„Ez eddigi életem egyik legfontosabb eseménye”

Fehér Renátóval Garázsmenet című verseskötete apropóján a JAK-táborban beszélgettünk rendszerváltásról, közérzeti líráról és önmenedzselésről.

Fehér Renátó (Fotó: Bach Máté)

Úgy tűnik, költészeted fókuszában az én és a közösség kapcsolata, a családod, a generációd, a hazád és Közép-Európa áll. Mit gondolsz, leírhatók ezekkel a kulcsszavakkal a verseid?

Kiss Tibor Noé mondta szarkasztikusan a JAK-táborban, hogy most már egy „egész ország” tudja, hogy 1989-ben születtem. Nyilván ez azt jelenti, hogy a Garázsmenetről és a szerzőjéről szóló beszéd erősen kötődik ehhez a tematikához, én is folyton emlegetem ezt a vonatkozást, ebből pedig, azt hiszem, érthetően következnek a továbbiak. Nem hiszem, hogy ezek után még (vagy egyáltalán) lehetne az az alapállásom, hogy minden rám vonatkozó interpretációs kísérletet hárítok vagy visszautasítok, őrizve ezzel valamiféle kiismerhetetlenséget. Ahogy az sem lenne elegáns, ha esetleg olvasói, kritikai értetlenséget, zavarodottságot tapasztalva, a csalódottságomat leplezendő, visszamenőlegesen módosítanám az alkotói szándékom, mondván az értetlenség remek, a célom úgyis a provokáció, az összezavarás volt. De az is világos, hogy a kötet a ’89-ről szóló diskurzust a saját kontextusához, lehetőségeihez mérten csúcsra járatta, az eddig megjelent 14-15 recenzió és kritika mind érinti ezt a kérdést. Innentől tehát a redundancia is fenyeget: nem lesz, nem lehet Garázsmenet 2. Ugyanakkor az itt megteremtett költői világ és figura billog is, ennek tudatában kell továbbindulnom, ez megkövetel tőlem némi következetességet – de ez jótékony feszültség. Persze lehetségesek és szükségesek a címkék, mint egy blogbejegyzésnél, az általad említettek illenek is a Garázsmenetre, de fel tudnék sorolni más varázsigéket is: randomország, zsömleszag, maradéktej, melbakocka.

Mivel mindenki tudja, hogy 1989-ben születtél, egyáltalán lehet véleményed a rendszerváltásról? Vagy csak más vélemények közül tudsz szemezgetni?

A Horthy-rendszerről, a vészkorszakról, ’56-ról és az államszocializmusról is lehet és van „véleményem”. A ’80-as évek ellenzéki mozgalmait és a ká-európai rendszerváltásokat ráadásul kutatni is igyekeznék. Képtelenségnek tartanám, ha az életidőpont határozná meg a történelmi gondolkodást. A „Te nem éltél akkor” egyrészt abszurd nem-érv (főleg, hogy legtöbbször a Kádár-rendszer apologetikájaként hangzik el), másrészt ageizmus, „fiatalozás”, mintha a történelmi emlékezetet csak szemtanúk hitelesíthetnék. Pedig Kosellecktől tudjuk, hogy ez nem éppen van így. Én nem akarok olyan nagyszülő lenni, aki azzal oltja le az unokáját, hogy annak – létezés hiányában – nem lehet véleménye 2006 őszéről.

Ami az irodalmat illeti: a Bánk bánt, az Ekhnáton-verseket, a Könnymutatványosokat nem dobnám a kukába csak azért, mert a megszületésük idejénél évszázadokkal korábbi korszakokról beszélnek. Hiszem, hogy Katona, Nemes Nagy és Darvasi is tud relevánsat mondani a korról, és – ami még fontosabb – a kor által az emberről.

A következőket nyilatkoztad a közelmúltban: „Remélem, hogy amikről az olvasó úgy sejti, hogy privát családi történetek, azokból többet olvas majd ki, mint a szennyes kiteregetését meg traumát, ahol meg közéleti tartalmakat gyanít, ott láthatóvá válnak a közérzeti vonatkozások, a személyes és honpolgári érintettség.” Melyik érdekesebb, az egyéni életből következtethető társadalmi közélet/közérzet vagy fordítva?

