáit, majd gúlába rakja a vendégkönyveket. Ezek ketten benne vannak valamiben, és régi ez a huzavona, közöttük. Jó. Ez menni fog. Szép, kis társasági thrillerbe pottyantam, szeretem ezeket, bőven és kifejezően lehet írni, és a lényeg, hogy a színészek mindig remekelnek. Szerelem és szex bőven akad majd, esetleg még nevetni is lehet, közben meg piff-puff, lelőnek pár embert. De a rendező, valami olasz nő, nem sokáig hagy találgatni. Nem, mert gyors vágás, és egy-kettő ott vagyunk Auschwitzban, csomó lepusztított lelkű rettegő között. Hazamegyek. Vagy csapkodni kezdek. Szanaszét dobálom a jegyzeteimet, mindenkire jut belőle a Rue de Sans-culotte zugmozijában. Áhítozom egy kibúvó, egy ösvény után, valami csetres, baszott menekülésért. A világ összes rendezője ezen rágódik, belekapaszkodnak, koncolják, rángatják. Hé, emberek, vége van a háborúnak, a fasizmusnak lőttek, béke van, nagy szép, csendes, lobogós béke, akkor minek tépkeditek, bontjátok, hasogatjátok szeletekre a borzalmat. A mellettem ülő öregecske eltátja a száját, Merdre!, mondja. Egy fiú buzgón nyalókázik. Nem nézem végig, erre nem kötelezhetnek.

De Bogarde SS egyenruhában, hátratett kézzel, már a deportáltak tömege előtt defilál. És akkor ott áll a kis-zoknis, zsenge-csábító Rampling, meztelenül és közönyösen. Nem fél túlságosan, mert ahhoz még fiatal. Csak kényelmetlen ez az egész neki. Lám, a társasági sztori, a krimi csak álca volt, csőbe húztak, kijátszottak. Úgy ülök ott, mint egy becsapott gyerek.

És eszembe jut Alina Feldmann. Eszembe jutnak Marinkowáék is, akik ilyen, és ehhez hasonló történeteken neveltek fel. Az ebédnél, vacsoránál és az uzsonnánál kiskanállal adagolták a meséiket, mint gyógyteát a nyugtalan gyereknek. Szegény Alina Feldmann nem is hibás, meghalt már, régen nincs benne az életemben, és nem is szoktam moziban rágondolni, de most oly eleven. Valahogy így nézhetett, pont mint Rampling, a sorban, ahova bepasszírozták. Egyszer túl kell már lépnem ezen az Alina-histórián. Talán nem véletlenül kerültem ebbe a moziba. Úgy ismerem Alina Feldmann történetét, hogy képes vagyok Ramplingot továbbnézni. Végigviszem. Alina Feldmann is végigvitte, a filmbeli lány is. És még sokan mások. Hatmillió meleget kilélegző, fájdalmat, rémületet és örömöt egyformán érző ember, akik felpúpozott cipőtornyokba hagyták ott lábbelijüket, és a doku-film-realizátorok örökítették meg aranyfog-csonkjaikat. Hátradőltem, erősen, határozottan vetettem neki a támlának a hátamat. Többen zörögtek, kiabáltak közben. A kék szemű lány ott áll a többiekkel, a sok izzadt, öreg és fiatal között.

Apjáékat elsőként hurcolták el, szétgazolva a szövetüzletüket. Még sokáig látja maga előtt az öreg Feldmannt, gyűrött lódenben, felhúzott vállal, ahogy lúdtalpasan megy, és egy babakocsiban tolja életük maradék, viharvert kellékeit. Anyja nem néz vissza, bukdácsolva, kicsi, kerek, dauerolt fejét megemelve, lépked a többiekkel. Ő még fiatal nagyon, de felfogja, hogy mindez, mit jelent. Azt is tudja, hogy rá is ugyanez vár. Megbújik a gettó pincéjében. Bokáig érő víz van, a lábát felhúzza, úgy gubbaszt nappal egy rozoga ágyon, éjszaka felmerészkedik, gyökereket és füvet gyűjt, ezeket eszi. Csak negyvenháromban kapják el, tizenhét évesen. Nem is rémül meg túlságosan, belefáradt a figyelésbe, pinceszagba, hányásízű vacskakélokba. A bevagonírozás után mintha megnyugodna. Mert, úgy tűnik, a várásnak vége most. Hát viszik. Lágerbe.

