Jelszó: Tengerszem – Csendesen kiáltva

Jelszó: Tengerszem

Csendesen kiáltva

Még sohasem járt erre, ezért óvatosan vágott át a csalitoson.

A koraesti félhomályban éppen csak sejteni lehetett a domb tetején nyugvó, kőből épített keresztet, melynek körvonalait párás levegő lengte körül. Néhány halványpiros virág világított csupán a szürkületben felsejlő talapzaton. Csorba vázában bóbiskoltak, átölelve egymást, mintha vacognának a gyorsan hűlő estében. A kis domb méhében, lenn a föld testébe vágva egy kápolna bújt meg. Anno 1773, állt a homlokzatán. Valamikor szebb korokat megért ajtaja lomha méltósággal zárta el a bejáratot. Féloldalas alakjával egy rosszul tárázott mérlegre hasonlított, melynek mintha avatatlan kezek csak az egyik serpenyőjébe pakolták volna a súlyokat. Néhány gótikus mintázatú betűvel írt szót véstek bele az öreg deszkákba. A viseltes ruhájú idegen nem tudta, mit is jelenthetnek valójában. Elcsigázott volt, ezért gondolkodás helyett ránehezedett a vaskos kilincsre, és a faalkotmány nyikorgó hangon adva meg magát, kitárult.

Odabenn sötétség honolt, csak a közvetlenül vele szemben álló, durván ácsolt pad támláját észlelték kutató szemei. Egy darabig tétován állt, nem mozdult. Orrát átjárta a jellegzetes szag. Nem szerette ezt a szagot. Utoljára a szomszédjuk pincéjében érzett hasonló dohos levegőt, ahol meghúzta magát kis időre. Meglapult, akár egy egér, ha macskát sejt valahol. Mert bujkálnia kellett, eltűnnie a kutató tekintetek elöl.

Künn az alkonyat a maga tétova módján, óvatoskodva itta fel a fényt, hamarosan végleg besötétedett. Zsebéből gyufát húzott elő, sercent a szál, amint végigszaladt a skatulya oldalán. Talált egy füles, ónszerű gyertyatartót, benne vastag viaszkönnyekkel végigcsordult mécsessel. Kanócán kicsiből egyre növekvővé vált a láng, amint közelebbről érte a tűz. Az imbolygó, sárgán lobogó fényben imapadokat látott. Két sorban egymás mögött elhelyezkedve mogorván pihentek, szinte betöltötték az egész helyiséget. Mindent vastagon elborított a por, látszott, régóta nem lépték már át a küszöböt. A bejárat tövében egy ócska asztalon üres, fedél nélküli fadoboz hevert, mellette néhány tenyérnyi, cakkos szélű, megbarnult képeslap. Latinnak gondolt szöveg volt rajtuk, úgy vélte szentképek lehetnek. Félretolta valamennyit, hogy a gyertyának helyet csináljon. Az asztalka lábainál rozoga széket talált, amely nyöszörögve panaszkodott, amikor kimért óvatossággal elhelyezkedett rajta.

Felsóhajtott, végre megpihenhet. Csukott szemmel ült egy darabig. Szüksége volt rá, iszonyúan kifárasztotta az út, még inkább a folyamatos bujkálás, szinte mindene sajgott. Pattanásig feszültek az izmai menekülés közben, de megérlelődött benne, nem adja meg a lehetőséget kopóinak, hogy elfogják.

Közben eszébe jutott, a meggyújtott fény kikönyökölve az apró ablakok üvegein és a réseken, idecsalhatja a rovarokat.

A dögevő, fegyveres rovarokat. Mert azok.

Keresztülvonultak a faluján, és éhes hangyák módjára vittek élőt, élettelent, embert, értékeket egyaránt.

Gépesített, emberiesített ízeltlábúak – gondolta.  

Felállt, majd óvatosan lépkedve elindult a helyiség másik vége felé. Nem sokat látott, ám a lába megakadt valamiben. Egy foszló rongydarabra lelt az egyik pad tövében, talán terítő lehetett valaha. Éppen kapóra jött, felhasítgatva az ablakokra próbálta erősíteni az ernyedt részeket, végül üggyel-bajjal ugyan, de sikerült.

