„A mai magyar értelmiséget nem érdekli Szentkuthy”

„A 20. századi világirodalom értékelésében fontos helyet fog kapni Szentkuthy Miklós” – idézi a külföldi recenziók íróit Tompa Mária, aki Szentkuthy Miklós hagyatékának gondozójaként segíti a külföldi megjelenéseket. Az amerikai kiadó vezetője rajong a magyar íróért, míg hazánkban egyre kevesebb szó esik róla, a magyarországi irodalomtörténet pedig nem fogadta be a róla szóló monográfiát. Interjúnkat olvashatják.

Mikor és hogyan kezdett el Szentkuthy Miklóssal foglalkozni? Mi volt az az olvasmányélmény, amely után elkötelezte magát a szerző és életműve mellett?

Ön a Szentkuthy Miklós Alapítvány kuratóriumának egyik tagja, az író hagyatékának egyik gondozója és számos művének szerkesztője. Milyen kiadatlan kéziratok vannak birtokában?

Máig 16 kéziratot szerkesztettem és rendeztem sajtó alá 1989-től napjainkig, főleg kiadatlan regényeket, sokat közülük a Magvető Kiadónál publikáltunk, de az utóbbi években a Hamvas Intézetnél is. Nem az én birtokomban vannak a kéziratok, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában őrzik, onnan kaptam meg fénymásolatban az általam kiválasztott kiadatlan műveket. Négy kézirat vár még kiadásra. Felvetődik a kérdés, hogyan alakítottam ki a sorrendet. Valójában mindegyik kézirat kínálta magát valamiért. Például az első, amit sajtó alá rendeztem, a Szentkuthy által 1946-ban írt és általa már (1987-88-ban) félig kijavított Cicero-regény volt. Ennek ő még nem adott végleges címet, én neveztem el Cicero vándoréveinek, mert a kamasz Cicero viszontagságai alkotják a történet alapszövetét. Ő nemcsak elkezdte a javítását, de volt is már szerződése erre a könyvre a Szépirodalmi Kiadónál, tehát ezt aránylag gyorsan meg kellett szerkesztenem, és beadnom a kiadóba Réz Pálnak 1989-ben. A második kézirat a Barokk Róbert volt, amit kikértem a PIM kézirattárából (1990-ben), főleg kíváncsiságból, vajon mit írhatott a 19 éves Pfisterer Miklós egyetlen évvel azelőtt, hogy elkezdte a Prae-t. És így ment tovább.

Az irodalomtörténet szerint több mint 100.000 oldalnyi napló maradt Szentkuthy után. Ennek hol tart a kiadása, feldolgozása?

Valóban 80-100 ezer oldalnyi naplót írt Szentkuthy a 30-as évek elejétől egészen haláláig. 25 évre zárolta a kezdetektől 1948-ig írt füzeteket, amelyeket 2013-ban nyitottunk ki, ezek több ezer oldalt tesznek ki. A PIM-ben folyik ezeknek a füzeteknek a javítása, rendezése és dokumentálása, valamint a naplófüzetek elektronikus feldolgozása.

Milyen jellegűek ezek a naplók? Mekkora az irodalomtörténeti, esztétikai értékük?

Szentkuthy azt vallotta, hogy napi rendszerességgel 1939 körül kezdett naplót írni. Most a feldolgozás közben azt tapasztalom, hogy a 30-as években írt füzetekben még főleg vázlatok, rövid jegyzetek, gondolattöredékek olvashatók: a Prae-ről, utazási élményekről, tanítványairól stb. A 40-es évek elejétől már folyamatos élményekről, gondolatokról számol be, és itt kezd nagyon érdekes lenni a napló olvasása. Például: a Bezárult Európa című regényében 1949-ben megrendülten írta le, hogy szeptember 7-én valami olyasmi történt vele, ami egész életét befolyásolhatja, tönkreteheti, de nem jegyezte le, hogy mi volt az őt ért nagy sérelem. Mikor kinyitottuk a naplót, megnéztem annak a bizonyos szeptember 7-ének a bejegyzéseit. Megtudjuk, hogy 1947-48-as londoni útja idején felfüggesztették az Árpád gimnáziumi tanári állásából, mert nem gondolták, hogy hazajön. Így tehát a „közveszélyes munkakerülő” státuszába került, esetleg a börtön várt rá, akkoriban ez a kirekesztés nem volt ritka. Ráadásul elterjedt a hír, hogy a Budagyöngye kerületben a villákból kilakoltatják a családokat, helyükre a pártfunkcionáriusokat költöztetik be. Állásvesztés után lakása, könyvtára, talán szabadságának elvesztése várt rá. Tehát egész élete ráment volna. (Aztán szerencsére kapott tanári állást a Márvány utcai Kossuth Lajos közgazdasági technikumban).  Azoknak a napoknak a leírása egyrészt nagyon tömör, sokoldalú, érzékelhetővé válik, hogy Szentkuthy milyen jó megfigyelő, valóban a folytonos jelen megélésének embere volt, ahogy sokszor mondta, másrészt a történelmi háttér is körvonalazódik benne. Barátaink kérdéseire („Na, milyen a napló?”) nagy örömmel azt tudom válaszolni, pontosan olyan, amilyennek Szentkuthy elmondta például a Frivolitások és hitvallásokban: rendkívül tömör, színes, világos, minden gondolati és érzelmi tényező benne van, ami az adott pillanatban fontos volt számára, mozgalmas filmként pereg le az olvasó előtt minden részlete.

