Ugrás a tartalomra

Lény – Balázs K. Attila novellája

LÈNY
BALÁZS K. ATTILA NOVELLÁJA
Varga Melinda szerkesztésében
 

Talán a pincéből indul el: a sötét, vízpárától csillogó kőfal hátteréből válik ki. Először alig érzékelhető az idegen test jelenléte, színei egybeolvadnak a fallal, nem tűnik ki az izmok gömbölyű volta, plaszticitása, a szőr hullámzó foltjai, a meghatározhatatlan, amorf alak nem domborodik egyértelműen önálló entitássá, akárcsak egy sokéves nyírfa törzséhez simuló hóbagoly.

Ti a házban tesztek-vesztek, belakjátok a szobákat, gyerekzsivajjal telnek meg a termek, tanítjátok egymást rendre, emberségre. Néha az az érzésed, hogy elborítanak a tárgyak; a sok felhalmozott kacat nem hagy lélegezni, pedig élni szeretnél, élni, mert ki tudja, hány jó év van hátra még. Morzsolod magadban a szavakat, mikor a körülötted rakoncátlanul szétszóródott dolgokat rendezed újra és újra – a részletek esküdtek ellened, s hiába viaskodsz: a kertet felveri újra a gaz, szemét gyűl a szobák zugaiban, lábaitok előtt sodródnak a porcicák.

A lény pedig sosem alszik. Ahogy a napok telnek, egyre kivehetőbb az alakja, éjjelente már ott áll majdnem teljesen készen a pince sötétjében. Izmait próbálgatja, ízleli a mozgást, habár még nem szabad, agyában nincsenek készen a tervek. És növekszik. Az elején egy nagyobb kutyára hasonlít, mostanra két izmos, fekete szőrrel borított hátsó lábára áll, és olyan így, mint egy torz, hajlott hátú ember.

Ha lent jártok a pincében, nem láthatjátok. Felszívják alakját a harmattól csillogó falak, nem is sejtitek, hogy ott van, egyre nagyobb, egyre erősebb, és éjjelente már a lépcsőkig is eljut. Ahogy a hajnal első fényei becsorognak a pince ablaktábláinak repedésein keresztül, úgy csorog be lassan a lény agyába is a felismerés, hogy őt valaki lassan, nagyon lassan hívja életre, hogy vele tervek vannak, sorsa van.

Bábok vagytok az álmomban mondod ki egy napon, lecsukod a szemed és sikítani szeretnél.

Buja nyár van odakinn, a kúszónövények az ablakig érnek, eltakarják lassan a fényt, a nyárfák levelei felzizegnek egy hirtelen széllökéstől.

Báb vagy az álmainkban mondják  az arcok körülötted.

Este jön, a pincében megelevenedik a fal. Mélyet lélegzik a lény, és tudja, hogy ma indulnia kell, ma éjjel maga mögött hagyja a dohos pincét, maga mögött az ismeretlenbe vezető lépcsőt.

Ti vártok. Éjszakák tucatjai telnek el így, hallgatjátok, amint nyöszörög, ropog a ház, levendulaillat párolog a falakból. Ti vártok, figyelitek, amint egy gerle toronyrepülésbe kezd, darazsak rajzanak rothadó körték körül a túlvilági délutánban.

Jön. Felkúszik a lépcsőkön, kiér a neonszerű holdvilágra. Létezik teljességében, retinájáig tolakszik ez az ismeretlen világ, felborzolja szőrét egy hirtelen jött fuvalom, érzi a nyári éjszaka minden kínját, gyötrelmét. Az ablakig kúszik, körmeivel könnyedén szakítja át a légyhálót, majd bepréseli groteszk, tömött testét a résen. Jön, át a szobákon, kúszik egyre közelebb különálló burkokban létező álmaitok felé, külön tornyokban létező ágyaitok felé.

Csukott szemmel, leesett, nyitott ajakkal alusztok a leheletetektől rossz szagú térben, mintha több kilométer magas esőerdő mohás talaján feküdnétek a nyirkos, nyomasztó melegben.

Körmei a fapadlón kocognak, talpa puhán ér a fához, de hallatszanak, egyre közelebbiek a dobbanások, és aztán csend lesz, amikor megáll fölöttetek és lassan arcotokig hajol, hogy jobban szemügyre vehessen. Ha ismerné magát, most látná arcaitokban saját vonásait.

A szobák falai görbülni kezdenek, kitágulnak és összeszűkülnek lélegzete ütemére, sötét van, de mégis minden tárgy, minden részlet kivehető: talán belső fénye van a dolgoknak, mintha a falban erek szaladnának, és egy óriási lény testében lennétek mindannyian. Törzsetek vörös és kék fényekben lebeg, elmosódnak a határok a bőr áttetszővé válik, előbukkannak a lüktető szervek: maguk is villódzó, de mégis visszafogott, tompa fényekben vonaglanak. A szőrös arc a hasüreg felé mozdul, belemerül a testetekben vibráló fénynyalábokba, aztán a szívhez hajol és közelről nézi.

Fura, szőrtelen bábok vagytok az álmomban bugyognak  ki akaratán kívül torkából a szavak, majd visszahőköl, megfordul, bozontos fejét rázva eltűnik a helyére löttyenő sötétben. Megszűnik a varázs, visszaszürkülnek örökös rendeltetésükig a dolgok.

Álmotok nyugtalan. Fáradt szemekkel ébredtek. Meddig tarthat, míg rájöttök, hogy ezek a legfehérebb reggelek, hogy ettől a perctől újra csak mélyül, egyre pixelesebbé válik az ég, s ebben a lassan hömpölygő világban valami szürkés tónusban úsznak el a nappalok, míg minden ugyanaddig az éjszakáig nem sötétül, s a pincékben ismét életre kelnek a falak.
 
 
 
Balázs K. Attila 1973. szeptember 10-én született Baróton, jelenleg Székelykeresztúron él.
Kötetei: Vizuáliák (versek), 2009, Kriterion, Kolozsvár.
A zöld fotel lakója (kisregény), 2013-ban, FISZ, Budapest.
Több verssel szerepelt az Év versei 2008-as antológiában, 2014-ben pedig az Év novellái antológiában jelent meg írása.
2000-től publikál rendszeresen a különböző erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratokban (Korunk, Székelyföld, Helikon, Irodalmi Jelen, Hitel, Napút, Magyar Napló, Kráter).

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.