ÖsztöndíJAK – avagy kinek és mennyit?

A József Attila Kör „Oda ne rohanJAK” sorozatában két művészeti ösztöndíj, a „Móricz”és a „Derkovits” múltját-jelenét vitatták meg a beszélgetők. Mennyit ér ma egy fiatal prózaírónak az állami támogatás? Igazságos-e az elosztási szisztéma? Részrehajlók-e a kuratóriumi tagok? Kényes kérdések, egyenes válaszok.

A rendezvénynek helyt adó Vallai-kert nevével ellentétben szerencsére zárt tér, de a cidris áprilisi estén még így fázósan ültünk a pincejellegű helyiségben. Valahogy a beszélgetés sem tudta átforrósítani a levegőt, pedig titkon reménykedtünk egy jó kis vitában. Az est témája a Móricz- és Derkovits-ösztöndíjak voltak (ha „irodalomsovinisztán” fogalmaznánk: a Derkovits a képzőművészek Móricz-ösztöndíja), pontosabban azok funkciója, megítélése, renoméja a történelem fényében. Talán a közelmúltban az Irodalmi Jelenen lezajlott vita is szolgált némi apropóul, hogy a JAK sorozatában elővegyék és megvitassák a témát, ebből azonban inkább egy történeti áttekintés kerekedett.

Maga a sorozat, az „Oda ne rohanJAK” a Kádár-korszakból megörökölt, ám átalakult kulturális hagyományt járja körül – vezette fel a beszélgetést Fehér Renátó –, és ez a mostani beszélgetés tárgyát tekintve sem anakronizmus. Mind a Móricz, mind a „Derkó” (ahogy a szakmabeliek becézik) a pártállami időszak sűrűjében született, de korántsem értéktelen kurzuskitüntetésként. Mivel a képzőművészeket képviselő Mélyi József művészettörténész nem tudott eljönni az estre, így elsősorban a Móricz Zsigmond-ösztöndíj történetébe pillanthattunk be, Gáspár György, a PIM munkatársa, a kuratórium titkára segítségével. Azért a vizuális művészetek is teret kaptak: a háttérben a kivetítőn folyamatosan peregtek a legutóbbi Derkovits-ösztöndíjas fiatalok alkotásai.

A beszélgetés nyitányaként Fehér Renátó az éppen április 14-én 65 éves Esterházy Péter szavait idézte: „Én a legjobbkor kaptam ezt az ösztöndíjat, ezalatt fejeztem be a Termelési regényt.” Ez az idézet is olvasható a Gáspár György szerkesztette „Nálunk nélkül a jelen nem létezik” című antológiában, amelyben a Móricz-ösztöndíjak történetét dolgozta fel a szerző, személyes emlékezések alapján. A fiatalok szerepe a demokratikus művészeti törekvésekben már a nevezetes ’69-es lillafüredi találkozón felvetődött, ahol egészen „eretnek” beszédek is elhangzottak – Gáspár György ennek alátámasztására Haraszti Miklós mondatait idézte. Az államnak nem volt ellenére a jeles alkotók díjazása, de hogy okozott némi dilemmát az apparátusnak a kiosztás szempontja, azt egy később elhangzó idézetből tudtuk meg. „Tény, hogy a pártonkívüliek között több a kimagasló művész” – szólt az egykori problémafelvetés, melynek áldásos hozadéka lett, hogy a Móricz-ösztöndíj elnyerése nem volt párttagsághoz kötve. Több író emlékezése is alátámasztja, hogy szabadságot, biztonságot jelentett számukra a juttatás. Attól függetlenül azonban, hogy nem járt politikai elköteleződéssel, az alapító okiratba csak belefoglalták: előnyt élveztek azok a művészek, akik a „termelésben részt vesznek”.

A díjat 1974-ben adták ki először, akkor havi háromezer forint volt, ami komoly összeget jelentett. Reálértéke azóta folyamatosan csökken, de ha nem is oldja meg az alkotók megélhetését, egy kis nyugalmat biztosít – fogalmazott Gáspár György. A jelölés és odaítélés múltbeli és mostani gyakorlatáról is hallhattunk: valamennyi írószervezet 2-2 kuratóriumi tagot delegál, s az ő döntésüket automatikusan elfogadja a minisztérium. Nem volt ez mindig így – Fehér Renátó felelevenítette a történetet, amikor 1974-ben a 34 éves Petri Györgynek odaítélték a Móricz-ösztöndíjat, ám Petri épp akkor írta alá a prágai Charta-szolidaritási nyilatkozatot. Az aláírók nevét a Szabad Európában fel is olvasták, mire a díjátadó napján motoros futár vitte a költőnek az értesítést, hogy ösztöndíját visszavonták.