Amint említette, Szentkuthy egyes naplóit 25, más ilyen típusú írásait 50 évre titkosította. Ezekből kiderül, miért volt fontos ezeket ilyen határozottan elzárni a nyilvánosság elől?

2013-bantöbbezer oldalnyi naplófüzeteket nyitottunk ki. Ezek feldolgozása folyik ma is. A Frivolitások és hitvallások önéletrajzi interjúkötetben részletesen elmondja, hogy az 1949-től napjainkig írtakat zárolta 50 évre (ezek a füzetek 2038-ban lesznek kinyithatók). Mindent leírt emberekről, eseményekről, ami fontos volt számára, esetleg durva jelzőkkel illetett valakit, amikor haragudott rá, másnap már korrigálta az előtte leírtakat, ha kibékült vele. Sokan kértük, hogy ne ilyen hosszú időre zárolja naplóit, de ő igen határozottan ragaszkodott döntéséhez: diszkrécióból titkosította 50 évre, hogy ne sértsen vele senkit, illetve a naplóban szereplő személyek leszármazottait. Úgy vélte, 50 év után áttekintőbb, nagyobb ívű olvasatokra lesz lehetőség, és az irodalmi szempontok jobban érvényesülnek, akár könnyed, nagyvonalúbb megítélés felé is, mint a személyes érzelmek.

Lehet tudni, hogy Szentkuthy amerikai kiadója hogyan szeretett bele a művekbe? Elég nagy lendületet vett az amerikai kiadás, és értesüléseim szerint a német fordításon is gőzerővel dolgoznak.

Rainer J. Hanshe, a New York-i Contra Mundum Press igazgatója 2012 februárjában Helsinkiben egy Nietzsche-konferencián vett részt. Ott megismerkedett néhány magyar meghívottal, akik említették neki Szentkuthyt, mint a magyar irodalom egy ritka madarát. Néhány napra rá Kari Hukkila finn író még hangsúlyosabban beszélt neki Szentkuthyról, mint aki a Contra Mundum elképzelésébe jól beilleszthető szerző. Ekkor már annyira beleültették a bogarat a fülébe, hogy márciusban e-mail-ben bemutatkozott nekem, és azóta intenzív levelezés alakult ki közöttünk. 2012 őszéig odáig jutottunk a kiadás érlelésében, hogy szeptember végén megjelent a Contra MundumPress első Szentkuthy-kötete, a Marginalia on Casanova, majd 2013 őszén a második könyv, Towards the One and Only Metaphor, és 2015 januárjában a Prae több mint 700 oldalas első kötete. A megjelenésekhez Tim Wilkinsonnagy fordítói talentummal és óriási energiával járult hozzá, és meg kell említenem Orzóy Ágnes értő, áldozatos, intellektuális ügyességgel, leleményességgel végzett munkáját: 2014 nyarától késő őszig igen elmélyülten végezte el a Prae lektorálását.

2014 nyarán Berlinben megjelent a Sinn und Form című folyóiratban egy nagy Szentkuthy-blokk, de a könyv fordítására és kiadására még nem kötöttünk német szerződést.

Hogyan fogadta az amerikai kritika Szentkuthy műveit?

