Tenger – ajánló Láng Orsolya Tejszobor című kisregényéből

Tenger – ajánló Láng Orsolya Tejszobor című kisregényéből

Láng Orsolya Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ Könyvek, 2015) című kisregénye az idei Margó-díjasok listáján szerepelt, a fiatal költőt, prózaírót, grafikust nemrég az Erdélyi Magyar Írók Ligája Méhes György – debütdíjjal tűntette ki.  A kisregény Tenger című részletét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Egyedül ültél a váróterem zsongásában, lábadnak támasztott hatalmas csomagod mögül kábultan néztél magad elé. Nem mertél elaludni. Egy

meredt hússzeletet tartottál a kezedben, amit nem tudtál visszautasítani a nénitől, aki kockás füzetlapból kínálta feléd, viszonzásképpen, hogy szóba elegyedtél vele. Nem ismertelek, de emlékeztem rád. Nehezen ismertelek fel – nem így emlékeztem. Piros csíkos vászoningben voltál, frissen nyiratkozva. Egy rab, a határtalan szabadságba kirobbanva. Nem volt kedvem eljönni erre az útra, és – mint később kiderült – neked sem. Amikor átfutottam a listát, a két oszlop tetején ott szomszédoltak egy szinten a neveink. Nem vonzott egy sem a felsoroltak között. Féltem belevágni a csalódás kockázatával, rólad csak egyvalamit tudtam: hogy győztes vagy. Olyan, mint én. Végül hagytam magam rábeszélni, csakúgy, mint te, a tieid által. Amikor megláttál, feladtad kitartásodat, és cserébe, hogy őrködöm fölötted, nem leplezted el álomba merült arcod. Elcsodálkoztam, hogy ennyi idő alatt aludni lehet.

Arra, hogy a repülőgép múló bonyodalmak miatt késve száll fel, alig figyelmeztünk – addigra már kiderült, hogy az újdonságok sorozatánál mindkettőnket jobban leköt hasonlóságunk egyidejűsége. Nem puhatolóztam, nem akartam tetszeni. Sűrű bólogatásoddal akaratlanul is ezt helyeselted, ennek a nyitottságot pártoló formálódásnak engedtél utat úgy, hogy közben magad is bevonódtál. Viszonoztál engem. Gyomromban éreztem az elrugaszkodást, a járás szaggatott és esetlen döccenései helyett a repülés összefüggő nyugalma szállt meg. Az apró, színes pontok eltűntek alólunk, mintha egyszeriben sehol sem lettünk volna, aztán kis idő múlva megjelent alattunk egy szurokszínű felület. A tenger. Így érkeztünk meg a szigetre, ahol a gépből kilépve meg kellett tanulnunk lélegezni.

A homokban sétálok. Leterített törülközőinkről nézve a szalma-napernyő árnyéka távoli cél. A lábujjaim közül minden lépésre kis halmok türemkednek elő, ez leköt, amíg valami más mozgás át nem veszi magára a figyelmemet. A hullámok, a karcsapások. Ahogy ott fekszel, könyöködre támaszkodva, alig tudod rólam elfordítani a tekinteted. Fejed a nyílt víz felé kényszeríted, hogy megfeledkezz arról, hogy utánam kívánkozol. Türtőztetned kell magad, ne mozdulj utánam, hagyj távolodni. Én meg azt gondolom: ismerj meg magányosnak, akkor értékesebb lesz a társaságom.

Fejtetőmön érzem a szúró napot. Hátrapillantva látom, felállsz a törülközőről, karjaid lengetve körülnézel, mintha csak a partot szemlélnéd, hol találsz megfelelő úszóhelyet magadnak. A napszemüveged magad mellé ejted, és egyik lábadról a másikra ugrálva szaladsz a víz széléhez. Derékig gázolsz bele, beleveted magad. Leheveredem az ernyő alá. Tisztára szikkadt, szemcsékkel csiszolt, sós vízzel átmosott szervű test vagyok. Ásítva próbálok mély lélegzetet venni. Szemhéjam belsején a napsugár higanygolyócskákként osztódik, szétpereg. Alvás és ébrenlét között ringatózom. Látom, amint a Milói Vénusz és a Szamothrakéi Niké karöltve sétálgatnak valahol, szikrázó délibábok romjai között. Valaki utánad kiált, ez térít magamhoz. Amikor alakod apró pontja a kiáltásra sem kezd növekedni, elindulnak érted. A felvigyázó egyedül tér vissza, de te nem távolodsz tovább. A partra visszaérve megszeppenve szabadkozol: „csak úsztam egyet”. Ajkad enyhén lilás, mosolyodban a visszatérített hódító letörhetetlen elszántsága. Megígéred, hogy megtanítasz fejest ugrani. Majd egyszer valahol, ahol lesz valami magaslat.