A kötet a Határsáv című verssel indul. Ez alapján talán elmondható, hogy egy elég markánsan meg- és körülírt családból, szociokulturális közegből jön a kötet beszélője, aki legtöbb vonásában hasonlít rám. Ez a konkrétság éppen az általánosítás ellenében hat. Ebből a szempontból a Garázsmenet egy igencsak egocentrikus kísérlet, én-elbeszélés, én-líra. A beszélő viszont más(ok)ra is figyel önmagán kívül, ez válthatja ki az olvasóban a közösségi értelmezéseket. Van pár anya- és apavers a kötetben, ezek is inkább épülnek személyességre, mint általánosításra. A kötet egyik nagy tétje az lenne, hogy a magán- és a közösségi lét szimbiózisa, hibridje elbeszélhető-e. És ha már első vers, a kötetzáró Ká-európai ismerősben szerepel négy sor: „Egy régi-régi beszédet idézek, / a fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket. / Nem tartozom semmiért köszönettel.” A nem tartozom köszönettel nem jelöl másokat, nem támaszt elvárást másokkal szemben, egyszemélyű önvizsgálat, nem megfeleltetés. Nem vagyok megmondóember, csak azt tudom rögzíteni, amit én magam tapasztalok. Ha valaki ebben önmagára ismer, az az ő saját önvizsgálatának az eredménye. Az általam folyton emlegetett közérzet nem azt jelenti, hogy én tudnám és elmesélném, miként is érez a köz, hanem hogy én milyennek érzékelem a közt magam körül, mi az állításom róla. A generációmon belüli eltérések inkább derüljenek ki úgy, hogy mások is tesznek – ahogy tesznek – állításokat, ahelyett, hogy ezeket én gyűjteném lajstromba.

Mi határozta meg a versek kiválasztását és sorrendjét első, Garázsmenet című kötetedben?

A koncepció és az intuíció egy irányba tartott. Ez szerencsés csillagállás. Születtek a versek egymásután, és egyre világosabbá vált, hogy ezek a szövegek sorozatba, tehát kötetbe rendezve, együtt miről is akarnának beszélni. Ahogy tisztult a kép, úgy látszott az is egyre élesebben, hogy milyen árnyalatok hiányoznak még. De nem a hézagokba írtam a verseket, hanem a később született versek épp a hézagokba illettek. Talán ennek is köszönhető, hogy nem egy hatalmas anyagot kellett megrostálnom, sűrítenem, szűkítenem.

Mennyire tartod jó menedzsernek önmagad? Sikerül az elvártaknak megfelelően eladni a költészetedet?

Nem muszáj hinni nekem, bár nagyon őszintén mondom: ez, mármint a „menedzselés” vagy mi, nem ego vagy hiúság, és főleg nem anyagiasság kérdése – bár utóbbival, gondolom, nem okozok nagy meglepetést. Ez egy első kötet, óriásplakátok és kiéhezett, már kiépített, tízezres olvasótábor nélkül. Egyszerűen fontosnak tartom azt, amiről a Garázsmenet beszélni akar, és azt, ahogy beszélni akar róla. Ezért írtam meg. Hogy milyen hatásfokon és értéken sikerült ezt megoldanom, azt nem az én tisztem eldönteni. Sok helyre eljutottam a kötettel, például Debrecenbe vagy a Vajdaságba, ahol azelőtt sosem jártam. Ezeken az alkalmakon azon igyekszem, úgy készülök, hogy mindig kiderüljön még valami abból, amit erről az egészről gondolok.

Publikálok is néhány éve, összeraktuk ezt a kötetet, tehát az életem egy része vállaltan a(z irodalmi) nyilvánosság előtt zajlik. Hipokrita viselkedés lenne, ha azt mondanám, hogy nem szeretném a versek számára a nyilvánosság figyelmét, a megvitatásukat – úgy írhatnék a fióknak is. Miért sumákolnám el, hogy megjelent egy könyvem? Ez eddigi életem egyik legfontosabb eseménye.

Tóth Tünde