Miután a külvilágot kívül rekesztette, észrevette, hogy a múltbeli alkotó kezek több szabályos, köríves mélyedést vájtak az oldalfalakba. Az egyik ilyen horonyban alacsony szobor alakjának sziluettje látszott. Felvette az asztalról a mécsest, és odalépett a testhez. Álló női alakot mintázott meg az ismeretlen szobrász, alatta derékmagasságban egy kőtáblát rögzítettek. Közel hajolt, lassan olvasni kezdte a nehezen felismerhető szöveget:

Tétován keresem Isten társaságát,

mások is keresik, ők is megtalálják.

Itt elakadt.

Próbálta ledörzsölni a véset további részére rakódott fekete, nyákos koszt, a megmaradt terítő egy darabját használva. Betűzte tovább:

Talállak Istenem, találj meg engemet,

nyugtassák szavaid bolyongó lelkemet.

Végül eljutott az aláírásig: R.L. 1896.

Mégegyszer végigfutott a most már jobban kivehető sorokon. Kezében a mécsessel mozdulatlanságba meredt.

Megfogta ez a vers, szinte a lelkéig hatolt.

R.L. is Isten társaságát kereste, mint én?– futott át rajta a kérdés. – Ő vajon melyik Istent keresi?

Egy az Isten – hallotta sűrűn az apjától. – Micsoda értelmetlen szamárság embereket megkülönböztetni bármi alapján.

Igen, apa, most mégis ez történik – mondta ki félhangosan. – Te már nem élhetted meg, jobb is így.

Összerezzent a saját hangjától.

Csendesen!

Hisznek-e, és vajon miben, akik üldözik őt, meg a maga fajtáját szakadatlanul? Mióta ez az őrület elkezdődött, teljesen összezavarodott. Képtelennek bizonyult rájönni, valójában mi zajlik körülötte, mi a bűne.

Bolyongó lélek… – idézte a verset magában.

Azzá lett.

Ismét a szobor feje elé tartotta a fényt. Halovány, megkopott festék borította a vonásait. Az asszonyi szem a távolba révedt, volt valami különös, valami átszellemült báj abban, ami az arcán tükröződött. Még így, félig lepattogzott mázzal is szépnek látta. Nagynénjére emlékeztette, a jóságos, bársonylelkületű asszonyra. Arra, aki mindenkinek segített, mindenkihez volt egy jó szava. Miért a jók bűnhődnek a rosszak helyett? Sokszor érezte már, hogy erre az igazságtalanságra nem fog választ találni valószínűleg soha.

Továbblépve észrevette, hogy a kicsiny terem hátulja egy alagútszerű nyúlványba torkollik. Az alacsony járat pince lehetett valamikor, végében keményre összeállt földkupac púposodott. Félig görnyedt testtartásban, a mennyezetről lógó levedlett, fehér pókálcák között eljutott a halomig és fellépett rá. Egy rövid kürtő volt felette, amolyan szellőzőnyílás. A mécsest oldalvást tartva felnézett, megpillantotta a csillagos égboltot. Nagyot szippantott, szinte kívánta a tüdeje a harapható esti, tiszta levegőt.

Visszament az asztalhoz, hátizsákjából bádogkulacsot vett elő, komótosan meghúzta. Figyelte a kanóc táncoló lángját, majd a homályba révedt, miközben megelevenedtek benne a nap emlékei.

Kattogtak a vonatkerekek, ült a fapados szerelvényen, vele szemben egy cvikkeres, csokornyakkendős férfi foglalt helyet. Fészkelődött egy darabig és gyanakodva méregette őt, miközben keresztbetett lábbal ülve egyik szivart a másik után pöfékelte el. Mindenáron megpróbált beszédbe elegyedni, de ő csak tőszavakban válaszolt, inkább kifelé bámult az ablakon, ami láthatóan nem igazán tetszett a nyakkendősnek. Jött az állomás, a cvikkeres leszállt, majd egyenesen a peron szélén posztoló két egyenruháshoz sietett. Látható élénkséggel gesztikulálva az ő vagonja felé mutogatott. A pribékek, hátukon szuronyos puskával elindultak az útbaigazítás nyomán, és egyre közeledtek. Villámgyorsan felugrott, kitárta a szerelvény másik oldalára nyíló ajtaját. Levetette magát, aztán irány a pár méterre zöldellő erdőszél. Rohant a fák között, melyek szaggatták a ruháját, felsebezték a bőrét, de nem állt meg mindaddig, amíg már nem hallott mást, csak a saját zihálását. Félájultan esett be egy korhadó farakás alá. Csaknem két óra elteltével, délután mert csak továbbindulni. Embert próbáló gyaloglás után végül koraeste érkezett meg ide, a kápolnához.

