Ugrás a tartalomra

 

Hudy Árpád: Betűszilánkok 4. Lám, Ady és Csinszka

A hetvenes években egyetemistaként vonattal jártam fel Kolozsvárra, illetve utaztam haza Aradra. A gyors egyik megállóhelye Csucsa, s ilyenkor mindig a magasba vonta az utazó tekintetét a Körös-völgy felett trónoló „Ady-kastély”. A románok viszont úgy nevezték, hogy „Castelul Goga”, mivel Trianon után nemzeti költőjük és nacionalista politikusuk, Octavian Goga – Ady „barátja” – vásárolta meg és építtette át. Az ő emlékére rendeztek be itt múzeumot, s özvegye vezette körbe a kirándulócsoportokat. Eredetileg azonban a Boncza-kastély ez, Boncza Berta, azaz Csinszka apja, Ady apósa építtette.

Lám Béla (1892–1973) életének is sorsdöntő színhelye volt a soknevű kastély. E fiatal mérnökhallgató és tartalékos tiszt jegyesét, Bertukát szerette el Ady az első világégés küszöbén. A csak műszaki és mezőgazdasági szakcikkeket, könyveket publikáló Lám Béla – Reményik Sándor, Áprily Lajos és Olosz Lajos közeli barátja – élete alkonyán megírta emlékeit, s a könyv* szerencsére meg is jelent (nyilván cenzúrázva). Ebből olvashatók alább a Boncza Bertára, illetve Adyra vonatkozó részek, amelyek kevésbé ismert nézőpontból láttatják a nagy port felvert, az irodalomtörténetben bőségesen tárgyalt ügyet. Lám Béla önéletírása azonban sokkal több, mint filológiai adalék egyik legnagyobb költőnk tragikus életének utolsó szakaszához. Megrendítő olvasmány, kordokumentumként is irodalom felsőfokon.

"Mi volt az, ami összehozott Bertukával, gondolkozom. Emlékszem, hogy első látásra nem tűnt sem szépnek, sem rokonszenvesnek. Kicsi volt, s abban, ahogy időközönként felnézett a mellette haladóra, volt valami fenyegető, ami óvatosságra intett. […] Később észrevettem, lopva vizsgálgatott, amikor mint „gavallér”társalogtam a többiekkel […].

– Ugye, kijön még? – kérdezte búcsúzáskor.

– Igen, bár most sok a dolgom, utolsó szigorlat előtt állok.

– Jöjjön – mondta, és megszorította a kezem. – Egyedül is jöhet – tette hozzá halkan.

Így kezdődött az idill szénakaszálás, hársfavirágzás idején, 1913 júniusában. Szerelem volt? Igen. Szívdobogtató, érzékeket felfokozó szerelem, erős testi vágyakkal és ezeket féken tartó lelkiekkel. Izgalmas keresése annak, ami egy, ami összeköt, és heves vitatása annak, ami különböző, ami elválaszt. […]

Délután sétára indultunk kettesben a Zilah felé vivő országúton. […] Szótlanul lépdeltünk – kéz a kézben – egy történelmi korszak utolsó őszén, szemünket a jövőre függesztve, amely színesnek ígérkezett és napfényesnek, mint ez az őszi délután. […]

Ültem ingujjban egy vaságy szürke pokróccal letakart szalmazsákján, lábam alatt zöldre festett katonaláda, körülöttem zajongó fiúk, specifikus kaszárnyabűz és kezemben lila borítékból kivett levél, amelyben Bertuka vigasztal, biztat, simogat anyáskodó melegséggel, és arról ír, hogy jövőre ilyenkor Párizsban leszünk, és a Tuileriák kertjében fogunk ülni, kéz a kézben. […]

…Néha szerettünk arról beszélgetni, hogy majd valahol a Montmartre-on fogunk lakni, írók és művészek lesznek a barátaink, én zongorázni fogok, ő írni és festeni… […] E beszélgetések során említette először azt, hogy levelet írt Lausanne-ból Adynak Párizsba, és Ady válaszolt neki.

Éreztem, hogy ennek a ténynek, ennek a levelezésen induló kapcsolatnak nagy fontosságot tulajdonít, bár ezt kissé titkolni igyekszik. Mellette álltam, éreztem a keze szorítását, s a Szajna felé ballagó költő csak ábrándkép volt, talán csak annyi, mint néhány összecsendülő verssor. Hogy lehessen félteni valakit néhány verssortól? […]

Úgy beszéltük, hogy idővel, mikor majd Pesten lakunk vagy valamely kertes házban Budán, de lehet, hogy Párizsban is, közvetlen baráti körünkhöz fog tartozni Ady; olyan lesz, olyan megértő, mint közeli rokon, idősebb bátya, akit azonban nekünk kell óvni a világ, az emberek gonoszságától. […]

…És ezért és így indul el a végső kifejlés. A lány tragédiája, aki elhamvasztja az ifjúságát, hogy megszülethessék néhány verssor:                                             

Már vénülő kezemmel
Fogom a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet…

írja a fáradt, öregedő költő, és közben kihűl a tűz az ifjú szemekben.