Már a Casanova-könyv megjelenése után több ismertetés megjelent (Nicholas Birns, Michael Pinker, David v. Dusen a Los Angeles Review-ban, Nicolas Lezard az angol The Guardian-ben etc.) – mindenki kivételes érdeklődéssel írt a Szent Orpheus Breviáriuma: Széljegyzetek Casanovához című első kötetéről. Az Asymptote nemzetközi internetes folyóirat Az egyetlen metafora felé egy részletét és hosszú tanulmányt közölt 2013-ban, és 2014 februárjában David van Dusen jelentős, a témához jól értő ismertetését közölte a Times Literary Supplement. Ez utóbbi azért nemcsak jelentős, de megindító is, mert Szentkuthy a TLS lelkes olvasója volt évtizedeken át, könyvtárában rengeteg példány található széljegyzeteivel dúsítva a Times irodalmi mellékletéből, és bizonyára nagyon örült volna annak, hogy abban az irodalmi lapban, amit ő oly nagymértékben felmagasztalt, most róla jelent meg hosszú dicsérő cikk. Az összes ismertetés egyetért abban, hogy a 20. századi világirodalom értékelésében fontos helyet fog kapni Szentkuthy Miklós.  Itt említem még, hogy 2013. július 18-án, Szentkuthy halálának 25. évfordulóján Rainer J. Hanshe internetes folyóirata, a Hyperion több mint 300 oldalas különszámot közölt, amelyben az író műveiből részletek és sok róla szóló tanulmány kapott helyet.

Szentkuthy Miklós és Tompa Mária 1982-ben (Forrás: szentkuthymiklos.hu)

Magyarországon többek között a prae.hu folyóirat őrzi Szentkuthy kultikus művének címét. Az író nem alapított iskolát, de ez a példa jelzi, hogy hatása ma is érezhető. Hogyan van még jelen Szentkuthy öröksége a magyar kultúrában?

1934 és 42 között szerzői költségen jelent meg Szentkuthy minden könyve. 1957-ben először jelent meg Szentkuthy-mű állami kiadói pénzen, és a Magvető lett Szentkuthy legfontosabb kiadója. Ma ott tartunk, hogy mikor a Múzsák testamentuma újrakiadását kértem – mivel több ajánlólevelet kaptam, fontos egyetemi kézikönyvnek szánták – a válasz ez volt: a mai magyar értelmiséget nem érdekli Szentkuthy. A Hamvas Intézet gondozásában 2001 és 2012 között öt kötet jelent meg. Talán folytatódik Magyarországon Szentkuthy műveinek kiadása, talán nem. Halála óta eddig azért nem került ún. „irodalmi purgatóriumba”, mert sok posztumusz mű bukkant fel hagyatékából. Többen kérdezték a jelenlegi irodalmi vezéregyéniségeket, irodalomtudósokat, miért nem foglalkoznak Szentkuthyval. A válasz kissé zavaros, de nagyjából úgy szól, hogy túlságosan kiterjedt az életműve, egy egész élet sem lenne elég ahhoz, hogy áttekintsék. Inkább olyan írókkal foglalkoznak, akik soványabb életművet mondhatnak magukénak. Ennek ellenpéldája Fekete J. József, aki hosszú évek óta aprólékos, kitartó munkával képes feltérképezni Szentkuthy életművét. Tőle származik a POST című monográfia, amelynek magyar kiadását visszautasították a hazai irodalomtörténészek, ezért a Vajdaságban jelent meg. Rugási Gyula doktori disszertációt írt róla, Bálint Péter is többszáz oldalon foglalkozott az íróval. Filip Sikorski lengyel irodalomtörténész, aki tökéletesen beszél magyarul, a Prae-t dolgozta fel angol nyelven doktori disszertációjában.