Hasonló manapság nemigen fordulhatna elő, az viszont kérdés, hogy értékelvű vagy inkább szociális szempontok alapján dönt-e a kuratórium – gondolkodott el hangosan Fehér Renátó. Gáspár György válaszából egyértelműen az értékelvűség hallatszott ki: a Móricz-ösztöndíjat az irodalomban már bizonyított, a szakma által is értékelt fiatal alkotóknak adják, a pályán maradás és továbblendítés segítésére. Feszültség legfeljebb abból adódhat, tette hozzá Gáspár, hogy csupán 13 pályázónak ítélhetik oda, de akár negyven is megérdemelné.

És hogyan viszonyul vajon az adófizető az állami ösztöndíjakhoz? – vetette fel Fehér Renátó a kényes kérdést. („Az állam pénzén, művészkém?” – olvashattuk a szarkasztikus szlogent a kivetítőn.) Gáspár György szerint az adófizetők jó része sajnos nem olvas, és nem jár kiállításra, ezért nem is pártolja az állami támogatásokat. Magánmecenatúráról az ösztöndíjak terén gyakorlatilag nem beszélhetünk, ritka, mint a fehér holló. Bár épp a JAK fel tud mutatni egy ilyen „fehér hollót”: eseményeiket, díjaikat a Mr. Sale Öltönyház támogatja – vetette közbe Renátó. Kulcskérdés tehát, hogy a művészek támogatásából ne vonuljon ki az állam, szűrte le a tanulságot Gáspár György.

Csakhogy mindenki megelégedésére dönteni szinte lehetetlen. A Derkovits-ösztöndíjak odaítélése során nem egyszer nepotizmussal vádolták a kuratóriumi tagokat (például, hogy az egyetemi tanárok saját diákjaikat részesítették előnyben), és ehhez sok mindenben hasonló az irodalmi mezőnyben megfogalmazott vád. Csak épp ott a szervezeti tagság tűnik előnynek (lásd korábbi írásunkat itt), magyarán, hogy a kuratóriumot alkotó írószervezeteknek saját tagságuk felé hajlik a keze.

Hogy van-e erre orvosság? Miután a kuratóriumi tagok szervezetei érdekképviseleti szervek – reagált Gáspár György Fehér Renátó kérdésére –, értelemszerűen érdekeket képviselnek, ebben semmi kivetnivaló nincsen. Feltéve, ha döntésük szakmailag indokolt, és nem érdemtelenül tolnak valakit előre. Ráadásul nehéz olyan grémiumi tagot találni (azaz: nincs), aki fiatal is, szakmailag is kiemelkedő, és az abszolút függetlenség jegyében nem kötődik semmiféle szervezethez – jegyezte meg Gáspár György. Hogy a szisztéma rendben van-e így, az más kérdés – tette hozzá a kuratóriumi titkár –, de minden ellenvéleménynek helye van, meg kell hallgatni. Ez már arra a kérdésre is válasz volt, melyet búcsúzóul fogalmazott meg Renátó: a fentiek fényében szükségét látja-e Gáspár György a Móricz-ösztöndíjat érintő reformoknak? Gáspár mosolyogva jegyezte meg: a reformokat ő már a fiatalokra hagyja, döntsenek róla belátásuk szerint.

A véleményeknek akár itt és most helyet adhatunk – fordult a közönséghez a műsorvezető, de a nézők hallgatása – bár tömeges részvételről éppen nem beszélhetünk – inkább arról tanúskodott: egyelőre nincs jobb ötlet a mostani felállásnál. A csendet végül az estet záró felolvasások törték meg: három friss Móricz-ösztöndíjast, Haraszti Ágnest, Czinki Ferencet és Kassai Zsigmondot hallgathatta meg a közönség.

Szöveg és fotók: Laik Eszter