Szilágyi-Nagy Ildikó: Tizenkettő bizony – 6. Boros Szofi néni
Szilágyi-Nagy Ildikó
Tizenkettő bizony – 6. Boros Szofi néni
– Doktornő! Jöjjön ki! Orsolya! Óóórsolya!
Serfőző Orsolyát már látni, ahogy a hátsó ajtóban megjelenik, menet közben igazítja lábára a cipőt.
– Igazolványt hozzon!
A kapuból látni, hogy Orsolya eltűnik a hátsó ajtóban.
Szofi néni abbahagyja a kiáltozás, nyugodtan vár tovább, amíg a doktornő újra megjelenik a hátsó ajtóban, most már igazolvánnyal, és a cipőt újra menet közben igazítva a lábára, a kapu felé indul. A postás néni nem néni, de az utcában mindenki postás néninek hívja. Dinamikus egyébként, biciklivel hordja a leveleket, kisebb csomagokat, télen is. Télen Fickó bundájában jégcsapok lógnak. Fickó egy kutya az utcában, Rózsa néni kutyája. Minden reggel tízkor figyeli, mikor jön a postás. Busa fejét kidugja a kapu rácsai között, ami legalább akkora mutatvány, mint oroszlánnak égő karikán átugrani, mert a kapu csupa hegyes, éles háromszögből áll, a kéretlen macskák ellen. Kifejlesztett egy módszert, fejét oldalra tekeri, és kissé megbillenti, így óvatosan ki és be tudja húzkodni a kapu pengéi között. Jobbról várja Boros Szofi nénit. Ha nem Boros néni a kihordó aznap, csalódottan visszavonul. Boros néni mindig megsimogatja, ezért nyomul Fickó a kapunál. Mások félnek tőle, és az is előfordul, hogy egy léccel megütik a kerítést, akkor Fickó megijed. Miközben várakozik, a tornác tetejéről a víz a bundájába csöpög, és barna szőréből jeges cseppköveket képez. Később ezeket hosszan nyalogatja, mert nem szereti, ha idegen tárgyakat vonszol.
Boros néni imádja a kutyákat. Neki is mindig volt, csak a legutóbbi időben kellett megválnia a német juhászától. Pedig a kutya neki, azt mesélte, a legjobb vigasztalója. Ha valami bántja, csak kimegy a kutyához, leülnek együtt a terasz szélére, megsimogatja, megölelgeti, és már el is múlt a rosszkedve. Lehangoltságra bőven van oka, három gyereket nevelt föl, miattuk nem ment főiskolára, amit nagyon megbánt azóta. És mindhárom gyerek külföldön él.
– De nem is csodálom! – fűzi hozzá, amikor erre panaszkodik. – Itt még szelektív szemétgyűjtés sincs. Ez a sok reklámújság, amit ki kell hordanom, micsoda pocsékolás! Hollandiában heti egyszer, befóliázva viszik ki a reklámanyagokat, az emberek rögtön behelyezik a szelektív gyűjtőbe, azt pedig elviszik az iskolák, eladják a hulladékfeldolgozónak, és a pénz a gyerekeké. Csak mi tékozlunk ennyire!
– És ezzel a színessel még begyújtani se lehet – tüzeli tovább Serfőző doktornő a hangulatot ilyenkor, mert a reklámújságok őt is nyomasztják. De most nem a reklámújságok, hanem a baromfiudvar a téma, amit Orsolya és Szofi néni is szívesen felhoznak minden alkalommal, amikor végeztek az ajánlott küldeményekkel.
– Nekem a tyúkjaim adják a felüdülést, ha hazaérek a kórházból – összegzi mosolyogva a doktornő a társalgás eredményét, ami általában ugyanaz: a környezetszennyezés nagy baj, nem kéne pocsékolni, az állatok nagyszerűek, különösen a baromfiak csodásak. Szofi néni bólogat, és fél lába már a pedálon, de a doktornő most, szokásától eltérően, még nem zárja le a beszélgetést.
– Ne higgye, hogy a betegek fárasztanak ki. Az se könnyű, természetesen, de sejtette az ember, mit vállal. Hanem a munkatársak! Szofi néni, milyen jó, hogy maga egyedül biciklizhet egész nap! Például van egy nővér, aki szónoklatokkal molesztálja a haldoklókat. Ma reggel is arra jövök el, hogy a folyosóra Valéria nővér hallatszik ki, azt mondja az egyik kórteremben valakinek: „Isten van. Kértem tőle valamit. Nem a magam, hanem édesapám számára… hogy ne kelljen… Teljesült! Isten ilyen! Az emberek meghalnak, az rendben van. Én… enyhíteni fogom az emberek szenvedését… lehet enyhíteni az emberek szenvedését!” Szofi néni, én ettől már nem tudok aludni!
– Ha az ember beteg, bizony jólesik neki a vigasztalás. Nem ez az ápolónők dolga?