Ott áll a lány, a haja pánttal leszorítva, tizenhét vagy még annyi sem, csak zokni és cipő van rajta, egyik kezével a szemérmét takarja. Akkor odajön két tiszt és végignézik, kocogtatják a fogait, a nyelvét ki kell nyújtani, meglökik kissé. A magasabb elkezd fényképezni. Ez meglepi a lánykát, eszébe nem jutott volna, hogy a táborokban fotókat csinálnak, de jó, mert legalább nem verik. Vagy efféle. A tiszt közelebb jön, az arcába világít egy reflektorral. Barna, jóképű. Nagyon jóképű. Ki gondolná, hogy gyilokból él.

Megnyírják, akár egy birkát, temérdek szőkés-vörös haja, mint szárnyatlan madarak agonizáló csapata, a padló felett szálldos egy ideig. Esténként megy, gépiesen megy a legfelső, tákolt deszka-ágy felé. Verejték és pisiszag. A félelemnek erős szaga van. Néha csíp. Néha vág. Vizes tea és kenyérhéj. A bádogcsuporban a kanál csörög, irtózatos zajt csinál, sérti a fülét. Csak attól fél, hogy fájdalmat okoznak neki valamivel, nem bírja a fájdalmat, retteg ettől, de különben elvan, nem érzi magát túl szerencsétlennek, a szüleire nem gondol, a holnapra sem. Ezeket még a gettó pincéjében kiiktatta az agyából. Aztán a nőket kivezérelik ásni. Nagy, széles gödröket csinálnak. Azzal is tisztában van, hogy minek ásnak. De ő még él, és néha van egy tányér melegebb étel. Tovább csinálja. Néha elered a kásaszerű, tűhegyű eső. Karját lehúzza, véresre sérti az ásó, a szálkák beleállnak hegedűhöz szokott, keskeny tenyerébe. Táncot jár a szeme előtt a kemény, fagyott föld. Ha lehajol, minden egyes mozdulatnál szinte beszakad a mellkasa, fulladozik, köhög. Pár hét csak és hasmenést kap, ketten viszik, húzzák a földön eltökélten, Tudok én menni!, akarná mondani, de nincs kinek. Belökik egy másik szobába. Nagyobb, tágasabb, még büdösebb tér. Klórszag. Ez a kórházuk.

A filmbeli kórteremben, ketten, két férfi, csendben, ritmusosan bagzanak egy matracon. A többiek egy szűkebb csoportba húzódva, lyukszemekkel nézik őket. A kék szemű lány is ezt teszi. A karja tiszta seb, és szédül. Résfény, nyikorog az ajtó, belép valaki. Férfi és felé tart. A fényképész tiszt támogatva felemeli őt. A terem, ahova belépnek, még hidegebb, erősen kivilágított, tejüveges ablakú. Csak ketten vannak ott.

Mindkét karja, amellyel apját ölelte utoljára, sajog, sebektől ég. Elesett még a múltkor, rázuhant egy kőre, odakinn, ezt a sebet nézi szüntelen, körös-körül varas már, lila körötte, és a közepe váladéktól fénylik. Fázik a lába. Vékonyka, egész idegen hangon kéri a zokniját, és a cipőjét. Csodálkozik, hogy van hangja.

A tágas jégveremben, ez a tiszt lehámozza róla a rongyokat. Revolvert szegez rá és üvölt, mint egy elmeháborodott. Elindul a lány vaktában, megy, szalad, viszi a meztelen, fagyasztott, láztól égő testét a golyók elől. A férfi lövöldöz rá, illetve csak felé, vagy köré, mert sosem találja el. Aztán odajön, leguggol és megcsókolja a sebet a karján. Érintésére a lány ölét forróság duzzasztja meg. A tiszt szája lassan végigsúrolja a mocskos, vézna lánykart, egészen a kézfejig. Aztán tapaszt szed elő és leragasztja a sebeket. A keze ott marad a testén. A lány ránéz. Most először. A férfi sötét szemében rémület és kiszolgáltatottság. Szeretkeznek. És ez a fiatal lány valami képtelen, kapaszkodó, sötét őrülettel szeretni kezdi a disznót, a kínzóját, várja őt, lesi, nyálazza a tépett haját, a száját öblíti, mindent megtesz, amit kér.

