Ugrás a tartalomra

 

Egy a magyar irodalom?

A beszélgetés felütéseként Nemes Z. Márió idézte Vas István Nehéz szerelem című, monumentális visszaemlékezéséből a Babits kritikáját emlegető részt. Ebben a költő- és szerkesztőfejedelem elítélően szólt a Nyugat harmadik nemzedékéről, mondván, ahelyett, hogy a világirodalom felé fordulnának, túlzottan befelé figyelnek. Marno János és Krusovszky Dénes a babitsi gondolathoz való viszonyulásukról beszéltek, az exogám szemlélet fontosságáról a lírában.

 

Krusovszky Dénes arra az ellentmondásra mutatott rá, hogy miközben a rendszerváltás után felnőttek elvileg sokkal könnyebben hozzáférhettek volna a külföldi szellemi javakhoz, a világlírára irányuló figyelem a kilencvenes évektől „érdeklődés hiányában elmaradt”. Javarészt ennek ellensúlyozására hozták létre a mellette ülő Nemes Z. Márióval a Versumonline című folyóiratot, mely rokona a Bajtai–Sirokai neve fémjelezte Lelkigyakorlatok elnevezésű szájtnak. Krusovszky szerint nemcsak az a probléma, hogy ma már nem tartozik a műveltséghez az egyetemes költészet ismerete, de a korábbi évtizedekben is inkább csak szigetekként jelent meg a világlíra – így például az újholdasok esztétikájában Rilke tarolt, vagy markánsan kiemelkedett egy Shakespeare-fordító tendencia. Másra azonban kevés figyelmet áldoztak: míg T. S. Eliot ismert költő lett idehaza, Carlos Williamset, aki legalább olyan nagy lírikus, senki nem ismeri.

Marno János egy idősebb generáció szemszögéből festett fel árnyaltabb képet: szerinte a rendszerváltás előtti évtizedekben el voltunk lustulva és kényeztetve műfordítások ügyében. Ha például nincs Vas István káprázatos Eliot-fordítása, aligha találta volna ki magának sajátos nyelvezetét (az egyébként németes műveltségű) Petri György. A már megszűnt Nagyvilág óriási merítése jelentősen hatott ekkoriban a magyar költészetre. Tandori egyenesen a középszerűségből emelte naggyá magyarul Sylvia Plath-t, de Thomas Bernhard művei is az ő magyarításában szárnyalnak igazán. Miközben – és e gondolatával támasztotta alá Marno, miért nem rokonszenves számára Babits kijelentése – Kosztolányi Rilke-fordítása értelmezhetetlen. A költő megtoldotta Krusovszky véleményét: nem pusztán az idegen nyelvű líra megismertetésén van a hangsúly, amikor fordításról beszélünk, de a magyar nyelv gazdagszik általa – ahogy Marno Arany „főművének” a Hamletet tartja a Toldi után. 

„Ha nincs kimunkálva a külföldi líra akusztikai tere – fogalmazott Nemes Z. Márió –, akkor a hallásunkat könnyen becsapja, amit olvasunk, olyan hagyományba kapcsoljuk a műveket, amelyhez nem tartoznak hozzá.” Nemes Z. szerint tipikus jelenség, hogy a  kritikusok sem illesztik be a nemzetközi diskurzusba a magyar költészetet. Marno János enyhén szkeptikusan kérdezett vissza: vajon az angol, francia, német stb. irodalmak mennyire lépnek párbeszédre egymással? Marno szerint ugyanis mi még mindig sokkal több világlírát „importálunk”, mint más népek. Németországban például szinte senki nem tudja, kicsoda József Attila. Nemes Z. – ez utóbbi felvetésnél maradva – úgy látja, a volt NDK-ban azért sokkal jobb a helyzet, és mint a közönségből hozzátették, most jelent meg egy vaskos József Attila-fordításkötet németül. Krusovszky is kitartott amellett, hogy a nyugati irodalmak között jóval élénkebb a párbeszéd, franciául például számos kurrens szerző olvasható a világ minden tájáról. És miközben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy arrafelé ez rentábilisabb beruházás, nem így van, csupán mögötte áll az a kultúrpolitikai szemlélet, amely felismeri fontosságát. 

Marno János óvatosságra intett a tekintetben, hogy „odaát” minden sokkal jobb volna: egy amerikai lírikus sem él meg a költészetből és fordításból, hanem (mondjuk) egyetemi oktatói munkájából. Ráadásul a líra presztízsvesztesége világjelenség, nemcsak nálunk figyelhető meg a kommunista időszak után, amikor az állam rengeteget költött kultúrára, ráadásul, akik nem jelenhettek meg, fordításokból éltek (lásd a már említett újholdas nemzedéket).

Marno kérdése nyomán a két fiatal költő röviden beszámolt személyes tapasztalatairól az idegen országokban tapasztalható mentalitás- és nívóbeli különbségekről. Nemes Z. a performatív műfajok elfogadottságát emelte ki a kortárs német szcénából, valamint a különféle nemzeti költészetek inspiratív együttélését. Krusovszky az amerikai irodalom földrajzi, társadalmi és hagyományok szerinti rétegzettségéről beszélt: egész más a New York-i iskola költészete, mint a beatnemzedék lírájához kapcsolódóké, és megint más egy „minden sarkon” kapható népszerű költő vagy az elit művészközegben elfogadott alkotó. Egy biztos, szögezte le: arrafelé ismeretlen a nálunk elterjedt „szlogen”, miszerint „egy magyar irodalom van”. Ez a legnagyobb hülyeség, adott hangot Krusovszky határozott ellenvéleményének, sokféle magyar irodalom van. 

Marno János úgy reflektált a beszámolókra, ő inkább legitim szubkultúrák egymás mellett élését tapasztalja a nyugati országokban. Megvannak az anyagi források ezek működtetéséhez, de mégsem a valós érdeklődés tartja fenn őket. A hazai problémát inkább általánosságban a kulturáltság hiányában látja – erre egy szemléletes, friss példát is hozott a költő egy az interneten nemrég megjelent performanszt felidézve, ahol a művész egy székre tett könnyű kis nejlonzacskót próbál néhány méterrel odébb vinni. Ezt csak Tarkovszkij szakrális jelenete fényében lehet értelmezni, ahol ugyanezt teszi hőse egy gyertyával. Íróink közül Nádas az egyetlen – emelte ki Marno, rokonszenvesen „felülírva” korábbi vallomását, miszerint a próza egyáltalán nem érdekli –, aki részévé tud válni az egyetemes kultúrának, s ily módon ügyel rá, hogy minden, amit leír, világirodalom legyen.

A beszélgetés végi felolvasásokkal a költők aztán visszatértek a líra világába.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: Versumonline, a költészet univerzuma

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.