Jelige: Pineska – Emlékek a gyerekkoromból

Jelige: Pineska 

Emlékek a gyerekkoromból

1944–45

Amikor első lépéseimet tettem és emlékezetem elraktározta az első benyomásokat, az emberiség történelmének legkegyetlenebb és legvéresebb háborújára készült. Éppen három éves voltam, amikor a háború kitört. Talán ez a körülmény az oka, hogy olyan élesen emlékszem a háborús időkre, és ha fel kell idéznem a gyerekkoromat, nekem mindenek előtt A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ jut az eszembe. Gyerekkori kalandjaim, az elemi iskola első két osztályának eseményei, az első barátok, csínyek, a rossz és szép idők, mind-mind összekapcsolódnak a háborúval, s erről én nem tehetek.

            1937-ben születtem. A II. Világháború alatt családom egy kicsiny, Komárom-Esztergom megyei bányatelepen, Tokod-Altárón élt. Nem túl nagy otthonunk a Budapest-Bécs országút mellett volt. Ez az út lett a magyar zsidóság Golgotájának egyik szakasza, amely az auschwitzi haláltáborba vitt. Gyerekkorom sötét, fájdalmas emléke az, ami a magyar zsidókkal 1944-ben történt. Ha ezeket felidézem, ma is megviselnek. Tanúja voltam, a megalázásuknak és kiűzetésüknek, elhagyott otthonaik kirablásának. De nem tudhattam akkor még semmit az elpusztításuk okairól, körülményeiről.

            Szüleink hét gyermeket neveltek, és mi tőlük soha antiszemita beszédet nem hallottunk. Apámnak volt két, első világháborús zsidó katonabajtársa, akikkel Isonzónál együtt védték a magyar határokat. Ha nem is túl gyakran, de amíg nem kellett kitűzniük a Dávid-csillagot, eljártak apámhoz beszélgetni, s jól láthatóan kedvelték egymást. Előfordult, hogy zenét hallgattak apánk tölcséres lemezjátszóján, de olyankor mindig ugyanazt. S amikor a Haydn C-dúr kvartett adagio tétele a Gotterhalte dallamához ért, láttam őket könnyezni. Tizenhét évesen, mint önkéntesek, az egész gimnáziumi osztályuk bevonult, s a háború végére már alig néhányan éltek közülük. Öt évvel idősebb nővérem mondta el nekem, hogy amikor a Szálasi-puccs után iskolatársait zsidózni hallotta, egyszer megkérdezte apánkat, hogy kik azok a zsidók? Apánk, mint nővérem emlékszik, ezeket mondta neki, az akkor 12 éves gyermeknek:

     – Derék magyar emberek. Olyanok, mint a Schwartz Samu bácsi és a Krausz Lipi bácsi, akik vasárnap itt szoktak nálunk uzsonnázni. Ők a bátorság erőpróbáján, a harctéren, a gépfegyvertűzben is a legbátrabbak közé tartoztak.

 *

            1944. március 19-után megváltozott a világ körülöttünk: árpádsávos karszalagot viselő, zöld inges bakancsosok, katonai alakulatban, naponta többször is végigmeneteltek a kis bányatelep utcáin. Sárga csillaggal megjelölt, lesütött szemű embereket láttunk a házak falaihoz lapulva osonni, s az óvodából, iskolából néhány osztálytársunk hirtelen eltűnt. A világgal hadiállapotban lévő kicsi Magyarországon megszokott eseménnyé vált a légiriadó. Abban az évben száraz, meleg nyár volt, ami a légitámadások szempontjából a legalkalmasabb körülmény. A Szövetségesek távolsági nehézbombázóit ekkor küldték a szőnyi olajfinomító elpusztítására. Kétszer kellet a szőnyi olajfinomítót megszórniuk, mert az első csak kisebb károkat okozott. Tokod-Altáró és Szőny légvonaldalban alig 40 kilométerre vannak egymástól, a hátborzongató bombázások történetét máshol írtam meg.