Aztán eljön az ő tisztje is. Durván megemeli, nekitámasztja a falnak. Attól fél, hogy összecsúszik, nem bír megállni a két lábán, és akkor megverik. De az SS nem csinál ilyesmit. Csak leszakítja róla a rongyokat, puskáját állába szegezi, a lány érzi annak a szúrását, ott a toka környékén. Gyorsan és durván megy végbe, mintha tüzes kést forgatnának benne. A hideg fal rücskös, egyenlőtlen részei hátába nyomódnak, miközben azt mondogatja magában, hogy mindjárt vége, hogy nem is fáj jobban, mint a karja. Bírni kell, másokkal is ezt teszik. Utána a tiszt egy köpenyt dob reá, és kimegy. Még reménykedik, hogy ezzel vége, vagy nem nyerte el a tiszt tetszését a… viselkedése. Éjjel arra gondol, eljátszik a gondolattal, hogy megkíván ez a férfi egy másikat, hogy elfordul tőle. Hogy hagyja őt esőben-szélben ásni. Imádkozik, úgy imádkozik, olyan erővel, hogy legyen hó, jég és fagy ásás közben, fázzon halálra, legyen magas láza, kapja el a hasmenés újra. Vagy akármi. Akkor a fertőzéstől félne ez a tiszt, és nem közelítene hozzá. Nem így történik. Sokszor jön, gyors mindig, sietős, durva és neki már fáj, összerándul az öle a gondolattól is. De mert szeretne minél hamarább túl lenni, gyors lesz mindig, gyorsabb a hóhérjánál, kevéske erejét összeszedve két combját a férfi derekára fonja. Összeszorítja fogait a kíntól és közben egy hegedűszonátára gondol, ezt játssza le magában. Moderato. Stacatto. Allegro furioso. Rövid kettejük között ez a dolog, két hónap talán, de évezredeknek tűnik. Aztán a férfit elvezérelik, hallja, hisz mondják, miközben ásnak, ott kinn, ásnak azoknak, akik már soha, senki derekára nem fonódnak rá. Akkor már a háború vége felé van, de ez őt nem vigasztalja. Gyermeke lesz.

Egyik nap, két kápó ordítva tereli össze őket. Vagy húszukat. Nagy már a hasa, nem lehet eltüntetni, csak a nagy kerek has, az ami kiáll. Kápóék sorba állítják őket, pokrócokat adnak a kezükbe és hangos, pattogó vezényszavakkal kivezérelik a lucskos, rögös, fagyott sárba. A szögesdrótokkal ékezett kapu nyílik, fegyveresek jönnek mellettük, Hova visznek?, suttog mellette egy féllábú nő. Ő csak néz maga elé, lépked, minden zöttyenésre rúg egyet a gyerek a hasában. Ez él benne, állapítja meg. Ez ki fog jönni.

Odaérnek egy épülethez, elég messze van, sokat gyalogoltak idáig, behajtják mindannyiukat az üres iskolába. Ülnek egymás mellett, ülnek a csupasz földön. A linóleum hideg. Pisilni kell nagyon. Kinyújtja mindkét lábát, nem látja a dudorodó hasától a cipőjét, de érzi, hogy ronggyá ázott, harisnyája semmivé foszlott, és a fején, a kendő alatt, nagyon viszket valami. Lövöldözés. Mellette egy idősebb nő hahotázni kezd. A másik asszonyka hunyt szemmel ül ott. Egy nála is soványabb, apró kislány, gyerek ez még!, egyenesen az ő arcába vág, kerek, koszos kis öklével. Sötét lesz. Rövidzárlat vagy mi. Ő ebben a pár percnyi sötétben araszolva, féloldalról, a hasát védve, húzza magát a fal felé, ahol fent, egy befagyott ablak van.

