Ki vagyok én? – Szőke Imre Mátyás novellája
KI VAGYOK ÉN?
SZŐKE IMRE MÁTYÁS NOVELLÁJA
Vasárnap délelőtt volt, valamelyik évben. A kedvenc zacskós levesemet készítettem magamnak, daragaluskát. Nagyanyám úgy hívta, gríznokedli, és mindig az orrom előtt adagolta kanállal a zubogó levesbe. Szerettem nézni, ahogy a fehér massza belepottyan a lébe, megkeményedik, és azt is, hogy az egyes darabok nemes harcot kezdenek a petrezselyemlevelekkel. A petrezselyemleveleket szívből gyűlöltem. Hála istennek, a zacskós menük készítői sincsenek odáig értük.
Mindegy. Az volt a tervem, hogy ezzel a meleg löttyel nyugtatom meg a gyomrom, azután visszadőlök az ágyba. Akkoriban úgy éreztem, ha nem tölthetek minimum negyven órát alvással és tévézéssel, akkor a teljes pihenésre szánt hétvégém kárba vész. Nem szerettem, ha megzavarnak közben. Ágyam fölé vontam a Gyógyító Fénykupolát, ravaszul összekötve a nemtelen szórakozást (amcsi sorozatok, recska) a leghasznosabb dologgal, amit az életben egyáltalán tenni lehet. Csak úgy áradt a Fény a testembe. És rám is fért. Igaz, hogy a leges-leges-leghasznosabb dolog, amit az életben egyáltalán tenni lehet, az lett volna, ha a Gyógyító Fénykupola erejét másokra irányítva segítem helyes útra a szenvedőket – ám ez csak úgy történhetett volna meg, ha ők maguk kérik tőlem. Még nem jutottam erre a szintre. Általában senki nem kért tőlem semmit. Annyira nem számítottam rá, hogy valaki kereshet, a telefonomat is elfelejtettem kikapcsolni. Csörgött. Bementem a szobába és morogva előhalásztam a fotel alól.
– Szervusz Imikém, Kati vagyok!
– Szia, Kati!
– Imikém, figyelj ide, azért hívlak, mert a keresztapád, a Matyi eltűnt.
– Eltűnt?
– Megszökött az otthonból. Tudod, hogy az otthonban van már egy ideje, ugye?
– Tudom.
– És most elment. Pizsamában. Szerintem haza indult, de hát, szegénykém, nem tudja már, hogy az merre van. Imikém, segíts nekem megkeresni őt! Te itt laksz a környéken, ugye?
– Igen.
– Hát, az orvosok meg a nővérek nem kereshetik egész nap!
– Máris indulok.
Kati a keresztapám felesége volt már harminckét éve. Az otthon előtt találkoztunk, és megint izgatottan mesélte, mi történt.
Nagyon haza akart jönni, Imikém. Tegnapelőtt voltam itt, és sírva könyörgött nekem. Azt mondta, anyukám, csillagom, egyetlenem, jól vagyok, nincs már itt semmi keresnivalóm. Tudod, hogy milyen! Bárcsak hazavihettem volna! De hát az ő állapotában! Az is csoda, hogy engem még néha megismer.
Kedveltem Katit. Gyerekkoromtól kezdve úgy gondoltam, hogy ő a “legnormálisabb” nő a családban. Szelíd volt, és eléggé művelt. Irodai alkalmazott. Keresztapám, aki betanított munkásként dolgozott, igazán nagyon büszke volt rá, és mindarra, amit együtt elértek. Nem csak lakásuk volt, de kocsijuk is, egy négyütemű Wartburg. Aztán tíz évvel ezelőtt, alighogy mindketten nyugdíjba mentek, Katit megtámadta egy furcsa betegség. Nem tudott egy helyben megállni, mert a lábai gonosz, örökös táncba kezdtek, és arra kényszerítették, hogy ha kell, ha nem, emelgesse őket. Topogott és topogott. Jobb láb, bal láb, jobb láb, jobb láb, bal láb, bal láb. Mintha ezernyi kisvasút közeledett volna felé, és hol egyik, hol a másik lábának ütközve követeltek volna utat maguknak. Akármennyit engedett át, kétszer annyi jött. Így topogott, szteppelt a tűzhely előtt, amikor levest akart főzni. A fürdőkád előtt, amikor bele akart ülni. A piacon, miközben a kofákkal beszélt. Keresztapám pedig mindent, amit tudott, elvégzett helyette. Vásárolt, főzött.Segített beszállni a kádba. Ugyanúgy szerette mint addig. “Semmi baj, anyukám, semmi baj.” Végül, tíz év után, újfajta gyógyszert próbáltak ki Katin, és bevált, végre megszűnt a topogás. Keresztapám ugyanakkor rohamosan gyengülni és felejteni kezdett.
Sohasem tudom meg, mi lett volna, ha engedik, hogy kezeljem őket a Fénnyel. Természetesen mindkettőjüknek felajánlottam, de nem kértek belőle. Őszintén szólva, úgy néztek rám, mintha azt kiáltoztam volna egy kiégett lakás közepén, hogy gyűlölöm a petrezselyemleveleket. Mindegy. Elindultunk megkeresni keresztapámat, Kati a rossz irányba, én meg a jóba. Néha ilyen egyszerű ez. Negyven perc séta után megtaláltam őt egy kicsi, elkerített téren, tízemeletes házak karéjában. Nem volt ott más, csak néhány fa, embermagasságú bokrok, eldobált injekciós tűk, csikkek és padok. Meg ők ketten. Odasiettem hozzájuk.
– Szia keresztapu! – tettem a vállára a kezem. – De jó, hogy megtaláltalak!
Tényleg pizsamában volt. Oldalt elválasztott gyér haja alig takarta a fejét, és az egész teste is amúgy, mintha összement volna a mosástól. Jobb csuklóján frissen rátekert géz virított. Mellette egy ősz hajú néni, nagy fehér bugyiban, barna harisnyában és hosszú köntösben, amit nem volt mivel összefognia magán. Egymás kezét fogták, mint egy szerelmespár.
– Kicsoda maga? – kérdezte keresztapám.
– Imi vagyok – mondtam.
– Imi, Imi … és én ... ismerem magát?
– Imi az, drágám, a mi Imink, hát nem emlékszel? – mondta a néni. A hangja egészen szelíd volt és megnyugtató. Kézfejével szemellenzőt formált, hunyorogva nézett fel rám. – És hogy megnőtt ez a drága!
– Bocsánat, de mi még nem találkoztunk! – mondtam.
– Nem emlékszek – motyogott keresztapám –, nem emlékszek Imire.
Tanácstalanul toporogtam.
– És rám? Énrám emlékszel, te drága?
Keresztapám felélénkülve fordult a néni felé.
– Persze, hogy emlékszek rád!
– Na, akkor mondd meg, ki vagyok én? Ki vagyok én neked?
– Életem királynője vagy! – mondta keresztapám, és közben ragyogott a szerelemtől.
– És még mi vagyok?
– A virágszálam vagy, anya.
A néni megsimogatta az arcát.
– Az vagyok, édes! Az vagyok, kicsi Gergő!
Kezemben a telefonnal odébb sétáltam, hogy ne zavarjam őket. Egy idő után felhívtam Katit, és bemondtam, hová kell jönnie. – Nincs egyedül – mondtam, majd, mikor végre minden elrendeződött, hazamentem. Megettem a kihűlt zacskós levest. Keresztapámnak akkor már áttétes rákja volt, de nem tudott róla. Soha nem is tudta meg.