Ha már ezt a kérdést tette fel, mondjuk ki, hatása persze hogy érezhető. Neveket ne említsünk, az irigység csöndfallal védekezik. A mai nemzedékre gyakorolt hatást nem tudják meg nem történtté tenni, de megnyugtatja őket, hogy nem beszélnek Szentkuthyról. De őrzünk könyvtárában olyan dedikált könyveket a 80-as évekből fiatal magyar íróktól, amelyben „legkedvesebb Mesteremnek!” stb. megszólítás szerepel. Én, aki egy kissé már ismerem az életművet, helytelenítem, hogy az egyetemen a Prae elemzésével kezdik Szentkuthy oktatását. Mindazonáltal kapok huszonéves egyetemistáktól Szentkuthyról írt szakdolgozatokat. Nem egy olyan műve van, amelyeket megszeretnek a fiatalok, amelyekből előadás-sorozatokat, műelemzéseket lehetne szervezni. Például itt van először 1936-ban megjelent regénye, a Fejezet a szerelemről, amelyről második megjelenésekor, 1984-ben Kabdebó Lóránt úgy nyilatkozott recenziójában, hogy az év kiadott művei között a legmodernebb magyar regény. Legnépszerűbb könyve, a Divertimento, a Mozartról szóló életrajzi fantázia, az „önarckép álarcokban” első tagja. Vagy a Burgundi krónika című regényében, amely 1959-ben jelent meg a Magvető Kiadónál, megtalálható Szentkuthy fantáziás stílusa, és elmondható a könyvről, hogy a tömegmanipuláció eklatáns kifejezése. A Prae hatalmas fal, amelyet nem lehet áttörni, hanem csak megmászni, de ahhoz sokat kell tréningezni. Nem alapított iskolát? Tény, hogy erre is hivatkoztak irodalomtörténészek, mondván, hogy nincs helye a kánonban. Igen, hát sem Proust, sem Joyce, sem Rabelais nem alapított iskolát. Kit érdekel, hogy az irodalmi kánonban van-e helye vagy sem? Ha érezhető is a hatása a mai magyar irodalomban, az említett 2013-as szimpóziumon egy végső kötetlen beszélgetés folyamán Takács Ferenc ezt a vidám kijelentést tette: Isten őrizz, hogy a középiskolában tanítsák Szentkuthyt, így, beskatulyázás nélkül ma is szabad ember, a legszabadabb magyar író.

A Szentkuthy-kortárs, Hegedűs Géza „A magyar irodalom arcképcsarnoká”-ban egyébként így fejezi be róla írt cikkét: „Lehetséges, hogy valóban ő volt nemzedékének legnagyobb és legmaradandóbb magyar írója.” Figyelembe véve kisebb-nagyobb értetlenségi, féltékenységi tényezőket mindenki elismeri, hogy Szentkuthy a legeurópaibb magyar író, – ha ezt a felsőfokot mértékkel értelmezzük, nem csodálkozunk a nagy aránytalanságon, amely a kényelmes magyar süketség és a külföldi nagy érdeklődés között tapasztalható.

Szentkuthy Miklós elég aktív fordító is volt. Többek között Swift Gulliverét is újrafordította Karinthy Frigyes után néhány évtizeddel. Miért? Elégedetlen volt Karinthy rabigainak éppen nem nevezhető átültetésével?

Nincs tudomásom arról, hogy részleteiben mi volt a véleménye Karinthy fordításáról. Viszont egy érdekes történetet megpróbálok röviden itt elmondani. Szentkuthyról köztudomású, 1946 táján még aktívan részt vett az irodalmi életben, többek között tanulmányaival a Magyar Rádióban. Aztán nem írt 1957-ig, mert nem adták ki. De rengeteget fordított az 50-es években. Réz Ádám, aki abban az időben az Európa Kiadó belső szerkesztője volt, egy napon behívta Szentkuthyt irodájába: szeretné, ha valamit fordítana nekik. Szentkuthy a leghatározottabb nemmel válaszolt. Elege volt a fordításból. Aztán, ahogy a következő percekben lazán beszélgetni kezdtek, Szentkuthy kijelentette Réz Ádámnak: „Látod, egyetlen könyvet szívesen lefordítanék.” – „No és mi lenne az?” – „Hát… a Gulliver utazásai.” – Erre Réz Ádám azonnal kihúzta fiókjából az előre elkészített szerződést Swift Gulliver utazásairól.

Szentkuthy legtöbb műve nehéz olvasmány, ráadásul életműve terjedelmes is. Amint említette, Fekete J. Józsefen kívül mostanában senki nem vállalkozott arra, hogy alaposabban foglalkozzon a szerzővel és írásaival. Hogyan próbál a Szentkuthy Alapítvány változtatni ezen a helyzeten?

