Krúdy Gyula: Karácsony estéjén
Krúdy Gyula
Karácsony estéjén
Csípős, hideg idő van, a hó csak úgy ropog az emberek talpa alatt.
Hanem azért az utcák olyan népesek, mintha a legszebb tavaszi nap ragyogna az égen.
A siető, szinte futó emberek közt csak egy férfiút találunk, aki éppen olyan feszesen, kimérten lépeget, mint már húsz év óta megszokta.
Neki nincs oka a sietésre, igaz ugyan, hogy az ő hegyesre kifent bajuszát is belepte a dér s gondosan leborotvált arcát pirosra csípte a hideg, hanem hát ez még nem ok a sietésre.
A mellette elsurranók pakkokkal, dobozokkal vannak megrakva, melyekre jó meleg otthonban bizonyosan nehezen várakoznak.
Ő nem visz magával semmit, rá nem is vár senki. A Fortuna kávéház felé irányítja lépteit, ott nem várnak senkit, de azért – jó pénzért – mindenkit kiszolgálnak.
– Miért olyan üresek ma az asztalok? – kérdi a feketét hozó pincért.
– Hát kérem, Erdei úr, ma karácsony vigiliája van, s ilyenkor…
– Igaz biz' a, karácsony lesz holnap.
– Karácsony! – mormogja, s mintha hideg vonásai kissé fölmelegednének. – No hát, mi az a karácsony? – szól aztán bosszúsan. – Olyan, mint a többi nap, még itt majd elérzékenyedem!...
Lapot vesz elő, amint már szokta húsz év óta minden délután öt órakor. Forgatja előre, hátra, majd lecsapja…
– Ejh, ma olyan üres ez a lap! Pincér, szépirodalmi lapot hozzon!
Nézegeti.
– Szép képek – mormogja. – Jézus a jászolban, égből leszálló angyalok, messze földről ajándékokat hozó fejedelmek…
Mintha már látta volna ezen képeket. Igen, gyermekkorában, iskolai könyvében. Milyen régen volt az, és azért milyen jól emlékszik még most is arra az időre! Ő is kapott karácsonyi ajándékot, a szép nagy karácsonyfa száz meg száz gyertyától ragyogott, cukorkáktól, süteményektől görnyedeztek ágai… Mennyire is tudott örülni mindennek! Emlékszik rá jól… Amint ő ide-oda futkározott, nevetett, kiabált, ugrált örömében, egyszerre csak édesanyjára néz, csakúgy ömlöttek könnyei halovány, beteges arcán végig.
– Mi bajod van, kedves anyám? Talán azért sírsz, hogy neked nem hozott a Jézuska, hiszen nekem igen sok van, adok én neked is, jere, mindet neked adom…
És húzta oda kezénél fogva a karácsonyfához, de a szegény Anya olyan beteg volt, hogy a székről nem tudott fölállani, hanem nagy nehezen ölébe emelte kisfiát, könnyekkel, csókokkal borítá el egész arcát... Szegény édesanya, talán érezte, hogy ez volt utolsó karácsonya.
...Óh, hogyha most láthatta volna ismerősei közül valaki Erdei urat, bizony, bizony, nagyon elcsodálkozott volna – két nagy könnycsepp jelentkezett szemében.
Letette az újságot; megitta a kávét.
Huh, be keserű! Akárcsak az élete! Elfelejtette a kávéba betenni a cukrot, elfeledte megédesíteni az életet is. Hej, pedig egyszer ott volt az édesítő, csak kezét kellett kinyújtania…
– Tetszik parancsolni süteményt? – kérdi a szolgálatkész pincér.
– Nem kérek – szólt összerezzenve, mint a csínyen kapott gyermek –, fizetek.
Sieték kifelé, nehogy sírva fakadjon, s tönkre tegye húsz évnek erőlködését. Ennyi idő óta igyekezett szívét megkeményíteni. Azt hitte, hogy már a kőnél is keményebb, s íme, egy képeslap mindent tönkretesz.
Ejh! Azok az újságok sem tudnak egyebet írni, mint a karácsonyról. Karácsony, hát karácsony… Mit van erről annyit írni és pingálni!
Keményen bevágta maga után az ajtót, és ismét kinn volt a hideg utcán.
Az este már beállott, az utcák néptelenek voltak. Az egyedüllét, a hideg, vagy talán valami más, úgy borzongatta egész testét.
Hamar megunta a sétát is. Egy lámpa fénye mellett megnézte az óráját. Ilyenkor szokott vacsorálni, de ma valahogyan nincs étvágya. Hanem azért elment a vendéglőbe s elfoglalta szokott helyét.
