Lény – Balázs K. Attila novellája

Talán a pincéből indul el: a sötét, vízpárától csillogó kőfal hátteréből válik ki. Először alig érzékelhető az idegen test jelenléte, színei egybeolvadnak a fallal, nem tűnik ki az izmok gömbölyű volta, plaszticitása, a szőr hullámzó foltjai, a meghatározhatatlan, amorf alak nem domborodik egyértelműen önálló entitássá, akárcsak egy sokéves nyírfa törzséhez simuló hóbagoly.
Ti a házban tesztek-vesztek, belakjátok a szobákat, gyerekzsivajjal telnek meg a termek, tanítjátok egymást rendre, emberségre. Néha az az érzésed, hogy elborítanak a tárgyak; a sok felhalmozott kacat nem hagy lélegezni, pedig élni szeretnél, élni, mert ki tudja, hány jó év van hátra még. Morzsolod magadban a szavakat, mikor a körülötted rakoncátlanul szétszóródott dolgokat rendezed újra és újra – a részletek esküdtek ellened, s hiába viaskodsz: a kertet felveri újra a gaz, szemét gyűl a szobák zugaiban, lábaitok előtt sodródnak a porcicák.
A lény pedig sosem alszik. Ahogy a napok telnek, egyre kivehetőbb az alakja, éjjelente már ott áll majdnem teljesen készen a pince sötétjében. Izmait próbálgatja, ízleli a mozgást, habár még nem szabad, agyában nincsenek készen a tervek. És növekszik. Az elején egy nagyobb kutyára hasonlít, mostanra két izmos, fekete szőrrel borított hátsó lábára áll, és olyan így, mint egy torz, hajlott hátú ember.
Ha lent jártok a pincében, nem láthatjátok. Felszívják alakját a harmattól csillogó falak, nem is sejtitek, hogy ott van, egyre nagyobb, egyre erősebb, és éjjelente már a lépcsőkig is eljut. Ahogy a hajnal első fényei becsorognak a pince ablaktábláinak repedésein keresztül, úgy csorog be lassan a lény agyába is a felismerés, hogy őt valaki lassan, nagyon lassan hívja életre, hogy vele tervek vannak, sorsa van.
– Bábok vagytok az álmomban – mondod ki egy napon, lecsukod a szemed és sikítani szeretnél.
Buja nyár van odakinn, a kúszónövények az ablakig érnek, eltakarják lassan a fényt, a nyárfák levelei felzizegnek egy hirtelen széllökéstől.
– Báb vagy az álmainkban – mondják az arcok körülötted.
Este jön, a pincében megelevenedik a fal. Mélyet lélegzik a lény, és tudja, hogy ma indulnia kell, ma éjjel maga mögött hagyja a dohos pincét, maga mögött az ismeretlenbe vezető lépcsőt.
Ti vártok. Éjszakák tucatjai telnek el így, hallgatjátok, amint nyöszörög, ropog a ház, levendulaillat párolog a falakból. Ti vártok, figyelitek, amint egy gerle toronyrepülésbe kezd, darazsak rajzanak rothadó körték körül a túlvilági délutánban.
Jön. Felkúszik a lépcsőkön, kiér a neonszerű holdvilágra. Létezik teljességében, retinájáig tolakszik ez az ismeretlen világ, felborzolja szőrét egy hirtelen jött fuvalom, érzi a nyári éjszaka minden kínját, gyötrelmét. Az ablakig kúszik, körmeivel könnyedén szakítja át a légyhálót, majd bepréseli groteszk, tömött testét a résen. Jön, át a szobákon, kúszik egyre közelebb különálló burkokban létező álmaitok felé, külön tornyokban létező ágyaitok felé.
Csukott szemmel, leesett, nyitott ajakkal alusztok a leheletetektől rossz szagú térben, mintha több kilométer magas esőerdő mohás talaján feküdnétek a nyirkos, nyomasztó melegben.
Körmei a fapadlón kocognak, talpa puhán ér a fához, de hallatszanak, egyre közelebbiek a dobbanások, és aztán csend lesz, amikor megáll fölöttetek és lassan arcotokig hajol, hogy jobban szemügyre vehessen. Ha ismerné magát, most látná arcaitokban saját vonásait.
A szobák falai görbülni kezdenek, kitágulnak és összeszűkülnek lélegzete ütemére, sötét van, de mégis minden tárgy, minden részlet kivehető: talán belső fénye van a dolgoknak, mintha a falban erek szaladnának, és egy óriási lény testében lennétek mindannyian. Törzsetek vörös és kék fényekben lebeg, elmosódnak a határok – a bőr áttetszővé válik, előbukkannak a lüktető szervek: maguk is villódzó, de mégis visszafogott, tompa fényekben vonaglanak. A szőrös arc a hasüreg felé mozdul, belemerül a testetekben vibráló fénynyalábokba, aztán a szívhez hajol és közelről nézi.
– Fura, szőrtelen bábok vagytok az álmomban – bugyognak ki akaratán kívül torkából a szavak, majd visszahőköl, megfordul, bozontos fejét rázva eltűnik a helyére löttyenő sötétben. Megszűnik a varázs, visszaszürkülnek örökös rendeltetésükig a dolgok.