Ugrás a tartalomra

 

Acsai Roland: Jin és Jang – versanime (7)

ACSAI ROLAND
JIN ÉS JANG
– a szív gravitációs mezeje (7) – versanime
 
 
hetedik rész
Éles Eszternek
 
XXXV./A szívdobogás
 
A falon túl egy erdő áll,
Amiből tompa és kaotikus
Dobolás hallatszik,
Mintha minden fa belsejében
Egy harkály kopogtatna,
Mintha mindegyikhez egy magzati
Szívhang-hallgatót kötöttek volna.
 
A fiú hirtelen eltűnik a lány mellől,
Csak egy falevél marad a helyén
És pörögve a földre hull.
 
– A fiút fává változtattam – hallatszik az erdő
Szellemének testetlen szélzúgáshangja. – Csak akkor
Válhat újra emberré, ha képes vagy
Kiválasztani, melyik fa ő.
 
A lány kétségbeesve mered az egyforma fatörzsekre,
Aztán lehunyja a szemét, nagy levegőt vesz,
Koncentrál, és az apja egyik emlékét
Próbálja segítségül hívni:
 
Éjszaka van, menyasszonyi ruhás
Fák állnak a ház előtt,
A fiú anyja a lány apjának mellkasára hajtja a fejét,
Aztán felnéz, és ezt mondja a férfinak:
„Minden szívdobogás más”.
 
A lány szeme felpattan,
„Minden szívdobogás más” – ismétli
Meg hangosan,
És az erdő beleremeg.
 
Odafut az első fához,
És dobogó törzséhez tapasztja a fülét.
Aztán a következő fához
Ugrik, majd a másikhoz, aztán a harmadikhoz…
 
Éjszaka lesz, mire a lány meghallja végre
A fiú ismerős szívhangját,
Amit senki máséval nem tévesztene össze.
 
A fa visszaváltozik fiúvá,
 
Mindketten elzuhannak,
A fiú elterül a földön,
A lány mellette fekszik,
 
Arcát meztelen mellkasához tapasztva.
 
 
 
XXXVI./A Halisten és a mérleg
 
Egy hal közeledik feléjük a levegőben,
Gyorsan siklik, nagy farkcsapásokkal.
Amikor föléjük ér, észreveszik, hogy egy félig ember,
Félig hal lénnyel van dolguk.
Farokuszonya mögött két láb helyezkedik el,
És ahol az oldalúszóknak kellene lenniük,
Két csenevész kéz nő ki.
 
A hal szája alól egy gyermek arca néz le rájuk,
Egy ártatlan, tiszta, de kifejezéstelen és időtlen gyerekarc.
A hal leúszik hozzájuk, és megáll mellettük a földön.
A nagy, ezüst testet alig bírták el a vékonyka lábak,
Látszik, hogy ritkán van kapcsolata a szilárd halmazállapottal.
A fiú és a lány gyanakodva nézik a halgyereket,
Bár látják rajta, hogy nem ragadozóhallal van dolguk.
– Ki vagy te? – kérdezi tőle a fiú.
– A halak istene vagyok – feleli vékony hangon a gyerek. – Mi járatban vagytok itt?
Ilyen messze az otthonoktól?
– Jint és Jangot keressük, az ebihalaimat – válaszolja a lány.
– Nagyon közel vagytok hozzájuk, nagyon közel, talán már meg is találtátok őket.
Nézzétek! – mutat az égre a Halisten,
És a semmiből egy mérleg két serpenyője ereszkedik alá
Hosszú láncokon.
 
– Lépjetek fel a serpenyőkre!
 
A fiú és a lány engedelmeskednek. A mérleg egy ideig ingadozik,
Aztán mindkét serpenyő egy magasságban megáll. 
 
– Látjátok? Az egyensúly – mondja a Halisten.
– Ez hogy lehet? – kérdezi a fiú. – Én nehezebb vagyok nála.
– Ez a mérleg csak a szív súlyát méri – feleli a Halisten.
 
Ekkor egy fekete folt siklik az égre, és gyorsan közeledik.
– A halászok! – fordul rémülten hátra a Halisten.
A repülő hajóból a következő pillanatban
Hatalmas háló hullik alá – olyan nagy, hogy elsötétíti az eget.
A háló szélére rakott, nagy súlyok becsapódnak,
És felszántják a földet. Amerre a háló elhalad,
Mindent letarol, semmi és senki sem menekülhet előle,
Recsegve semmisülnek meg az évszázados korallszigetek,
A korallszigetekre épített házak,
És lakóik a hálóba kerülnek.
A piros, a sárga, és a kék halak megpróbálnak elsiklani előle,
De a háló gyorsabb náluk.
 
– Fenékhálós halászat – mondja a Halisten. – Csak pusztaság marad a nyomában.
Meneküljetek! – De már késő, a háló elkapja őket,
Csak a Halisten menekül meg.
 
A hálót felvonják, mintha csak őket akarták volna rabul ejteni.
A lány a hajába font tőrökkel megpróbálja kivágni magukat belőle,
De a háló erősebb a pengénél.
Amikor a halakkal, és a többi élőlénnyel a hajóra öntik őket,
A Halisten, mint egy isteni szél, eleven torpedóként a hajóba vágódik.
 
– Meneküljetek, ti vagytok az egyensúly! A ragyogás!
Az emberek gazdagabbak és boldogabbak lesznek tőle,
Ha benneteket látnak – kiáltja kamikaze-akciója előtt.
Ezek az utolsó szavai.
 
A hajó megrázkódik,
És füstölögve zuhanni kezd a föld felé.
A fiú és a lány kiugranak belőle.
De ahelyett, hogy leesnének, lebegni kezdenek a levegőben,
Majd lassan a föld felé süllyednek, akárha vízbe süllyednének.
 
A Halisten vére vörösre festi körülöttük a levegőt,
Mintha alkonyodna.
 
 
 
XXXVII./A szamuráj útja
 
Egy szamuráj siklik eléjük
Hatalmas fácántollon egyensúlyozva,
Mint egy szörfdeszkán.
Háttal áll meg nekik, kardot tart maga előtt,
És pengéjéből nézi őket,
Mintha visszapillantóból.
 
A fiú és a lány csak a pengén tükröződő
Szemét látják az arcából.
 
– A Halisten szamurája voltam – mondja. – Amikor
Meghalt, szeppukut kellett volna elkövetnem, de úgy döntöttem,
Hogy az életemet a ti megvédéseteknek áldozom,
Mert ez a szamuráj útja.
 
A szamuráj az utolsó szavaknál megfordul,
Szeme helyén csak egy vízszintes, üres
Csíkot látnak.
 
– Nekem a kard a szemem – mondja.
A fiú és a lány a kardon tükröződő,
Sötét szempárt nézik.
 
– Te melyik törzsből származol? – kérdezi tőle a lány.
A szamuráj felhúzza köntöse ujját, és az alkarján
Meglátják a jin-tetoválást.
 
– A Jin-törzsből. És ti?
– A Jin-jang-törzsből – feleli a lány.
– Már nincs olyan törzs.
– De van. Mi vagyunk azok – mondja a lány,
És felemeli hátul a haját, hogy megmutassa
A tarkójára tetovált jin-jang-jelet.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.