Érdemes volt-e? Ki tudná eldönteni. Mi több: a halhatatlan költemény, vagy a halandó élet, amely inspirálta? […]

Azt a makacs ellenállást és ellenszenvet, amelyet az öreg Boncza Adyval szemben tanúsított, az Ady-rajongók megbotránkozással fogadták, és mint apai önkényt elítélték. De ő nem a zsenit, a nagy költőt látta és utasította vissza Adyban, hanem azt, aki verseivel az ő „bolondos lánykájának a fejét elcsavarta”. És most az élő unoka helyett, aki majd puha kezecskéivel borostás állát simogassa, néhány verset kínál. Üres szavakat, üres visszhangot, mely lehet szép, lehet új, lehet igazuk azoknak, akik elragadtatással beszélnek róla, de mégiscsak szavak, amelyek elrepülnek. […]

Aztán pünkösd előtt expresszlevél jött: holnap nálunk lesz Ady, gyere ki okvetlenül, azt akarom, hogy megismerkedjetek.

Sorsdöntő volt-e ez a találkozás, változott-e általa valami? Néha úgy látom, igen.

Múlt-e azon valami, hogy én előzőleg hogy viselkedtem, milyen leveleket írtam, s hogy e találkozáskor mit mondtam, mit cselekedtem? Néha úgy látom, igen.

Révész Ady tragédiáját olvasva a kérdés egyszerűnek és világosnak tűnhet az olvasó előtt. Bertuka a születésétől kezdve Adynak rendelt szűz. Körülrajongják az udvarlók. Egyik közülük különösen vehemens, mert – nem tudni, mi okból – az apa támogatását bírja. De Bertukának, Ady iránti szerelmével vértezve, sikerül kivédenie az ifjú támadásait, s a pünkösdi találkozáskor Adyval együtt lecsillapítani a követelőző és jogaira hivatkozó ifjút, aki végül is eltávozik…

Mikor először került kezembe ez a könyv, talán tíz évvel ezelőtt, és először olvastam benne ezt a passzust, régen túl minden ifjúi érzékenykedésen, mégis arcomba szökött a vér. Hát így is lehetett látni ezt az idillt! Így is lehetett látni azt az ifjút? És vajon ki volt az, aki így látta, így informálta Révészt? Közelálló vagy távolról szemlélődő idegen? Bertuka? Nem, ő bizonyosan nem. Neki megvolt a bátorsága megmutatni Adynak a leveleket, amelyeket kapott, és azokat is, amelyeket ő írt az ifjúnak. S a levelek nem ezt mutatták – nem! De Révésznek ez a naivul romantikus beállítás felelt meg jobban, s nem ért rá törődni a valósággal. Adyra irányította a reflektor fénykévéjét, és amennyire a kévébe belefért, Bertukára. A „gavallér” vőlegényjelölt, maga az ifjúság, amelyhez Bertuka is tartozott, elhanyagolható mellékkörülmény. […]

…A kisasszony hátul van a kertben, mondta a lány. Hátul a kertben, azon a nagy fáktól árnyékolt vaskorlátos teraszon, amely alatt az országút és a vasúti töltésen túl a Körös kanyarog, ültek Bertuka és Ady. Bertuka felállt, és elém sietett. Az arca nem tükrözött örömet, mint máskor, inkább zavart meglepetést.

– Bandi, ez itt Lám Béla, akiről beszéltem magának – mutatott be Adynak, aki kissé felemelkedve kezet nyújtott, és aztán ismét kényelmesen hátradűlt kinyújtott lábakkal. Bertuka melléje ült, én a szemközti padra. […]

Ez az öregedő ember, ez tehát Ady, a körülrajongott és gyűlölt, magasztalt és ócsárolt Ady, „legféltettebb bátyja” Bertukának, akit egyszer mint családhoz tartozót szeretni és óvni fogunk? Ó, azt a tekintetet, amellyel Bertuka néz rá – ismerem, alig néhány nappal ezelőtt engemet simogatott vele. És azt is, amellyel reátapad ez a szerelmekben megfáradt ember. Költő? No és? Lédák illenek hozzá, nem ifjú szüzek. Elfordultam, és lenéztem a Körös felé. […]

– Akkor magatokra hagylak – mondta Bertuka, nekem úgyis dolgom van odabent.

–  Kérlek – fordult hozzám Ady, mikor Bertukát eltakarták a bokrok az útfordulónál –, mondd meg őszintén, ti, Bertuka és te, tulajdonképpen a flörtnek milyen fokáig jutottatok el egymás közt?

Megdöbbenve néztem rá.

– A flörtnek? Milyen fokáig? Hát nem tudod, Bertuka nem mondta el, hogy mi, ha nem is nyilvánosan, de egymás közt eljegyeztük egymást? Ami kettőnk közt volt, az nem flört, amelynek különböző fokai vannak.

Ady arcáról eltűnt a fölényesség, és mintha meghatotta volna ez az erkölcsi álláspont, amelyet olyan magától értetődőnek tartottam.