            Aztán szeptemberben én is kisiskolás lettem. Hét éves legényke lévén, pontosan emlékszem azokra az 1944-es, metszően hideg őszi reggelekre a házunk előtt, a bécsi országúton, amikor talán 3 napon át, otthonuk előtt sárga csillagos csoportok vonultak, több hullámban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt elfelejtsem! Ahol ez a szomorú menet elvonult, – vagy inkább vánszorgott, –  az országutat úgy 20 méterenként kakastollas csendőrök szegélyezték. Oldalt nyilaskeresztes suhancok üvöltöztek és ütlegelték a lemaradókat. Kabátjukon sárga csillaggal megjelölt gyermekarcokat látok, babakocsit toló, fiatal édesanyákat, s a babakocsiba kapaszkodó, botladozó testvérkéket! De férfi nem volt közöttük, csak fiatal nők, gyerekek és öregek mindkét nemből, hosszú-hosszú sorokban. S látom fegyveres kísérőiket a sorok között és mellett rohangászva, karjukon a piros-fehér sávos, nyilaskeresztes karszalaggal, hallom durva, fenyegető ordítozásukat! A zilált sorok közül egy-egy bátrabb asszony odakiáltott nekünk: „Vizet! Kenyeret! Újságot dobjatok! Hova visznek minket?!” De hiába furakodtunk közel hozzájuk a kenyérrel, vizeskancsóval, hiába hajítottuk oda nekik a kenyeret, próbáltuk átadni a vizet, vagy a reggeli újságot, amit anyánk nyomott a kezünkbe: a csendőrök és a nyilasok elzavartak minket, a vizet kiöntötték, a kenyeret eltaposták, az újságot összetépték! Nem tudhatták a halálba menők, hogy az újságokban semmit nem írtak róluk: nem lettek volna okosabbak, akik akkor, ott a bécsi országúton vánszorogtak, mert szülőföldjük, az „édes Haza” elárulta és kitaszította magából őket! Anyánk zokogott: „Ha ez a háború még sokáig tart, ez lesz a mi sorsunk is!” ‒ mondta nekünk.

            Már harmadik napja tartott a kora-délelőtti órákban a tokod-altárói országúton a szörnyű menetek reggeli vonulása, amikor az iskolába menet földbe gyökerezett a lábam. Hangos ordítozásra lettünk figyelmesek. A menet már vagy 100 méterrel eltávolodott. Egy fehér szakállas, púpos, féllábú öregembert láttunk az országút közepén, két mankóval, kínlódva, szökdécselve vánszorogni, kabátján sárga csillaggal. Egy karszalagos legény, – a puskája a bokáit verte –  ütlegekkel, rúgásokkal, puskatussal lökdösve noszogatta, hogy siessen. Az út szélén velem együtt vagy 8-10 járókelő látta a jelenetet. Döbbenten néztük.

A boldogtalan öreg lerogyott a földre és könyörgött:

-        Fiacskám ne bánts. Nagyon fáj. Gondolj a nagyapádra! – jajveszékelt.

-        Kérlek, lőj le inkább, úgy sem bírom már sokáig, öreg vagyok!

      A fiú rugdalta és ilyesmit ordított:

             –   Miattatok van ez a háború, te rohadék! Ti csináltátok a Trianont is, ti külditek ránk az amerikai bombázókat, ti szemetek! – Odakiáltott valaki az út széléről:

            –  Te szarházi! Hogy van lelked egy ilyen nyomorék öreget rugdosni?! Te hitvány, taknyos, te seggdugasz! Lődd már le, mert te az anyádat is képes leszel lelőni!– A legény megzavarodva, síró hangon kiabálta:

       –   De hát emberek! Ez csak egy büdös zsidó!

Közben kimért nyugalommal, közömbös képpel odaért két csendőr, bal vállukon szuronyos puska. Az egyikük az út szélén állókhoz:

-     Na, emberek, oszoljunk! Ki pofázott? Az máris beállhat a többi rohadék zsidó közé!

       Kisírt szemekkel érkeztem aznap az iskolába.

       Tanítónénink, a szép Karlinger Emília félrehívott, és megkérdezte:

              – Marcika, te sírtál! Talán bántott valaki?

              – Nem engem, hanem egy bácsit, aki lemaradt a többiektől, amikor a sárga csillagosok az országúton mentek. Nagyon bántották! A bácsi jajgatott és sírt. – Tanítónénim felemelt, megcsókolta az arcomat, s az ő szemeit is elöntötték a könnyek:

              – Marcika! Erről most ne beszélj senkinek! El ne mondd az osztálytársaidnak sem! De emlékezz rá egész életedben!

           Csak a háború után tudtuk meg, hogy a dorogi futballpályán a szabad ég alatt, napok óta összegyűjtött, és a férfiaktól, az édesapáktól jóval előbb, munkaszolgálat címén megfosztott zsidó családokat, magyar honfitársainkat, akkor hajtották gyalogmenetben a táti vasútállmásra, ahol aztán marhavagonokba gyömöszölve, Auschwitzba küldték őket. A több napon át, embertelen körülmények között utaztatottakat, megérkezésük után néhány órán belül elpusztították.

