Köszönet helyett – Toroczkay András versei
Toroczkay András
Erzsike néni
A kilencvenéves arcot nézed.
A bőr alatt a duzzadt ereit.
Tartod remegő, vékony testét.
A kertben lépkedni segítesz neki.
„Régebben gonoszkodtál, azt mesélik,
Erzsike, te tényleg öltél már embert?”
Nevetve néz rád, a fejét rázza. Tagad.
„Szándékosan soha. Csak egyszer, véletlen.”
A virágágyás mellett kísérve látod:
arcát már a Nap szelíden, szépen megfogta.
Ő neveden gondolkozik, és hogy odabent
vár még rá egy péppé összetört oroszkrém torta.
Olykor
Nagybátyámat szilvaszedés közben érte a hír:
Meghalt Brezsnyev. Percekig állt a létrán.
Most mi lesz velünk, megszédült.
Amikor pedig a temetését látta a tévében,
azt mondja, megütközött azon,
hogy a koporsóját csak ketten,
két szovjet katona vitte.
– Esküszöm – mondja –, még koppant is,
mikor a sírba eresztették a koporsót.
Harminc éve azon töri a fejét,
abban a kurva nagy országban,
hogy nem volt még négy ember, hogy ne kelljen
annak a két szerencsétlennek cipekedni.
– Egymást követték akkoriban. Hullottak,
mint ősszel a legyek – meséli.
És hogy a moziban a székükről felállva,
boldogan, kipirosodva énekelték a Guantanamerát.
Énekelné ma is.
Tallinn nekem
Tallinn nekem mintha nem is létezne.
Meghalni járnak az emberek oda
vagy emlékeket,
mennyországot gyűjteni, szórni.
Egyszer erről álmodtam.
Anya egy vonatútról mesélt,
időről időre, újra meg újra,
mint egy álomban, mikor nem lehetett
az ablakon kinéznie
az állomásokon.
Már nem emlékszem,
miért. A szovjetek miatt,
vagy csak mert félt.
Vagy ki lehetett, de nem volt mit néznie,
csak a tejfehér tájat?
Még kicsi voltam.
Én soha nem jártam ott.
Tallinn vakító bőr. Albínó.
Fehér szempillás gyerek.
Sosem irigyeltem tőle.
Most látom a monitoron,
tényleg mennyire hűvös, mennyire
halvány, de mennyire gyönyörű,
tényleg, mint Newport volt nekem.
Félnék most tőle, ha látnám élőben.
Mint a telefonfülkés parkolótól
a sirályvijjogás és sárkányok szobrai közt féltem.
Ücsörögve várni az óceánt figyelve:
szólaljon meg végre.
Köszönet helyett
Úgy nézek most vissza gyerekkoromra
mint a karcagi klinika sokadik emeletéről
Kisúj felé gyerekkoromban
mint ahogy néztem a csillagokra
a korommal festett tengeren szétszórt gyöngyökre
az ismeretlen házakra otthonokra
Emlékszem egy zacskó ropira
a szánkba tucatnyit tudtunk tömni régen
vigyorogva de Tóth Árpiék biztosan még hetet
egy kibonthatatlan zacskó ropira emlékszem
amit nem segítettek megbontani az ápolók
aztán arra
hogy úgy ettük mintegy mellékesen a pálcikákat
a – ha nem is tiltott de csak eltűrt –
coca-colától felpörögve mintha egy TSZ-rendezvényen
vagy házavatón cigiznénk
Közben szórtuk magunkba a sósmogyorót is
mint apa a kávészemeket
messziről dobáltuk a szánkba vagányan
ahogy ő Szejkőben
Úgy nézek mint éjszaka közepén a sokadik emeleten
(nyolcadik volt a gyerekosztály talán)
Karcag fényeire és a csillagok fényeire
és ahol ez a kettő összeért
a horizontra a házunk felé a házunkat
ahol sejtettem arrafelé
ahol sejtettem
Hogy anya sem alszik apa mellett csak néz felém
a Szabadság téri lakótelep ablakában
ujjai a második emelet parkolóra néző ablaküvegén
és apa hiába motyogja egy saját nagy kertes házról szóló álmából
Gabikám feküdj már lefelé
Úgy nézek most vissza gyerekkoromra
mint a karcagi klinika hanyadik sokadik nyolcadik emeletéről
a végtelen földeken elterülő város felett
Kisúj felé otthonom felé anya felé apa felé
Balázs és Zsuzsiék és mamáék felé
a játszóterek és játszótársak felé
a strandszagú délutánok felé
a bicikli a hatalmas karácsonyfa a póniló felé
a gesztenyesor és a piros Wartburg felé
a legós fiók felé a matchboxokkal teli nejlon szatyrok felé
a működő mozi felé és a Gyuri bácsitól elkunyerált moziplakátok felé
a videó-kazetták és a bécsi számítógép felé
a matricákkal teleragasztott falak felé
a második emelet felé nézhettem így
Apa nemrég meglátogatott
kávéval kínáltam de fejét rázta hogy már arról is leszokott
legalábbis már nem iszik annyit mint régen csak reggelente egy gyengét
aztán mutattam neki hogy kaptam az adóhivataltól egy határozatot
azt mondta szedjem össze a szükséges papírokat
ő majd mindent elintéz
(A verseket Alekszej Bogoljubov festményének részletével illusztráltuk – Tallinni kikötő, 1853.)