2000 táján Mészáros Mihállyal, a kuratórium egyik tagjával szerveztünk egy előadássorozatot, amelynek „Az igaz pont keresése” címet adtuk. Ez a kifejezés Andrea Pozzo olasz barokk építész és szobrásztól ered. Összesen hat előadásra nyílt alkalom, és nagyon jól sikerült mindegyik, nagy volt a közönség érdeklődése, lelkesen kérték, hogy folytassuk. Ez az előadássorozat csak közvetve szólt Szentkuthyról. Főleg olyan témákat vettünk elő, amelyek az ő gondolati rendszerében is fontos szerepet kaptak. Az első volt az „Arc és álarc”, amelynek keretében egy fizikus a tükröződésekről beszélt, egy biológus a növényi és állati mimikriről, egy néprajztudós a primitív népek álarcairól, és egy pszichiáter a téma mélylélektani vonatkozásairól. Ennek az estének a sikere vitt rá bennünket, hogy folytassuk. A következő este témája volt a „Bolondok hajója”, ugyanis Szentkuthy többször említette írásaiban, hogy számára a világtörténelem olyan, mint a reneszánsz időkben Sebastian Brandt által leírt „bolondok hajója”. Ez is jól sikerült, aztán folytattuk még négy alkalommal.

2008-ban volt Szentkuthy születésének centenáriuma. Gyönyörű nagy, fantáziadús, egy évig tartó kiállítást rendezett Hegyi Katalin, a PIM kézirattárának akkori munkatársa és a Szentkuthy Alapítvány egyik alapító tagja. Ugyanabban az évben a múzeumok éjszakáján egy nagysikerű rendezvényre került sor, szintén Hegyi Katalin rendezésében – és ez világpremier volt a maga nemében! – Szentkuthy szövegeire készült igazi, vérbeli irodalmi divatbemutató volt ez, hosszú kifutópályával, fantasztikus ruhakölteményekkel, amire tódult a fiatal közönség. Kulka János játszotta az írót, mellette hét színésznő szerepelt, akiket erre az alkalomra hét divattervező öltöztetett fel.  Rá egy évre megismételték ezt a divatbemutatót, és akkor talán még többen jöttek el. Bebizonyosodott, hogy így meg lehet ragadni a fiatalokat. Továbbá, mint említettem, a Hamvas Intézettel szoros kapcsolatunk volt és van, öt könyv jelent meg náluk 2001 és 2012 között, amelyeknek érdekessége az, hogy előre ugyan nem ez volt a közvetlen szándékunk, de kiadásról kiadásra észrevettem: a könyvek egymással szoros kapcsolatban vannak, és ezeket a kapcsolatokat igyekeztem röviden kifejteni a könyvekhez írt elő- illetve utószavakban. Jelenleg nincs nagy életterünk, hogy valami nagy bummot kihozzunk, pénz és segítség nélkül nem tudunk sem előadásokat, sem kiadásokat szervezni.

Nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy 2013 júliusában a Petőfi Irodalmi Múzeumban nemzetközi irodalmi szimpóziumot szerveztünk. Ezen az amerikai kiadón kívül jelen volt David van Dusen, Szentkuthy egyik legértőbb, leginkább mélyre hatoló kritikusa, értelmezője, és a spanyol Subsuelo kiadó gondozásában megjelent Leyendo a Agustín (Ágoston olvasása közben) fordítója: Kovacsics Ádám. Rajtuk kívül részt vett a rendezvényen Fekete J. József, Szentkuthy egyik legfontosabb és legtermékenyebb magyar nyelvű értékelője, Molnár Márton, a Hamvas Intézetnél megjelent 5 Szentkuthy kötet szerkesztője, Filip Sikorski Helsinkiből, aki az első angol nyelvű doktori disszertációt jelentette meg 2014-ben, Orosz István grafikus, aki Szentkuthy szellemiségéhez hűen az első két amerikai kiadás jól sikerült címlapját tervezte, Fenyvesi Kristóf Finnországból lelkes programvezetője volt az eseménynek. De fontos megemlíteni még azt is, hogy a szimpózium időzítésének két közvetlen oka volt: a napló kinyitása a PIM kézirattárában, és Szentkuthy elhunytának 25. évfordulója.

De hát én már nagyon nem vagyok fiatal, szeretném, ha a fiatalokat ráirányítanák Szentkuthyra. Mindig is arra törekedtem, hogy minél több fiatal foglalkozzék vele. Mostanában a legtöbb energiát abba fekteti az Alapítvány, hogy a külföldi kiadók kéréseire, kérdéseire válaszoljon. És ez időigényes, fontos, nagy dolog. Nagyon reméljük, hogy a jövőben sok fiatal fogja olvasni Szentkuthy műveit, például azzal az indokkal, amit Rainer J. Hanshe mondott nekem: „Azt imádom Szentkuthy szövegeiben, hogy fénylenek, dalolnak és táncolnak a mondatai!