A kórkép és a test
Kétsoros dilemma a lábjegyzethez
„Öngyilkosokra néz az élő ily tisztelettel.”*
(Sz. Sz. P.)
Vajon csak akaraterő kérdése lenne?
A vers – mint önmagad ellen fordított penge.
* Péter, a néhai barát a titkot kereste volt – azét, aki abba tudta hagyni a versírást
Ösztön, este
Hol van a játéktelefon, melyet
szerencsére soha nem tudt(n)ak lehallgatni,
hogy kibeszéljem magamból mindazt,
amit eddig illett szégyelleni.
Ez az este az ösztönösség teljes hangját jelenti végre,
valahol úgy, mint a könyvszekrény totál hallgatása.
Kérdések Jóbhoz
A szegycsonti izom elhalásával
ugyan mit akarhat még mondani az Úr?
Lent lassú mély víz kavarog,
az ölelkezés szakadéka.
Beszélj, Jób, elbukásod előtt
milyen volt hited – mielőtt még
minden földi (emberi) mérték elégett?
S mi az, ami a lelki tortúra után megérte?
(Pár száz házi jószág mellé egy csillag-
káprázat legalább?) Hány érzék-
szervedet támadta meg a keserűség?
Pilátus csak cseléd volt – honnan
sejthette volna, hogy mi az igaz?
A kereszt árnyékában nem kell
penészes kenyérhéjat rágni vagy rothadt
almába harapni ahhoz, hogy
amit a Teremtés szeszélyéből megéltél,
megértsd: a bevert szegek üzenete
ma is, mindenkor ugyanaz.
Írni mindenáron
a H. B.-jelenség margójára
Spirituális ősmagány a totális klánuralom,
a személyiségroncsolás szövevényében.
Önérzettúltengés vagy szabadság?! – akkor és
most: az amőba-komplexus idült zavarai.
Az élet olcsó („nyalóka-erkölcs!”), csak a bőröd
– az irhád (belső rím: máshova, mire írnád?) – drága.
Mindegy, mi volt az Isten világnézete,
ha egyszer meghalt. Tiszapalkonyán legalábbis.
Szókratész párbeszédet színlel önmagával
Mi ez, csüggedés? Csak aszkétapóz.
Fejed kezedbe fogva is bajos
megtartanod; hadd, zsibbadjon a kar.
Lehelet száll (vagy párállik a kosz). –
Nem is biztos, hogy gyógyulni akar
minden halálra szánt – te nagyokos.
Ismeretlen szerző (h)agya téka
Egy meztelen test, mint egy lecsupaszított fa,
sima bőrén néhol átüt a gyanta fénylő nedve –
többnyire unottan téblábol körülöttem
erről jutott eszembe, hogy mindig van esély a
viszonyításra; s hogyha vannak viszonyítások,
miért ne lehetnének iszonyítások is?
rád gondolva, többnyire ez jut eszembe.
A kórkép és a test összeérnek
Szétrobbant tetőszerkezet.
Hol az illatos tealevél, mely soha nem szárad el?
A csontok kattanása s a hajlékony borda helyett merevülés.
Mikor kezdődtek el a tünetek? A szemgolyó nem engedelmeskedik –
a bandzsító tekintet meddig élősködhet a bénult idegeken?
Ugyanúgy: a test megfeszül, görcsbe merevül, ha a pulzus
eksztázisba esett! Kikapcsolni mindenféle célegyenest –
ambíció, harci készültség, intelmek, idült félelem,
tehetetlenség, zsoldos szavú politikum (!); egyedül
a gyermekkor, a képzelet mezeje.
A hálózati utak kilátástalansága: a másba-menekülés
torzói, emberbaráti duzzanatok váladéka,
levegőtlenség zárlata. Csak a szemét.
S amit az ördöngös Úristen kifröccsent még a szádból.
Koholmány nyári ébredéskor
„Az álom nem csak annyi,
hogy fekszünk vízszintesen”
(Kocsis Francisko-parafrázis)
Mint éjszakai vezeklés után egészen elvékonyodtál;
zsebedből gyanúsan hull ki még néhány összegyűrt papír-
cetli; kínos, hogy hiába keresed az összefüggéseket
s azt a pár szövegtöredéket a túlvilág ígérete előtt.
A kábultságban, a levegőt vastagon megülő ködből
kivetített tűzvörösben minden megszenesedett,
elhamvadt: emlékek, érintések, kudarcok, hangok –
a papírszárnyú madarak éneke is.
Akkor hát honnan, az ereszről vagy tán a homlokomról,
ez a langyos egykedvűséggel lecsorgó víz?
Jókai Móric mint segédeszköz – mihez?
A megszégyenító Ige, a végzetes
(az olcsó hús nem engedi magát kapacitálni).*
Eltátott szájjal álldogálni a túlvilág előtt?
Mire fel ehhez a nagy képzelet.
A hiedelem szerint mindennap meghalunk egy kicsit.
Én ma egy nagyobbat haltam.
Nomádok csatangolása – nagyvárosi üresség, közöny.
Sorvadó ínyen az esztelen bűnbeesés; hajdani szeretők
ősz haja a rusztikus éjszaka ijesztő medrében világít.
Midőn az idő már a tavasz sugaraival is megszégyenít.
Tegnap még ölni tudtál volna féltő szemeddel
– sebesült szívnek jól van vetve az ágya (?) –,
s meggyónni mindent a levegőnek, a fáknak.
Lihegő vén farkas nyomában, havas áhítat nyomában,
szinte mindegy. Nem a legenda, hogy egyszer
ha el is alszol, levágott körömmel ébredsz, lehet –
de ez a világi rend gyanús nekem. Ha nincs más titok,
csak az, hogy készenlétben légy, mihelyt a rémalak
megszorítja a kezed és gyűrött képpel menni kell majd,
azon a napon.
* Jókai: Mire megvénülünk
Sztána felé találgatva: a vörös nap mit jelent?
Hófödte ország. Vulkánkúp alatt domborodik
a halál. A sztyeppéken valahol a gyér szakállú
szkíta királyok hagyatéka fölött tán még
a megszépült öregség borzongása fut át.
Ámde egy perc s már megdermed a lélek,
mint Szent János-nap előtt is, midőn
Heródes lánya ezüsttálcával érkezik.
Mondjátok csak kórusban: csillagok derülnek –
még ha az angyalok oly messze kerültek is.
Álmunkban éjjel van úgy, hogy a szabadságért halt
költők balga csontjai a föld alól belénk szúrnak.
Van minek örülnünk.
Kényszerképzet
Az áthatolhatatlan, amit eltömnek a
mellkasodra rárakódott rétegek.
Az önveszejtés esélye mindig nagyobb:
a démoni vágy, a kusza lelkifurdalás
s a benned sunyító ragadozók.
A kíváncsiság kevés. A ponyvatető alól
rég messze tűnt a lelkes szurkolónép
(aki a halálraszántak jól megfizetett trapéz-
mutatványaitól megcsömörlött, attól tapsot
ne várj; pláne, hogy a halálugrás kizárva);
a kihűlt porond közönye csak, s ha
nyüszít az üresség – kíváncsiságoddal
legfeljebb megpiszkálhatod.
A már-már kínosan szégyellt ártatlanság
káprázata után a megváltás hazug mítoszát
gúnyoló rombolás. S az unalmas verkli-
hangon visszajátszott cinikus ébredés,
hogy minden csak átmenet.
Kényszerképzet? – vagy mindig létezik
új kezdet is.
2014 szeptemberében