Cigarettacsikket hajítok el. Belerúgok egy kőbe a Szajna-parton. Düh nélkül, tiszta arccal bámulom a szürke, ronda párizsi eget. Marinkowa, ha egyszer elkezdte, abba nem tudta hagyni, kínzó részletességgel ecsetelte Alina Feldmann élet-darabkáit, az isten verje meg, hogy ez még mindig mennyire idegesít. Mintha élvezte volna. Mert hamar eljött a nap, amikor Alina Feldmannról is lerángatta egy tiszt a csíkos vásznat, és én nagyon szeretném ennek a nácinak az arcát ismerni. Már a háború vége felé, két kápó Alina Feldmannt, több asszonnyal együtt beterelte egy kiürült iskolába, és rájuk zárta az ajtót. De valami kavarodás támadhatott odakinn vagy nem figyeltek eléggé, mert ahogy rájuk gyújtották a sulit, ahol békeidőben zsidó vagy keresztény gyerkőcök biflázták a történelem magvas részeit, egyik ablakot Alina Feldmann az öklével beverve kiszökött, és addig rohant, amíg össze nem esett az erdőben. Ott találta Katya Marinkowa, a vizes, fagyott füvön, amikor tűzi fáért indult, kis-baltával a kezében. Ismerem én ezt. Ismerem az egészet, kívülről, ha becsukom a szemem, látom a felső deszkaágyát is, mindent tudok az életéről, szögre-szintre beállítva, érzem a csíkos daróc érintését a bőrömön, sebek sajognak a karomon, és puska szurony fúródik a tokámba.

Megállok. Az eső a nyakamba csorog. Mert Alina Feldmann, ez a meghajszolt rettegő, az én anyám. Negyvennégyben szült meg engem, a lengyel parasztházban. Továbbmegyek. Kibicsaklik a bokám. Alina Feldmann, amint sír az SS tiszt miatt. Várja őt. Hogy szeretném ezt hinni. Úgy okoskodok, hogy talán Alina Feldmann is beleszeretett vagy legalább vonzódott a tisztjéhez. Esetleg nem utálta, nem undorodott tőle. Nem, nem akarok hinni Marinkowáék meséinek, hazudhattak, torzíthattak, félre is érthettek dolgokat. Elképzelem Alina Feldmannt ül, ül a Marinkowaék tisztaszobájának ablakában, kifele néz, kutat a távolban, kutatja az ő tisztjét. Nem látja többé viszont. Pedig szeretné. Párnája alatt kést rejteget, kiveszi, nézi, a pengéjét szorongatja, végighúzza a tenyerén, a nyakán, meztelen mellén. Aztán már mindig magánál tartja, a ruhája ráncai közé rejti. Ezeknél nem lehet tudni. Ezek a semmiből is előbukkanhatnak. A halálból is felkelnek. A gázkamara sem fogna rajtuk. És egy napon, Alina Feldmann, ez az én anyám, felakasztja magát a Marinkowáék padlásán, egy nadrágszíjra. Ott találják meg, lába még mozdul párat, görcsbe rándulnak a meztelen, sovány, kimeredt lábujjai. Hiába vágják le őt, már nem tudnak életet lehelni bele. Marinkowa rengetegszer meséli ezt a jelenet nekem, újabb és újabb apróságokat fon bele mindig. Amikor odaér, hogy nem tudtak életet lehelni bele, zokogni kezd. Én pedig alig tizenöt évesen átszököm a határon.

Nagyon hideg van, feltámadt a rohadt szél, kabátomat gallérját felhajtom, átkozott Párizs, bassza meg a kurva nyomorúság ezt az időjárást! Amott egy kávézó. Belépek. Ülök a presszó asztalánál, teszem-veszem a papírjaimat, nézek. Vagyok, mindazzal, amit tudok. Egyik részem ott maradt, a moziban. A legbizarrabb jelenetben Rampling félmeztelenül, hosszú bőrkesztyűvel, SS-sapkában, eltáncolja a tiszti karnak Salomé táncát. Ajándékot is kap, egy fejet, dobozban, Bogarde mosolyogva adja át. Oké, ezzel indítom a cikket. Előveszem a tollat, izgatott leszek. Hát a szakma nem fogja elkényeztetni a rendezőnőt. Azt hiszem, még egyszer megnézem a filmet. És még egyszer, újra. Azt hiszem, nagyon erős film. Erős, felháborító és ellentmondásos.

Nyílik a kávézó ajtaja, belép Serge, egy barátom. Zokogva borulok a nyakába. Nem érti, kacag, konyakot rendel, én meg egy nagy kapucinert.

Bogarde, miután a jelenben, önként vállalják a halált és bezárkóznak, ezüst kannából rituálészerűen forráz kávét a lágerbeli nőnek. Megkavarja, ízlelgeti, fújja a forró italt, majd kanállal szeretője szájához nyújtja. Lehunyom a szemem. Tenyerem átforrósodik a csészétől. Belekortyolok én is.

Megjegyzés – Alapmű: Liliana Cavani Az éjszakai portás/Il portiere di notte/1974