A kicsinyítő képző kegyetlensége

Erdő szélén lakó, tolószékes kislány, koldus, hajléktalan, az idegen nyelvet nem értő bevándorló – csak néhány szereplő Papp-Zakor Ilka Angyalvacsora című, JAKkendő-díjas kötetéből. A felnőtteknek szóló, olykor horrorisztikus mesékről Pethő Anita írt.

Azok a kedves meséknek tűnő elbeszélések tulajdonképpen morbid és horrorisztikus történetek lennének különösen kegyetlen életszituációkról? Ugyan már! Az elképzelhetetlen! Hiszen csak bele kell lapozni a könyvbe, és már az első elbeszélés címén (Nagyapó Kesztyűcskéje) látható, micsoda bájos, kedves, gyermeki stílussal van dolgunk. S ha a novella első mondatát is elolvassuk – „Nagyapó szakálla vattából volt, az arca pedig ráncos krepp-papírból.” – még inkább úgy érezhetjük, hogy egy ártatlan mesevilágba csöppentünk. Aztán előbb-utóbb rá kell jönnünk, ez csak a felszín, és nem véletlen, hogy a kézbe vett olvasmány a sejtelmesen nyugtalanító Angyalvacsora címet kapta.

Papp-Zakor Ilka novelláinak feszítő ereje ugyanis ezen a kettősségen alapszik. Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent első kötetének JAKkendő-díjjal jutalmazott szövegeire ugyanúgy jellemző a gyermekien kedves, ugyanakkor zabolátlan, áradó mesélőkedv, mint a morbid témaválasztás. A legelső történetben is hamar kiderül, hogy a címben említett Kesztyűcske maga az elbeszélő-főszereplő, egy „csökevényes lábú”, „szétroncsolt kezű”, tolószékbe kényszerült lány, aki nagyot halló és minden bizonnyal Alzheimer-kóros nagyapjával él egy erdő széli házikóban. Ez utóbbi motívum, a világ zajától távol eső lakóhely is lehetne bármely mese egyik alapvető eleme – sőt akár kihagyhatatlan kelléke. E műfajhoz közelíti az írást, hogy a csendes elzárkózásban a két szereplő az olajlámpa fénye mellett esténként Afrikáról szóló könyveket olvasgat, vagy a nagyapa a természet nagyszerűségéről beszél. Ám ezt a kedélyes burkot hirtelen áthasítja egy mondat: „[…] én pedig nem akartam kiábrándítani, úgyhogy inkább nem árultam el, mi a véleményem a természetről, aminek köszönhetően nincsenek ujjaim a kezemen, s ami csak arra vár, hogy valahol elpusztuljak, oszlani kezdjek, ő pedig birtokába vehessen és legjobb belátása szerint felélhessen.”

Mégsem egyszerűen arról van szó, hogy létezik a történetek bájos külső héja, amelyet lefejtünk, és feltárul a kegyetlenség. Ezek az elemek a kötetcím ígéretéhez híven szervesen egymásba fonódnak, szimbiózisuk hozza létre a markáns, egyedi stílust. Papp-Zakor Ilka írásaira jellemző, hogy a színes harisnyák és apró szuvenírek (filcbabák, táncoló medvék, bicikliző teknőcök, bőgő szöcskék) világában nemi erőszakkal és a vak artistanő további megaláztatásaival szembesülünk (Hélium), máskor pedig egy karikán átugráló kisegér bukkan fel, igaz, már későn, a szomorú sorsú kisfiú történetében (Kökörcsin).  

Az Angyalvacsora című írás jó példa arra, ahogyan ebben a realitástól elrugaszkodott világban (a szereplők angyalokra vadásznak, angyalhúst esznek) a hétköznapi élet szokványos frázisai, szófordulatai megjelennek. („Lett a bőrből a gyerekeknek iskolatáska, csizmácska.”) Időnként mintha nem is égi lényekről, hanem túlságosan elszaporodott rágcsálókról volna szó, amelyeket a falu közösségének meg kell ritkítania. Ráadásul az elbeszélő arról mesél, hogy egyszer kalickába zárták ennek a furcsa fajnak egy befogott példányát, bár nem tudták, mivel lehetne etetni, így elpusztult, majd megjegyzi: „Az viszont biztos, hogy a szomszéd biciklijéről a csengőt ők lopták le.”

Okos szerkesztésnek bizonyul, ahogyan a kötetben az elvarázsolt, távoli világok egyre inkább közelítenek a hétköznapi életszituációkhoz. A sokféleképpen értelmezhető lezárások, a homályosság és a (látszat)példázatosság helyét fokozatosan átveszik az olvasó saját világába könnyebben beilleszthető történetek. Míg a szabadjára engedett groteszk fantázia némiképp igen, az elbeszélői stílus és a téma disszonanciája csöppet sem veszít erejéből.

Papp-Zakor Ilka történeteinek elbeszélői egytől-egyig marginalizálódott figurák. Nem az erdő szélén lakó tolószékes kislány az egyetlen, akad itt még koldus, hajléktalan, az idegen nyelvet nem értő bevándorló. Mindig ők mesélik el, az ő szemszögükből látjuk a jeleneteket. Különös jellemzőjük, hogy mintha a történet utolsó előtti, elnyújtott pillanatába csöppennénk bele. Nem ismerjük az előzményeket (és az utolsó pillanatra sincs rálátásunk, előbb fejeződnek be a szövegek), csak élet- és olvasói tapasztalataink sejtetik velünk, hogyan is juthatott egy-egy eseménysor oda, ahol mi épp bekapcsolódunk. Ez az olvasás természetes velejárójának is tekinthető hiányérzet a kötet Anyuka és Kökörcsin című darabjaiban a legerősebb.

Nem egy kaptafára írott elbeszélések vannak tehát Papp-Zakor Ilka első kötetében. A könyv egységes és átfogó képet mutat ugyan a szerző alkotói módszereiről, lehetőségeiről és – idővel átléphető és átlépendő – határairól, de minden egyes írás külön kis világ. Emlékezni lehet a tizenkét hat-nyolc oldalas szöveg mindegyikére. Abban az értelemben is, hogy a kevésbé sikerült, kevésbé átgondolt és kidolgozott darabok sem felejtődnek el egykönnyen. Pedig a Sakk és az Édesanya könyvesszobája című szövegek esetében talán ez volna a legjobb.

Ezzel együtt magabiztos, határozott pályakezdésnek lehetünk tanúi az Angyalvacsorában. Hasonlót az elmúlt években csak Váradi Nagy Pál Urbia című könyve tudott felmutatni. Papp-Zakor Ilkának remélhetőleg a következőkben is sikerül megugrania a bemutatkozásával magasra tett lécet.

Pethő Anita

Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora. József Attila Kör – Prae.hu, 2015.