Ketten takarózunk a duplaágyhoz járó lepedővel. Eleinte kissé ódzkodunk tőle, de hamar kiderül, hogy elég széles ahhoz, hogy mindkettőnkre jusson akkor is, ha az ágy két szélére húzódva alszunk. Kinyitom a szemem, az asztalon lévő üvegvázán átsüt a reggeli nap. A váza mellett ott fekszik a szalmakalapod, amelyről eszembe jut, hogy ott fekszel mellettem. Föléd könyökölök. Egészen más vagy, mint ébren, vonásaid elnyúltan, majdnem élettelenül hevernek. Megpróbállak csúnyának látni, ráfogom, hogy duzzadtak az ajkaid. A naptól szeplők ütköztek ki az orrod körül. Sokáig nézem a kiszolgáltatott részleteket, hátha találok bennük valami visszataszítót, valamit, amitől sikerülne annyira eltávolodnom tőlük, hogy megőrizhessem magam a közömbösségnek. Felkelek, és kimegyek az erkélyre. Alig egy lépésnyi kiugró, derékig érő fekete ráccsal, melyen a törülközőink száradnak. Kihajolva nézem, ahogy a portás az úszómedencét takarítja. Mire visszalépek, ébren vagy. Egyszerre mosolygunk egymásra. „Elmondjam az álmom?”, kérdezed. „Kérlek”, felelem. „A parton voltunk. Te a piros ruhádban kavicsokat gyűjtöttél. Én a nyomodban lépkedtem. Egy éles kavicsra vagy kagylóra léphettél, mert hirtelen felkiáltottál: »Vérzik! Vérzik!«. Amikor leguggoltam a lábadhoz, akkor vettem észre, hogy az én talpam alatt válik pirossá a föveny.” Elveszem az asztalról a szalmakalapod, és felteszem a fejemre.

A törülköződön alszol. Meztelen gyerekek szaladnak el melletted, homok szóródik a hátadra, de ettől sem ébredsz fel. A napernyők felől közeledem, és a nevedet kiáltom, mihelyst hallótávolságba kerülök. Először nem hallod meg, de mire odaérek, a hátadra fordulsz, és karodat a szemed elé emeled. „Ezt neked küldi valaki”, mondom, és egy csomagot dobok melléd. „»Viszonzásul a tegnapi kedvességedért.«” „Még sosem kaptam ilyen gyors és váratlan visszajelzést a kedvességemre”, mondod nevetve, és felkönyökölsz a csomag fölé. „Amíg sétálni voltál, egy idegen valakivel összetévesztett, aztán visszakozva elnézést kért. Gondolom, ő küldte.” „Szerintem csak kinézett magának”, mondom. „Nem bontod ki?” Felülsz és az öledbe veszed a csomagot. Színes papír, leragasztva. Körmöddel lekaparod a ragasztószalagot. Egy fehér, műanyag ragadozószemfogakból fűzött durva nyaklánc siklik ki a széthajtogatott papírból. Fél lábra állok, hogy leporoljam a homokot a talpamról, mielőtt a saruba belelépnék. Felcsatolod a láncot, „elég ronda”, vetem oda foghegyről. Felém nyújtod a kezed, hogy segíts. Elhárító pillantást vetek rá, inkább tovább ügyetlenkedem. Kezed egy pillanatig a levegőben marad, aztán megvonod a vállad, és összeszeded magad te is.

Volt benned valami megközelíthetetlen, a mindenkitől független derűd övezett. Amíg a többiek többnyire napoztak, te kilométereket szaladtál a parton, a fövenyt alig érintve. Többször néztem lopva törékeny és erős kezedre. Elképzeltem finom, gyorsan barnuló bőröd alatt az apró csontokat. Meglepődtem, hogy a leghalványabb idegenséget sem éreztem benned. Bizsergéssel reagáló felületeket hagyott maga mögött véletlen érintésed. A folt a nyakadon, körmöd réteges felszakadozása – hiányzott valami, mielőtt ezeket megismertem volna.