– De, Szofi néni! Akit Valéria nővér vigasztalni próbál, az egy-két napon belül meghal. Ő talán tudja, hogy ki fog meghalni? Lehetetlen! Én sem tudom, pedig én orvos vagyok, de még a Főorvos asszony sem tudja. Hanem attól halnak meg a betegek, hogy a nővér számít rá, hogy meg fognak halni. És azt figyeltem meg, hogy mindenki az osztályon, az újak is, előbb-utóbb, ha meghallják, hogy Irgalmas Valéria valakivel beszélget, elkezdik az illetőt halottnak tekinteni. Irgalmas Valéria egy gyilkos, és én tűröm ezt, az osztályomon!
– Orsolyám, a betegek nem azért halnak meg, mert egy napig vigasztalják őket, hanem azért, mert előtte egész életükben nem volt vigaszuk. Nem voltak olyan társaik, mint nekünk a csirkéink, meg az állataink. Viszontlátásra, Orsolya! – Szofi néni halad tovább, nem szánhat túl sok időt egy emberre, de a doktornő már ettől megvigasztalódik, legalábbis néhány órára. Később majd azon emészti magát, hogy eredménytelenül próbál gyógyítani, mert a tudomány gyerekcipőben jár. Orsolyának az az elképzelése, hogy a természettudomány, főképp a kémiai orvostudomány egy tudatlan gyerekhez hasonlít, azért fejlődik olyan dinamikusan.
– Mint valamikor a szovjet gazdaság, ezer százalékos teljesítmény minden évben. Könnyű annak sok újat felfedezni, aki semmit nem tud. Nagy gondolkodó, az csak minden századik évben van, mert a filozófia, amit évezredek óta művel az emberiség, már kifinomult korszakában van. Szemben a naiv materialista tudománnyal, ami csak kétszáz éves, és minden hónapban ontja az újabb és újabb butaságokat, amit igen hamar ki is próbál a gyakorlatban, például a betegeimen – ilyesféle gondolatokkal teszi lehetetlenné magának a pihentető alvást Serfőző Orsolya doktornő, és ilyenkor megfordul a fejében, hogy szüksége lenne egy szobakutyára, mint állandó kutyaterápiás lehetőségre.
A kutya a mentsvára a postás néninek is. Minden nap, ha férje az ötvenhatos sebeit nyalogatja, csak kimegy a kutyához, és máris pompásan szórakozik. Mert azt már ötvennyolc éve hallgatja minden nap, hogyan „baszták el” a férje életét „azok a mocskok”, a „rohadt kommunisták”, és ez testvérek között is több mint huszonegyezer ismétlés. Bármennyire is szeret az ember egy színészt, vagy egy filmet, huszonegyezer ismétlés már sok. A kutya viszont minden nap meglepi valami mókával. Most meg kellett válnia a német juhásztól, mert mindig átment a szomszédba, és a szomszéd félt tőle. A szomszéd rögeszméje, hogy a kutya veszett, és meg fogja harapni őt. Hiába mutatta Szofi néni az oltási könyvet, hiába kérte, csináltassa meg a kerítését, Verős János bácsi csak kötötte az ebet a karóhoz. Akkor Szofi néni felajánlotta, majd ő megcsináltatja a szomszéd kerítését. A bácsi dühödten elhajtotta, ne merjen az ő kerítéséhez nyúlni, mert kihívja a rendőrséget. Egyébként pedig meg fogja mérgezni a kutyát, jelentette ki vészjóslóan.
Szofi néni sírt, és minden napja pokollá változott, rettegett, mikor találja halva a kutyát. Végül elajándékozta. Csak a tyúkjai maradtak neki. Vannak köztük igazi veteránok, akik már húsz éve Szofi néninél laknak. Ők már nem tojnak, csak házi barátok.
Szofi néni a kutyák kedvence, ezért szinte kiabálnia sem kell, ha ki akarja csalogatni az embert, az ebek vidáman csaholnak jöttére. Csengő a legtöbb helyen nincs, így általában a postásnak kell felhívni magára a figyelmet:
– Imre! Imre! Ajánlott levél a bíróságtól! Igazolványt hozzon! – ilyesmiket kiabálnak a tapintatlanabb kihordók, de Boros néni nem tartozik közéjük, rá inkább ez jellemző:
– Levelet hoztam a NAV-tól. Átveszi?
De most Szofi néninek is alkalma van a torkát köszörülni, mert öt perce hiába szólongatja a szomszédot:
– Ádám! Ááádám!
Pedig itthon van, mert a házból hangos zene szűrődik ki, az pedig azt jelenti, hogy a férfit valaki feldühítette, és most erobikozik, és feltekerte a hangerőt, mert ő a saját házában olyan hangosan hallgat, amit a hangfal elbír, mert a saját házában van, mondja, pedig a ház nem az övé, hanem az élettársáé. Bár kevés az esély, Szofi néni tovább kiabál:
– Ááádám! – és erőfeszítése nem hiábavaló, már látni, az ötvenes férfi a kapu felé tart csapzott atlétájában, és visszakiabál:
– Ímhol vagyok.