            Mint elsős elemista, ott Tokod-Altárón, a kis bányászgyerekek között, gyakran hallottam ez időben egy számomra furcsa, sem addig, sem azóta nem hallott, de szemléletes kifejezést, ha titkot kellett tartani: „Tartsd a szád, mert ha nem, elszállsz, mint füst a kéményen!” Ennek a fordulatnak rettenetes tartalmát csak a háború után értettem meg. Vagyis, a kollektív tudatban már 1943-44-ben létezhettek a krematóriumok, és az országúton hajszolt tömeg végső állomása nyílt titok volt.

*

            November óta egyre hangosabb lett a távoli ágyúdörgés. Közvilágítás már hónapok óta nem volt, besötétített ablakokkal, gyertyafény mellett és a jó öreg petróleumlámpák fényénél éltünk. Néha kisebb légi harcok és eltévedt bombák, röpcédulákat szóró repülőgépek jelezték, habár a tárnákba még minden nap lementek a bányászok, az élelemtárban még jóformán minden kapható volt, de a háború minket sem fog elkerülni. Budapest körül 1944. december 24-én bezárult az orosz ostromgyűrű. Mi erről mit sem tudtunk.

            Érdekes emlékem ez a karácsonyest. Németeket, fura módon, már napok óta nem láttunk, és karácsony előtt eltűntek a minduntalan alakulatban menetelő, mindenhol zsidók és dezertőrök után kutakodó, karszalagos nyilas suhancok is. A szállingózó hó finom lepellel borított be mindent. Odakint esteledett, s a korán beálló téli alkonyat kékes mesevilágot varázsolt az utcákra. Már körbeültük a karácsonyi vacsora asztalt, édesapánk erre az alkalomra tartogatott borosüveget kezdte bontani, amikor a meghitt karácsonyi hangulatot hirtelen közeli gépfegyver kerepelés, egyesével elpukkanó lövések zaja törte meg. Megdermedtünk. Kint vad rohangászás hallatszott, majd kicsapódott a konyhaajtó, és két, zsákszerű köpenybe burkolt, alacsony, apró fekete szemű, sötét arcú, kiugró pofacsontú tatár katona nyomult be, fejükön acélsisakkal, maguk előtt tolva a dobtáras géppisztolyukat. Szüleink felugrottak az asztaltól, apánk elsápadt. Mi gyerekek, anyánkra néztünk, aki egyáltalán nem vesztette el lélekjelenlétét. Kezeit összecsapva, apánkat nevén szólítva, mulatságosan felkiáltott:

     – Szent Isten, Jenőkém! Itt vannak a kínaiak!

    – Germanyszkije nyet? – szóltak furcsa, mély torokhangon a katonák. Körülnéztek. Anyánk a vegyes lakosságú bányatelep másik nyelvén, – akkor még így mondtuk: tótul – válaszolt:

    – Dobrí vécsér! Dobrí vécsér! Tu nyemci nye, nyemci nye tu! – ismételgette, a félelem legkisebb jele nélkül. A két katona kizökkent szerepéből. Talán a szívélyes köszöntés hatására, vagy a sok gyereket látva, s hogy a nővéreik ölében ülő kétéves ikerek rájuk mosolyogtak, megenyhültek. Körülnéztek a terített asztalon. A boros üvegre lecsaptak:

     – Vino, vino! –  mozdult s az egyikük, s a boros flaskát az oldaltáskájába dugta, a másik katona az asztalon elhelyezett száraz mézes puszedlikat söpörte be, aztán – Davaj csasz! – felkiáltással begyűjtötték apánk zsebóráját is és elviharzottak.

*

            1945-ben a tavasz szokatlanul korán és csodálatos erővel áradt szét a háborútól gyötört Európán. Három-négy alkalommal zúgott át rajtunka front. Március elején még vad harcok dúltak körülöttünk, de a hónap közepére a hadi események megszűntek, és a ragyogó napsütésben meleg, langyos szelek fújták el a havakat, amelyek december elejétől március végéig vastag fehér lepellel takarták el szemünk elől a háború rettenetes nyomait: emberek holttestét, a kerítések tövében az alkalmi katonasírokat, lovak tetemeit és az üszkös romokat, az eldobált, vagy fel nem robbant hadianyagot, kilőtt harckocsikat, a repülőgépek roncsait. A hónapokig tartó harcok a lakosság minden tartalékát felőrölték. A bányák nem termeltek, a kereskedelem leállt, az élelmiszertárakat a katonaság kifosztotta, a közigazgatás megbénult. Nem volt sem víz, sem villany.