A hanyagul ágyra dobott hálóingemből pillangó formát rendezett a takarítónő, amíg mi lent voltunk a parton. Nem hitted el, hogy nem én hagytam úgy. Lekapcsoltuk a villanyt, odalent a falak lámpafényt passzolgattak egymásnak. A szálloda udvarán egy halkan búgó, porszívó-szerű géppel takarították a medence alját. A többiek szórakozni mentek, mi székeket vittünk az erkélyre, és megmostuk a fügét, amit délután szedtünk az útról. Szíjasak és zamatosak voltak. Mintha a nappal elfelejtette volna begyűjteni száradni kiaggatott gönceit, bárányfelhők fodrai sejlettek. A tetők fölött a hegy piramisszerű csúcsa egy sötétebb tónusú háromszöget metszett ki az égből. Szellő kerekedett, napközben csak ennyi hiányzott volna ahhoz, hogy megfeledkezhessek terhessé váló testemről, amely izzadt, dagadt, ernyedt és nyűgölt a szokatlan klíma hatásaira. „Most kellene sütkérezni, amikor már nem olyan erős a sugárzás.” Nemrég eszméltem rá az éjszakai és a nappali égbolt azonosságára, és valami bolygatatlan igazságot, nagy összefüggést éreztem vele lelepleződni. Hogy nem átalakul, csak idomul, csak tűnik másnak. Mintha korábbi, felvilágosulatlan világképem szerint a sötétség és a világosság, az este és a reggel fogalmai előbb lettek volna, mint az ég.

Azzal ugrattuk egymást, hogy reggelente nekünk is úgy kellene megjelenni a lépcső aljában, mint a frissen alakult párnak, akik egyik délelőtt előre bemérhető kiszámíthatatlansággal ütköztek össze a medencében,  aztán az ebédnél már egymással szemben ültek, és ellágyult pillantásokat váltva kanalazták a babfőzeléket. Amikor láttukra kirobbant belőlem a röhögés, úgy tettél, mintha éppen egy viccet meséltél volna. Az egyetlen franciaágyas szoba nekünk jutott. Az általános tartózkodástól kínossá váló csendet te törted meg: „nekem az jó lesz”. Majd felém fordulva megkérdezted: „neked?” Utólag kérdeztél meg, hogy ugye, nem bánom. „Hiszen ha fáradt, mindegy, hogy az ember hol és kivel alszik”, mondtam.

Elképzeltük, hogy egy hajó tatján ülünk, és a távolodó szárazföldet nézzük. „Ez a táj távol áll az otthonitól, hozzám mégis közel”, mondtad. „Minden nagyon erős benne, mintha fokozót használtak volna a teremtésekor.” „Ez talán a mítoszok miatt van.” Közben – már nem emlékszem, hogyan és mitől –, a tat hajóorrá változott, és mi a korlátra könyökölve vártuk, hogy kikössön. Elfogyott az útravalónk is. „Nézd”, mutattam a város irányába, „azok ott már a végtelenség fényei.” „Igen”, válaszoltad izgatottan, „közeledünk.”

A fürdőszobában vagy. Tekerős zenedobozom dallamát dúdolod. Au Clair de la Lune, ez áll cikornyás betűkkel a papírdobozon. Itt vásároltam a városban, „hirtelen felindulásból”, ahogy mondtad. Esténként, elalvás előtt sokáig néztük kis, fésűs szerkezetének fémfogait, ahogy a kiálló pontokon megpendíti őket az apró kurbli. Sorba rakom az olajjal kifényesített kavicsokat a tükörszekrényen. A szoba mindössze akkora, hogy az ágy szélén ülve elérek körben mindent. Amikor a zuhany csobogása eláll, kihúzom az éjjeliszekrény fiókját. Üres, mint általában egy hotelszoba szekrényfiókja, csak a naplód van benne. Kiveszem és betekerem egy tiszta ingbe. Kijössz a fürdőből, meztelen felsőtested előtt a ruháidat tartod. „Kérlek, kend be a hátam. Éreztem, hogy túl erős a nap, de nem bírtam abbahagyni a napozást”, fordulsz felém háttal. Csomagomat az ágyra teszem. Fehér csíkot nyomok a tenyerembe a naptej tubusából, és rákenem a válladra. Alig merek hozzád érni. Attól tartok, hogy sima bőrödön majd egymásba csúszik célszerűség és öncélúság. „Köszönöm, nagyon jól esik. Remélem, éjszaka nem fog égni. Otthagytam a tusfürdőmet a zuhanyzó szélén, ha akarod, használhatod”, mondod közben csevegő hangon.

