VersTörténés – Stádiumok – Keszthelyi Rezső versei
STÁDIUMOK
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
És felbukkan, mozzanatig, töprengésem:
mitől is látom a szemem? Minduntalan
szemem szemébe gabalyodom. Szállong kinn az eső,
halkságig szállong,
és szállongnak magam pillantásaim
magamra.
Ahogyan egy balesetkor sehol sem az eszem;
már nem volt tárgy, hanem úgy tárgy –
mint ha múlandósága híján
a múlandóság.
(…)
Ismét az ugyanarra változás:
lehetek egy tűlevelű árnyékában,
egy parki padon,
mellettem szikla nyúlik, és merül,
ahová már csak a tenger mélyéig alá.
Hatalmas színanyag domborodik most,
és lélegzik lassan, hangtalanul,
kékségei meg tiszavirágok felhői és szitálása.
Mimindenkinek, mimindeneknek kellett eltűnniük tőlem,
míg megjelenhetett ez a látvány?
Sejtelmem sincs, mi történi mindenkor, ha épp,
csak végzem magamat, ám sose tűnik elő,
ama jelenség, kiben megjelenik,
megítélhetetlenül akár:
ami-én.
(…)
Enyhén szeszélyes légáram mozdítatja
a függönyt, és szerteszét szórja cigarettámról
a hamut. Van ebben a látványban valami
tűnődő érzékenység és tapintatlan gyöngédség.
Meg-megérint a függöny, fehérre hajtogatva
fehéret, és mindinkább beékelődik észlelésembe a hely,
hol éppen vagyok,és ahonnan szüntelen
elmenni szeretnék –
a tiszta nemérzés bizonyosságához.
(…)
A függöny megint érintgeti magát,
és összekócolja a füstszalagokat semmivé.
Elfacsarodik a szívem,hisz’ minden dobbanása
újra meg újra otthont-tűnőt száműz több otthont-tűnőbe.
Odébb, köröskörül színvirágok és színgyümölcsök, agávék,
tűlevelűk és köztük tengertöredékek –
amik történtek, és most azzal kerülnek vissza,
ami történik, és olyan fűződéssel átszőtten,
amitől azért nem tudják:
vannak,
mert ismét vannak.
(…)
Mikor alkonyfény tüdővel, egy szál trikóban
deszkaszéken üldögélek, és rám támad
dús égroham, gyakran megesik: egy lepke
szárnyröpte verődik vissza
a kőasztalról tekintetembe, mintha csupáncsak
azért: lélek-lélegzetemből ő
is legyen lenni,
és végezetül árnyékát röpülni.
(…)
Cirógatják szemem az árboclámpák,
ezek a cseppfények, rebegők,
ahogy ide-oda billennek.
Az öröm szomorúsága ez Földünk
parány-testeiben,
kiknek szűz hajózása
a szabad vágytalanság
hullámra vezet –
ezt motyogom a kikötőgáton
minden estidőben.