– Ne vedd rossznéven – mondta –, nem akartalak megbántani. De lásd, a szerelem erkölcstana nem ilyen egyszerű, abba sok minden belefér, a házasság előtt és utána is. […]

Ady elgondolkozva nézett el fölöttem a korlátot borító rózsabokorra, amelynek ágán kis kékcinke himbálózott.

– Nekem – folytattam kis idő múlva – Bertuka nem volt első szerelmem. Azt hiszem, én se neki, de szerettem volna, ha mindkettőnk számára ez lett volna az utolsó. Ezért tűztem volt magunk elé ezt a türelmi időt, amely alatt vizsgáztunk volna hűségből, szerelemből, állhatatosságból én is, Bertuka is. Mert annak a fészeknek, amelyből az élet folytatása elindul, úgy érzem, tisztának kell maradnia, egyébként mi értelme volna házasságnak, családnak, otthonnak…

– Vizsgáztatok volna? – kérdezte.

Volna, és múlt időben – feleltem. 

Hallgatunk. Alkonyodott, az állomás felől füstszagot hozott a szél, alattunk egyhangúan csobogott a Körös.

Ady cigarettatárcát vett ki a zsebéből, felpattintotta, és megkínált belőle. Rágyújtottunk. Hátradűlt a padon, és felnézett a lombok közé a zöldes félhomályba. Néhány mély szippantás után megszólalt.

– Azt gondolod – mondta csendesen maga elé –, hogy van olyan férfi, tisztességes férfi, aki nem ezt akarja megvalósítani a házasságában? Azt hiszed, hogy én nem így akartam volna… hogy én nem így akarnám berendezni az életemet? Különben – folytatta rövid hallgatás után – erről a témáról még sokat lehet beszélni. Tudod mit – fordult hirtelen hozzám –, este bemegyek veled Kolozsvárra, ott beülünk a New Yorkba, és elbeszélgetünk reggelig.

– Nem hiszem – válaszoltam mosolyogva.

– Hogyhogy nem hiszed? De ha mondom.

– És ha nem engednek el?

– Ki nem enged?

– Hát – Bertuka.

– Hova gondolsz? – felelte hevesen, és felállott. – Mindjárt megyek is, és bejelentem.

Elkísértem egy darabig, aztán leültem egy közelebbi padra, ott vártam reá. Egy félóra is eltelt, mire visszajött.

– Igazad volt – mondta mosolyogva, és leült mellém. – Eh, ezek a nők – fakadt ki aztán bosszúsan –, milyen hamar ráülnek az ember nyakára.

Ez a beszélgetés, ez a kis jelenet közel hozta hozzám, elmosta az első benyomások kellemetlen emlékét. A zseni merev dicsősége mögött az embert láttam meg benne, a jót és nemeset áhító embert. A szerelmi tornáktól fáradt, öregedő költőben az otthonra, szeretetre, tisztaságra vágyó embert láttam meg benne, akinek minden férfiassága ellenére olyan hamar – „nyakára ültek a nők”. […]

Vacsora után kiültünk a kerti padra. Középen Bertuka, egyik oldalán Ady, a másikon én. Sötétedett, az erdő felől lombszagot hozott egy kis hűvös szellő. A kert ágyásaiból dohányvirág édes illata áradt.

Bertuka jobb kezével az Ady keze után nyúlt, a ballal az enyémet fogta meg, és az ölébe tette. És ekkor én az enyémet lassan visszahúztam. Kérdőleg nézett rám, és elengedte a kezemet.

Nem sokkal később indulnom kellett. Máskor az alsó kerti kapuig szokott lekísérni. Most fent maradt Adyval. Amikor kezet fogtam vele, mintha vissza akart volna tartani.

– Béla – mondta, és talán kissé el is érzékenyült –, ha meggyógyulsz, akkor, ugye, visszajössz?

– Ha meggyógyulok, akkor nem jövök vissza – feleltem, és megindultam lefelé. Ady nevetett, és ő, úgy láttam, örült, hogy tetszett Adynak a válaszom.

 

Két hónappal ezután felvirágozott katonavonat lépcsőjén állva búcsúztam Csucsától és egy kicsit az élettől is. Az állomáson csokorba szedtem a virágokat, amelyeket lelkes honleányok dobáltak be az ablakokon, leugrottam a kocsiból, és egy álldogáló kisleány kezébe nyomtam.

– Vidd fel a kastélyba a kisasszonynak. Ismered?

– Bertuka kisasszonyt? Hogyne!"

[…]

 LÁM BÉLA OLOSZ LAJOSNAK**

Kolozsvár, 1968. XI. 22.

(…) Én októberben Bukarestben ültem színes őszi ünnepet magányos sétáimon a Herăstrău-parkban, tisztelegve naponként Ady-mellszobra előtt túl minden bántottságon. Ez a park a nemzetközi kultúrának szentelt hely, amelyben Vlahuţa és Coşbuc mellett Tagore, Beethoven és Puskin is helyet kaptak. Az elgondolás még Károly királytól ered, aki ezzel levezekelte sok felesleges ostobaságát. (…)

*Lám Béla: A körön kívül… Önéletrajzi regény. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1967.

**Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal, Reményik Sándorral.   

    Összeállította Hantz Lám Irén. Kolozsvár, 2005.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.