Megnyitom a csapot, és az utolsó bejegyzésnél kinyíló naplóval leülök a vécé fedelére. „Napozás közben egy tekintetet érzek meg magamon. A napsütés elkábít, nehezen veszem észre a néhány lépésről bámuló idegent. Elindul a víz felé, de meggondolja magát, és mégis odajön. Azt kérdezi, ki az, akivel együtt szoktam lejönni a partra, szeretne vele megismerkedni. A tolakodó kérdéstől dühös leszek. Lerázom egy hazugsággal.” Majd ugyanazon az oldalon, a lapszél mellé fektetve: „Az ég tengerkék. A tenger égszínkék. Mi a kék? A szeme kék, főleg a bal.” Becsukom a naplót, és elzárom a csapot. Átveszem a tiszta inget. „Nem láttál egy kis noteszt valahol?”, kérdezed tőlem nyugtalanul, amikor kilépek a szobába. „Itt kellene lennie a fiókban, de sehol nem találom. Lehet, hogy tegnap este nem tettem vissza.” Miközben a csomagodban keresgélsz, odamegyek a félig nyitott fiókhoz, és becsúsztatom a naplót a mélyére, aztán felemelgetem az ágyra dobott ruhákat, a lepedőt. „Hagyd”, mondod, mintha már nem is lenne annyira fontos. „Majd előkerül.”

A távolsági busz ablak melletti üléséről nézed a tájat. Krétás sziklák között kanyargunk egy szerpentinen, magunk mögött porfelhőt húzva. Vadkecske egyensúlyozik a szirteken, nyakát nyújtogatja egy fűcsomó után. Melletted ülök. Amikor a karomat odébb mozdítom a szék karfáján, a bőröm nehezen válik el a műanyag huzattól. Te a hűvös ablaknak döntöd a homlokod. Szemem sarkából a kézfejed nézem, ernyedten fekszik a combodon. Megnyugtatóan üdítő látványt nyújtanak a magas körömházak. Megszólalsz, összerezzenek. Visszarántom a tekintetem, mint egy csiga. Ebben a pillanatban a busz is megáll, az utaskísérő bemondja az állomás nevét, majd néhány információt közöl a helyről. Feje mellett ikont ábrázoló autóillatosító himbálózik. Füstölő-szagú lehet. Az utasok egyetlen, lágy halmazállapotú masszába tömörülve folynak ki a busz két ajtaján. Égető napsütés lakja be a leprások szigetét, növényt alig látni. Elsők között sodródom ki a levegőre, te utolsóként lépsz le a buszról. Az erős szélben néhány kalap elrepül, homok megy a szemembe. Odaverekszem magam melléd. „És mi lett a sólyommal?”, kérdezem. „Mit mondasz? Nem értem!”, kiabálod, és karodat az arcod elé emeled. „Hogy mi történt a sólyommal, miután felnevelte a fiú”, kiabálom vissza. „Nem nevelte fel. A bátyja kitekerte a nyakát.”

Utolsó reggel leszaladtunk az ajándékboltba, hogy ne üres kézzel állítsunk haza. A te figyelmességed. A sok csecsebecse között felfedeztél egy görög vázafestményekkel illusztrált falinaptárt. A borítóján egy fiú és egy férfi állt egymással szemben, a férfi a fiú dereka köré fonta a kezét. „Milyen szépek”, mondtad, aztán, mintha meggondolatlanság futott volna ki a szádon, gyorsan végigpörgetted a lapokat. „Olyan légiesek ezek a vonalak.” És végigsimítottál a fedelén, mielőtt otthagytad volna. Majd, miután csomagjainkat levittük a hallba, lementél még egyet úszni. Mondtam, hogy én inkább megvárlak a többiekkel. Nem szerettem a klórszagú medencében úszni, és már csak erre volt idő. Ott éreztem jól magam, ahol nem láthattam az aljat, ahol minden karcsapásnál lélegzetvisszafojtva várhattam, mik lesznek a következmények. Hogy mikor szippant be a mélység, ha elfáradva felfekszem a víz tetejére, és eldugult fülemmel a tompa morajlásra koncentrálok. Korábban iszonyodtam a zavaros vizek combomat érintő halaitól, most szívesen vegyültem el közöttük. A metafizikus félelem bekebelezte kis félszeimet, mást nem tehettem, mint hogy átadtam magam neki. Amíg oda voltál, páran címet cseréltek, derültség közepette betűzgették egymás valós vagy fiktív nevét. Egy szalvétát adtál oda két török lánynak, írják rá a címüket, ők pedig távollétedben nekem nyújtották vissza. Ahogy te őket, ők is egy lapra tartozónak könyveltek el minket. Ezután visszahúzódtam egy szabad sarokba. Mint te egy hete a váróteremben, úgy nézelődtem, hogyan forgolódnak, nyüzsögnek előttem noteszeikkel a bőség zavarában. Arra gondoltam, milyen kevés a valószínűsége annak, hogy újra találkozom bármelyikükkel. És hogy az utolsó pillanatban is elszigetelem magam a barátkozás lehetőségétől. De nyomban ezután átvillant rajtam: ez nem igaz. Beugrott, hogy létezel, és ez nagyot csobbant. Visszhangzó gyűrűivel körbevett, eljegyzett.