Bágyadtság vett rajta erőt. Érezte, aludnia kellene, de azt is tudta, csak úgy teheti, ahogy az utóbbi időben megtanulta. Akár a nyulak, mindig futásra készen. Mélázott egy darabig, ismét előtört benne egy emlék, igaz ez jóval régebben történt, még egészen ifjú korában.

Iskola.

Nyolc-kilencéves diákok szaladgáltak, bolondoztak a szünetben. Szüleit elvesztett árva osztálytársa, kit öreg, szegény módú nagyanyja nevelgetett, összeesett a máter folyosóján. Mint később kiderült, az éhségtől. Senki sem tudta, hogy jó néhány napja alig evett valamit. A pedellus szép szóval kérlelte a körülötte állókat, szánja meg valaki egy pár falattal a törékeny, viaszarcú kislányt, aki azt motyogta, nagyon éhes. Hiába az unszolás, senkinek nem akaródzott adni a sajátjából, míg ő az egész, papírba csomagolt uzsonnáját átnyújtotta. Maga előtt látta a hálás, rágástól ütemesen mozgó ábrázatot később is, ha visszaidézte a történteket. Otthon lelkesen mesélt róla a mamának.

Adj, ha szívedből adhatsz – mondta anya, és hozzátette –, büszke vagyok rád, fiam!

Mama… Vajon mi van vele, velük, a húgával, öccsével? Amikor immár egyedül elszökött hazulról, az egyenruhások éppen nőket, férfiakat, gyerekeket tereltek a főtérre, lökdösték, taszigálták, szidalmazták őket. Latrok egy másik csoportja a megüresedett házakat kezdte fosztogatni, kíméletlen módszerességgel.

Kiáltani akarta: elég! De nem volt mersze hozzá. Halálosan megrémítette, amit látott.

Szerencsére a mama, egyre fokozódó félelmében, már hetekkel előbb elutazott a testvéreivel együtt az ország másik végébe, az angyalarcú nagynénihez. Maga sem tudta az okát, miért, de minden könyörgés ellenére sem ment velük. Letépte magáról a megkülönböztetés jelét, mielőtt menekülésbe kezdett.

Most meg itt van.

És ők? Vajon ott is folyik a gyalázat? Biztosan!

Rövid egymás utáni apró pattogások hangja visszaemelte tudatát a mába. A mécs sercegett. Lángja meg-megpislant, imbolyogva, vörösen lobogott. Behunyta a szemét, de rövid idő elteltével ismét észlelt valamit.

Ez másfajta zaj volt, mintha egy száraz ágat tört volna ketté valami, vagy valaki. Egyszerre közeledő beszédfoszlányokat vélt hallani. Felkapta a hátizsákot, valahogy azonban ügyetlenül fogta át, és néhány dolog az asztalra hullott. Nem volt ideje bíbelődni vele, két ujjal kapkodva elnyomta a kanócot, aztán a sötétben tapogatózva amilyen gyorsan csak lehetett, hátraaraszolt a kürtőig. Ráállt a földhányásra és egyetlen fájdalmas, nehéz mozdulattal átpréselte magát a szűk nyíláson, ki a szabadba.

Éppen időben.

Szinte ugyanabban a pillanatban nyílt a nehéz faajtó, három sötétruhás alak lépett be a kápolnába.

Egyikük körülpásztázta a kezében tartott nyomós kézilámpával a helyiséget, majd a csóva megállt a rozoga asztal lapján.

 – Itt járt, az anyja keservét, nézd…

A kerekre fókuszált fényben, elütő tónusával egy sárga Dávid csillag hevert a poros szentképek között, csendes békességben.