             A tokod-altárói lakosság feljött a bánya elhagyott járataiból, ahová a hadi események elől behúzódtak. Felkeresték elhagyott otthonaikat, melyeket nem ritkán kifosztva, romosan, akár földig rombolva találtak. Serényen hozzáláttak a háború nyomainak eltakarításához Szállingózva érkeztek haza a bujkáló leventék, szökött katonák, és nagy ritkán a koncentrációs táborokból, munkaszolgálatból szabadult, életben maradt, ijesztő állapotú magyar zsidók. Megindult az áramszolgáltatás, kinyitottak a bányák. Mindenkit meglepett, milyen gyorsan visszatért az élet a régi kerékvágásba.

            Van ezekből a hetekből egy édesanyámtól hallott, nehéz történetem Rózsikáról, a zsidó asszonyról, akivel ő még a nyilas éra előtt jó kapcsolatokat ápolt. Megfordult nálunk többször is. Szemfelszedéssel foglalkozott. A nylon korszak előtt ez tűrhető megélhetést nyújtott: nagy kézügyesség és türelem kellett a drága, könnyen szakadó selyemharisnyák újjávarázslásához. 1945 májusának végén rettenetes testi és lelki állapotban érkezett vissza Auschwitzból. Senki sem ismerte fel, senki se várta őt, és senki sem örült neki. A tokod-altárói zsidókból egymaga maradt meg. Amikor piacon az őt értetlenül bámulókat nevükön szólította, s azok lassan megértették, ki ez a nyomorult csontváz, zavartan elfordultak tőle. Ő ordítva, toporzékolva mutatta tetovált karját, és tárta fel sterilizációs műtéten átesett testét, mutogatta a csontjain végzett „orvosi” beavatkozások nyomait. A körülállók végre szóba álltak vele, és látva a rettenetes sebek hegeit, hitetlenkedve kérdezték tőle:

      –   De hát Rózsika, ha ott tényleg így bántak veletek, akkor te most hogy kerültél haza? – Szegény, leült a földre, arcát és kopasz fejét eszelősen összekarmolva, homokkal szórta be magát, és sírva-üvöltve bibliai átkot mondott mindenkire ott a piactéren.

*

            Május közepén, a háborútól meggyötört, lassan magához térő bányatelepen felröppent a hír – bizonyára a tisztelendő bácsi jelentette be a templomban – hogy az Actio Catholica megszervezi az élelmiszer hiánytól szenvedő bányászgyerekek csoportos nyaraltatását az ország háborútól kevésbé meggyötört falvaiba.

            A bányász családokban hagyomány volt a sok gyerek, s azok mindig éhesek voltak. A telep plébánosa és a zöldkeresztes nővérek, akik jól ismerték a bányász családokat, összeállították a nyaraló gyerekek névsorát. Szüleim hét gyermeket neveltek, s így felkerülhettem a nyaralásra kiválasztott gyerekek listájára. Velem együtt, mintegy 40 bányászgyerek utazhatott május végén Baranyába. Az egész vasúti kocsit megtöltő, vidám, zajos gyereksereget 2 zöldkeresztes nővér és egy tanítónéni kísérte. A háborútól tönkretett ország elpusztult vasútvonalain utazásunk napokig tartott és nem akármilyen kaland volt, ami egy másik történet. Pineskát azonban, én nem tudom elfelejteni!

           Volt a falusi nyaraltatásra küldött gyerekek között egy zsidó kisfiú, göndör fekete hajú, fekete szemű, hófehér bőrű. Talán már elmúlott 3 éves is. Valamelyik bányászcsalád bújtatta a háború alatt. Alig tudott még beszélni, mindig sírt, s minden éjjel összekakálta magát. Ha kérdeztük, hogy hívják, így válaszolt:

– Pineska vadok! – A név a Piroska selypített torzulása volt. Valószínűleg annak a leányruhás kamuflázsnak volt a szükséges velejárója, amely a szüleitől megfosztott, körülmetélt, boldogtalan kicsi zsidó fiút rejtegetni segítette.

          Legyen áldott annak a Pineskát rejtegető, névtelen, egyszerű, bányászcsaládnak az emléke!        

 *