„Minden versben számtalan újabb van”
A Herder-díjas Fried István professzor beszélgetett Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költővel szombat este Székelyudvarhelyen, a G. Caféban. A nem mindennapi irodalmi találkozót Murányi Sándor Olivér szervezte.
„Minden versben számtalan újabb van”
Már az előadás elején kiderült, hogy nem száraz, érthetetlen irodalomelméleti eszmecserére kell számítani a Passiózni, Pessoázni című esten. A meghívottak szellemesen reagáltak a bemutatásukat követő tapsra: KAF például megtapsolta saját magát, mintha ő is üdvözölné a vendég költőt, Fried pedig csak ennyit mondott: „majd a végén” tapsoljon a közönség. Kiváló előadókészségük – amely talán a pedagógusi munkájuknak is köszönhető, hiszen nemcsak Fried István, de a rendszerváltás előtt a magyar–francia szakos KAF is tanított, éppen Udvarhelyszéken – azonnal megmutatkozott, és ahogy elkezdték, ugyanúgy végig finom humorral fűszerezték mondanivalójukat.
Csak a rendezvény után súgta meg Murányi, hogy a találkozón elhangzott irodalmi párbeszéd rögtönzött volt, mindössze az indító témát jelölték ki előre a meghívottak: a Kossuth-díjas, ötvenöt éves, Marosvásárhelyen élő Kovács András Ferenc és a nyolcvanéves, Herder-díjas irodalomtörténész, egyetemi professzor Fried István, akinek külön kérése volt, hogy a szatmárnémeti származású alkotóval beszélgethessen Udvarhelyen.
Ritkán hallani idős egyetemi tanárt – akinek véleménye meghatározó a magyar irodalmi életben, hiszen, mint Murányi fogalmazott, „amit ő nem olvasott, az nem is létezik” – ilyen tisztelettel, majdhogynem rajongással beszélni nála jóval fiatalabb költőről. A professzor, akit még a Jókai nemi életére vonatkozó kérdésekkel sem lehetett zavarba hozni, büszkén vállalta korábban kifejtett véleményét: szerinte KAF ott van a ma élő három legnagyobb magyar költő között, „és nem az utolsó helyen”.
Az est első részében – amint arra a rendezvény címe is utal – Fernando Pessoa XIX–XX. századi portugál költő munkásságát méltatták, aki egyesek szerint harmincnégy, mások szerint több mint nyolcvan írói álnéven és stílusban alkotott. A nevek mögé karaktereket épített fel, amelyeknek eltérő gondolatvilága, eszmeisége köszön vissza a versekből – némelyiküket külön is jegyezték a portugál irodalomban.
Az irodalmárok szerint KAF a „magyar Pessoa”, mert szintén számos karaktert kreált és látott el költői vénával. Az irodalmi esten többek közt Jack Cole és Lázáry René Sándor verseit olvasta fel állva, hiszen, mint mondta, nem szeret ülve olvasni. Egy darabig nem viselte olvasószemüvegét, majd a „letelt a hiúság tíz perce” mondattal orrára biggyesztette, hogy mesteribbnél mesteribb, a magyar nyelvet ízlelgető, kísérletező versekkel örvendeztesse meg hallgatóságát. A különböző „költők” eltérő stílusú alkotásait különféle hanglejtésekkel olvasta fel, ezzel is hitelesítve a kreált személyiségeket. A közönség jót derült Lázáry René Sándor Szeged dicséretére című költeményének szójátékain, akárcsak azon, hogy a verset KAF a szegedi tudományegyetemen tanító Friednek ajánlotta. Még ennél is mulatságosabb volt azonban, amikor a költő – hirtelen reagálva a G. Café alatti szórakozóhelyről felszűrődő rockzenére – Jack Cole Gyerünk Denverbe, Daisy! című versét adta elő, a pillanathoz illő reszelős hangon, angolos r-hangokat ejtve. Fried jellemzése szerint KAF van is, nincs is: egyrészt nincs, mert helyette van Cole, René és mások, de mégis létezik, mert „a világirodalom csinálja a költőt, és a költő csinálja a világirodalmat” – utalt ezzel a költő fordításaira, átdolgozásaira, valamint újragondolt verseire.
„Olyan sokan vagyunk bennem, hogy már elkezdtem szorongani” – jött a válasz, mire kitört a nevetés a teremben. A két irodalmár ezután példákkal demonstrálta, hogy a heteronímák időről időre a magyar irodalomban is felbukkantak, hiánypótló szándékkal: ilyen volt például Kazinczy Psychéje – amely akkor kelt életre, amikor igencsak hiányzott egy női hang az irodalomból –, de Esterházy Péter Csokonai Lilijéről is említést tettek.
Majd az átdolgozásokra, az antik és a nyugat-európai versformákkal, valamint a magyar nyelvvel való állandó kísérletezgetésre terelődött a szó. Kiderült, hogy KAF verseit Csokonai, Babits és mások mellett József Attila szellemisége hatja át leginkább. „Minden versben számtalan újabb vers van, csak meg kell találni. Minden műnek több centruma van, és mindig lehet újat találni” – mondta KAF, aki szerint hozzáértéssel könnyedén újragondolhatók, kisebb változtatásokkal maivá tehetők a letűnt korok versei is.
A költő úgy véli, minden poétának meg kellene tanulnia minden versformát, és mélyen ismernie kellene a magyar nyelvet ahhoz, hogy ne valamely előtte járó zseni munkáit utánozza, hanem csupán azokra reflektáló, azokkal összeolvasható, de önálló műveket alkosson. „A magyar költők szerencsések, mert minden antik és nyugat-európai versforma alkalmazható a magyar nyelvre” – ebben mindketten egyetértettek, akárcsak abban, hogy kitartóan kell kísérletezni a nyelvvel, a szavakkal ahhoz, hogy jó verssé alakuljanak. „A költészet nem mindentudás, hanem állandó kísérletezés. Sok mindent lehet művelni a nyelvvel. Vannak versek, amiket tizenöt-húsz évig hordoz magában az ember, és olyanok is, amiket elkezdesz írni, de még te sem tudod, hogy milyen formát kap majd. A legjobb vers mégis az, amit javítások nélkül ír le az ember, és talán nem is tudja, honnan jönnek” – fogalmazott KAF. Kiemelte, hogy a nyelv alapos ismeretén kívül nagyon kell érezni, „hallani” azt. Weöres Sándorról jegyezte meg, hogy saját magát botfülűnek tartotta. „Az ilyesmit nem szabad elhinni a költőknek. Nekem például nincs botfülem” – fordította meg a gondolatmenetet, öniróniájával újra megnevettetve a jelenlévőket. Szerinte a vers muzikalitása „fából vaskarika”, és egy költemény sosem úgy dallamos, mint egy dal.
A professzor végül KAF jövőbeni terveiről faggatózott: kiderült, a költő listája élén egy új gyermekverskötet kiadása szerepel, amelyet másfél éves kislánya ihletett, ezenkívül verses drámákat írna a közeljövőben, és antik költők műveit fordítaná magyarra. „Nagyon fogják élvezni a klasszika-filológusok”– tette hozzá hamiskás mosollyal. Búcsúzóul William Shakespeare A vihar című drámájának epilógusát olvasta fel, pontosabban annak két saját fordítását – a közönség vastapssal jutalmazta a két teljesen különböző hangulatú és stílusú magyarítást. A beszélgetés után a helyiek nehezen engedték el a meghívottakat: mind KAF, mind Fried István belopta magát a megjelentek szívébe.
Bálint Kinga-Katalin
Fotók: Szabó Károly
