Leütés 46. – Rianás – Mányoki Endre tárcája

De hát Tihanyba készülődöm éppen, s az új hallgatókat aligha fogja érdekelni, hogy én a minap kitűntem az időből, miután akarva-akaratlan elbúcsúztam öt tucat esztendőtől. Tetszik, nem tetszik, akárha mi se történt volna, vissza kell osonnom.

Ironikus, mondaná Mauyori, a másik énem, aki nem hatvan, egyáltalán: sehány éves, mert hát búcsú után visszatérni lajtenánt  Columbo szokása, neked hiányzik hozzá a ballonkabátod. Olyat se láttam még, folytatná Euobe, hogy vacsora végeztével a vendégek újra asztalhoz ülnek, eltekintve persze bizonyos antik s arra hajazó helyzetektől, midőn a töltekezés mondhatni permanens... Ám az tagadhatatlan, feszítené a húrt az egykor volt atomredaktor, hogy polgárszokás szerint az étkezést desszert, majd kávé követi s füstölgő-halk diskurzus a kis szalonban. Nos, téged is megillet még ennyi élvezet, már ha annak minősül ez a levezetés.

Desszertnek legyen jó a fagylalt és a rácsos kapu, dohánynak pedig a symphonia. A fagylaltról jusson eszedbe a jég, a rácsos kapuról a döndülés. A symphoniáról pedig? – Beethoven? Schumann? A diskurzusról mostanság aligha is jut eszedbe bármi; efféle nem folyik már se kisebb, sem tágasabb szalonokban... 

Egy tollvonás, és nincs többé Mauyori. Se Euobe, sem az atomredaktor. Maradjon, ahol eddig is volt: kívül-belül időn és tereken.

Helyette én fogok mesélni. Magamnak, hiszen a szalon valóban üres. Én fagyasztom magam a fagylalttal, torkomban érezvén egykori otthonos fagyokat; gyerekkoromban bújtak a mackóm alá, s azóta is megborzongatnak. Én rágcsálom a porló-omló rácsos kaput, anyám kedvencét, s én hallom már a kapuk dörrenését. S a symphoniát is én szívom dobozszám, nyelve mindent, ami hátrálni kényszerít, mígnem végleg kifarolok a rácsok mögül az örökös fagyba? tűzbe? ezüstbe vagy az üstbe? Hallom a dobütéseket is, egyre szaporodnak, egyre emelkedettebb a hangjuk: már fennen verdesnek, akár a lőparancs előtti siketítő pergés. És tudom: ez a symphonia még végigég, talán a következő is, sok is, de a szimfónia minden bizonnyal befejezetlen marad.

Mesélek magamnak és az időnek. Tihanyba készülődvén, a Balatonról, amit rianni láttam a minap, vagy jó húsz éve, télen. Fenn álltam az apátsági dombon, szemlélvén a fagyott tavat. Öregemberarca van, fordultam éppen a barátomhoz, barázdás, amikor föltépte dobhártyámat a reccsenés. Ő nevetett: Ebcsont. S mert nem értettem: Hajnalra beforr. De a távlat nem részegített; láttam odaföntről, hogyan hánykolódik a víz a sebben, hogyan csap ki a hasadékra: mintha zsákmányt remélne kárpótlásul a fájdalmáért. S bár hittem a hajnalban, tudtam azt is: az a rianás már örökké nyomot hagy az arcán. És azt is, hogy tévedtem: nem barázda mélyül, hanem heg születik. Nem öregemberre, sokkalta inkább megkínzottra vall majd.

Jöttek aztán tavaszok, és a tó ábrázatát szép hazugul elsimították; ne is emlékezzünk rianásos telekre, varakra, hegekre! Fürödjünk, mártózunk: éljünk! Mintha mi sem történt volna.

Mesélek egy világról, ami a jég hátán élt. Azon a kis-nagy országnyi tengeren, melynek vizét volt elég fagy megdermeszteni. Nádvágók és lékhalászok, lélekmelegítők és jégkunyhóépítők lakták. S köztük persze bundázók, fakutyázók... Lakták – de élni a vizet éltették volna szívesebben. Hittek is benne, meg nem is, hogy élhető s éltethető. S ha hittek is, annyira nem, hogy mikor a jég rianni kezdett, örültek volna a váratlan, téli tavasznak. A roppanáskor megriadtak: elmerülhet minden birtokuk. Minden tudásuk, valahány kínnal-keservvel szerzett szerszámuk haszontalanná válhat; föl kell oldódjanak a hirtelen jött olvadásban. 

Köztük voltál te is, bújik elő mégsem váratlanul Mauyori, s mintha nem húztam volna ki minden jövendő mondatomból, locsog. Tudom, mit írtál erre a fecnire: "...mint a régi vízicirkuszokban, ingatag porondokon halomra gyilkolják egymást önmaguk rabszolgái. A tribünön senki sem ül. Ezt a harcot senki sem rendelte és senki sincs, aki élvezné." Marhaság.

Ülök szobányi szalonomban. A nem valóval nincs kedvem vitatkozni. Hagyom, hadd bújjon vissza a sorok közé. Gyullasztom a torkom ízes fagyokkal, gyötröm kaparó füsttel. Gyógyítom süteménnyel. Múlatom magam. Nem voltam s nem vagyok se mestere, se mutatványosa semmilyen porondnak, csáklyása semelyik gályának. Ha majd üt nekem az üstdob, s rámpereg a szóló, tudom, elmegyek, ahová való vagyok: a földbe. Múltomban se szennyezem a vizet.