Pár perc múlva előtte volt az étel. Hívta a pincért:
– Miért olyan ízetlen ez az étel? Micsoda tészta van?
– Tetszik talán parancsolni mákos tésztát? Igen jó, mézzel készült, éppen karácsony vigiliájára való.
– Ejh, mit karácsony! Különben hozzon!
Hogy szerette ezt valaha, és most sehogysem ízlik. Pedig nem hiányzik belőle semmi, hiszen édesanyja se tett hozzá egyebet… Otthagyta az egészet, bort rendelt.
– Miféle bort hozott maga?
– Azt hoztam kérem, amilyent rendesen tetszik inni.
Talán a mézes tészta után olyan fanyar, gondolta magában, pedig alig evett belőle.
Várt egy kissé máskor, néhány ismerőse, eleven vérű fiatalság szokott asztalához gyűlni. Most azonban hiába várt reájuk. Hja, karácsony; mindent felforgat ez a karácsony.
Végignézett az ebédlőn. A három-négy pincéren kívül alig kongott két-három vendég az egész teremben. A vendéglős biztosan a karácsonyfát csinálja gyermekeinek.
Mit csináljon most? Olvasni nincs mit, a lapok részint üresek, részint karácsonnyal vannak telve, beszélgetni meg nincs kivel.
Ejh, ejh, ez a karácsony… No persze, hiszen egykor… Hanem milyen rég volt az. Azóta már ő is megöregedett, pedig azt hitte volna, hogy az Isten örök ifjúsággal áldja meg azt a gyönyörű leányt. Húsz éve éppen ilyenkor volt az eljegyzés. Miért is kellett összedőlni a szép reményeknek? Hát ő árván maradt. Az apai nevelés ritkán jó, az anyák tudománya és ajándéka az. A gyerek nyakas, dacos férfi lett, s ez mindent elrontott. Egy kis összekoccanás, egy kis félreértés, s egyik ment jobbra, a másik balra, a leány asszonnyá, pár év óta özveggyé lett. Ő pedig csak magában él, mint száraz, dacos, nyakas, mogorva agglegény.
Pedig milyen cudar, nyomorult élet ez! Se égen, se földön senkije. Ha beteg, ha egészséges, nem törődik vele senki, örülhet, bánkódhatik, nincs ki benne részt venne. Ha hazamegy, nem várja senki, ha nem megy, senki sem mondja: hol jártál olyan sokáig, mennyit aggódtunk miattad.
Ki tesz ingyen, csupán vonzalomból neki valamit? Ki jár kedvében, azért csupán, mert szereti? Ki tervezget napokkal, hetekkel előre, hogy neki meglepetést, örömet szerezzen, hogy egy mosolyt csaljon ajakára?
Senki… senki…
A hópelyhek sűrűn hullottak alá: hazafelé vette útját. Az utcán minden ablak ki van világítva, még a függönyökön keresztül is átszűrődik a fény.
Egy alacsony háználelfeledték befüggönyözni az ablakot, nem állhatja meg, hogy be ne nézzen azon.
Kis szobát lát maga előtt, a csillogó karácsonyfa körül két gyermek, egy fiú és leány örül, táncol. Az egyszerű, de ragyogó fehérségű asztalon párolog az étel, de kinek kellene most az?
Azonban mégis ül az asztalnál valaki – egy nő.
Hogy megdöbben, hogy megrezzen ez arc láttára a leselkedő. Mintha álmot látna, mintha az a húsz esztendő csak mese, egy beteges fantázia nehéz szüleménye volna.
De vajon miért könnyezik az a nő? Talán a múltból jutott eszébe valami, vagy talán az üresen maradt teríték látása szorította össze a szívét?
Óh, az a teríték! Az övének kellett volna annak lennie; de más foglalta el, most az is hiányzik mellőle, mert az isten magához szólította őt. Özvegyet, két árvát hagyott hátra, bánatban, szegénységben; az árvák örülnek a karácsonyfának, az özvegy sír, könnyezik, ki tudja, miért?
És amint ott áll az utcán az a férfiú, szemeivel majd elnyeli a kis szobácskát. Egyszerre elkezd reszketni, mint a nyárfalevél, nem a hideg széltől, mely végigfutott a néptelen utcán, hanem egy gondolattól, egy eszmétől, mely egész testét, lelkét mintegy túlvilági mámor járja keresztül.
A következő pillanatban már a kis szobában volt.
