Riporter találtatott
Úgy hívják, akinek a dicséretét zengeni szeretném, hogy Kadarkai Endre. Azért pedig, hogy rátaláltam, az internetet illeti hála. Tévém ezer éve nincs, de nem is látom értelmét, mert ami érdekel, az úgyis ott van a neten. Kadarkai is ott van. Igaz, ő is a televízióban kezdett, de nem kétséges, hogy a műsorát immár sokkal többen nézik a YouTube-on. Ez a srác nagyon tud valamit. Látszólag igen egyszerű dolgot: beszélgetni. És hogy ezt a műfajt jól űzni valójában mennyire nehéz, azt épp a televíziós csatornáknál működő számos alkalmatlan (jó esetben csak kevésbé alkalmas) kollégája bizonyítja.
Oly korban találtam rá Kadarkai Endrére, amikor a riporterkedés sok minden másra emlékeztet, csak nem a nívós beszélgetőtársi státuszra. A financiális vallássá lett szórakoztatás jegyében a riporter vagy showman, akinek a frizurájával is külön alvállalkozói stáb foglalkozik, vagy a képernyő vérebévé trenírozott robot, akinek az a feladata, hogy ízekre szedjen minden áldozatot, és a néző előbb rohan ki tőle a szobából, mint kérdezettje a stúdióból. De lehet az ellenkezője is: affektálva kíváncsiskodó, ostobán modoros libácska, aki a hatéves Ullmann Mónika hanghordozásával teszi fel jól begyakorolt kérdéseit. (Ez utóbbit a média varázspálcája még sztárriporterré is avatja.) A stúdióba díszítőelemként beültetett, fülhallgatón át instruált, olvasni még súgógépről sem tudó laza fiúkról és lányokról már szólni sem érdemes.
És akkor egyszercsak felbukkan ez a Kadarkai. Nem tudom, hogyan keveredtem a videók között váltogatva az Arckép című sorozatához, ha jól emlékszem, Kulka János volt a „horog”, amin fennakadtam, aztán le se akartam jönni róla. Nemcsak a Kulka-interjúról, de sorjában a többiről sem – nem számoltam össze, lehet akár száz beszélgetés is, köztük a legjobb művészekkel, előadókkal, a szellemi élet kiemelkedő képviselőivel. Nem egyformán érdekes, izgalmas vagy jelentős minden vendég, ez ízlés kérdése, de ami megbízhatóan változatlan, és állandóságában is mindig új, az Kadarkai rátermettsége. Ha létezik, hogy valakit az Isten is riporternek teremtett, ezt a fiút biztosan.
Nincs bevonulózene, csinnadratta, háttérbe vetített felhőkarcolók (ha jól látom, a Vajdahunyad vára és az Állatkert bejárata rajzolódik ki halványan a háttérben); nincs íróasztal mögött ülő, fontoskodó műsorvezető, aki a kötelező poén-pontokon az erőlködéstől lila fejjel a térdét csapkodja az őszinte hahotától, és legfőképpen nincsenek bárgyún alakoskodó riportalanyok, akik a gázsiért elmondják a rájuk osztott kötelező szöveget. Az Arcképben két ember ül egymással szemben, épp csak annyira a néző felé fordulva, hogy az a harmadiknak érezze magát a térben, a félközeli plán sem többet, sem kevesebbet nem mutat, mint amire a szemünk egy szobában zajló beszélgetésnél fókuszál. És láss csodát: le sem tudjuk venni a tekintetünk a beszélőkről. Kadarkainak nincs felesleges kérdése. Működik benne a jó riporter titkos tudása, aki mindig pontosan azt kérdezi, amit én, a néző is hallani akartam, de nem fogalmazódott meg bennem így. Csak hát nem mindegy, hogyan kérdez rá egy kérdező arra, amire kíváncsi. Ami esetleg riportalanyának kínos, fájdalmas vagy nehéz. Ami kudarc vagy kétség. De lehet éppen siker, glóriára érdemes bravúr. Hogyan járja körül, hogy ne olcsó hízelgés, ne sablonos tömjénezés legyen? Hogyan csinálja, hogy a vendége, kamera ide vagy oda, olyan mondatokat mondjon ki, amit talán még magának sem? Nem tudom. Kadarkai tudja.
Hogy riportalanyai rutinos, felkészült, tapasztalt rókák lennének, akik bármikor szemrebbenés nélkül hozzák „az őszintét”? Nem hiszem. A hiteltelenség legbiztosabb detektora a néző orra. Egy pillanat alatt kiszimatolja a hamisságot – csak napjaink műsorai igyekeznek leszoktatni róla. Kadarkai társaságában öt perc alatt a „sűrűjében” vagyunk, többet megtudunk a vendégéről, mint az illető összes addigi sajtóinterjújából együttvéve. Iszonyatos kérdezői felkészültség kell ehhez, de nem pusztán információbirtoklás (az is megvan, bőségesen), hanem emberismeret, empátia, érzékenység és műveltség. Na és figyelem, minden mennyiségben. Egy órán át, kamera előtt, vágások és pillanatnyi „áramszünetek” nélkül kérdezni úgy, hogy a néző egy percre se veszítse el feszült figyelmét – ez művészet. A beszélgetés művészete. Hogy a spontán alakuló kérdések és válaszok sorából végül előálljon a portré, de ne az, amit a műsorvezető vagy riporteralanya mindenáron látni szeretne. Hanem az igazi.
Utánanéztem, Kadarkai Endre a Felvidékről, Párkányból érkezett, és bő évtizede egy riporter kerestetik versenyen tűnt fel. Televíziócsatornáknál dolgozott és dolgozik, készíti interjúit, bár az Arckép sorozat már befejeződött. Talán van valami jófajta forrásvíz Párkányban, amiből inni kell, talán elég sokat kell tanulni, formálódni és figyelni, hogy valakiből ilyen riporter váljék, de talán csak születni kell rá a természet egy kegyes pillanatában. Akármelyik is, én csak annyit szerettem volna mondani, tessenek Kadarkai Endrét nézni.
