Hasítható remény
Irigylem a képzőművészeket, mert kiállításmegnyitóra sokkal többen járnak, mint könyvbemutatóra. Ámulok a vizualitás csodáján, mert nincs az a verseskönyv, amiért bezsúfolódnának vagy százötvenen egy viszonylag szűk kis galériába a Ráday utcában. Pedig még esik is, jéghideg havas eső, nyálkás köd ül a városon. Aztán belép az ember a Galéria IX-be, és elmerül az apró pasztellváros meleg nyugalmában. Csak jönnek és jönnek. Beszorulok a sarokba, az ajtó mögé, és lám, néha jó lehajtani a fejet: a lábamnál egy kis papírbéka üldögél. Ugrásra nem kész, a lábakat lesi.
Herbert Anikót körbevették a barátok
Herbert Aniko „hazajár” e kiállítóhelyre, nemcsak azért, mert a kerület az otthona, de kiállító művészként is. Rendben, vissza kell vonnunk, hogy a képzőművészet „kiütéssel legyőzné” az irodalmat. Ez épp Aniko esetében nem igaz. Nála kéz a kézben jár a kettő. Itt most szerelemben, mint a cím is sugallja. Összefonódva, rétegelve, szétbontva, újra összefűzve. Kötve, varrva. Aniko – mindig hosszú ó-t akarok leütni, pedig így kell írni, röviden, amitől olyan „japános” lesz a csengése, és milyen igaz! ezek a rózsaszínek, a kékek, a papírszín megannyi árnyalata a hagyományos japán fametszetek és akvarellek visszafogott, decens, mégis erotikától duzzadó, éteri világát idézik. Tehát, Aniko „irodalomra” dolgozik. Versekre, prózákra. Tavaly például megkérte Magolcsay Nagy Gábort, Simon Mártont, Szabó Imola Juliannát, Ughy Szabinát és az Ayhan Gökhan – Izsó Zita házaspárt, írjanak verseket egy fotóra, majd saját alkotásával montázsolta össze a műveket.
Váczi Eszter énekelt
Ezúttal Szabó Imola Julianna az „elrugaszkodás”. Imola és a Varratok. „Versprózák kilenc öltésben”, ahogy a kötet alcíme mondja. Ahol a költő maga is festő, táncos, tervező, könnyebb lehet papírra vinni, gondolhatnánk, de itt nem reprodukálódnak, inkább új ruhát kapnak Imola sorai. „Ha a prózák festmények lennének, akvarellek lennének” – írja Jónás Tamás a kötet ajánlójában, és most megvalósul a látomás. Például ez itt, a szerelemről. „Szárnyakkal ébredtem. Úgy könnyebb ablakot pucolni. Műanyag-fólia fény. Rebbennek is. Mozgatom őket, ahogy kaparom a szutykot. Azt mindig kaparni kell. Köröm alá, fog fölé. Büdös. A rohadt felmosófej, akár a tíznapos káposztafőzelék. Volt egy szerelmem. Ha most látna a szárnyaimmal, csudahasra esne. Jól állnak az ívéhez a portörlők, akár isten bajszából egy csipetnyi. Közel vagyok a mennyhez, mert oda csak tisztán lehet betérni.” (Varratok, egytündér) Szövegeket nem látunk a művek mellett, csak mögéjük (eléjük, melléjük, utánuk) képzeljük őket.
A Váczi Eszter Quartet – mi másról, mint a szerelemről – énekel, majd Szombathy Bálint mond el tíz verset, amelyek 2006-ban születtek, és ez most a premierjük – vezeti fel a költő. „Álmomban megjelent a kétségbeesés angyala. Sötét szakadék széléhez hívott és a mélybe mutatott. / Ott áll, akit szeretsz, / piros vattát dobál a fellegekbe, / ha ügyes vagy, elkaphatod, a tiéd lehet” – így a Hatodik néhány sora. Vagy a Kilencediké: „Hogyan verset írni, hogyan ünnepelni, és elterülni isten méretes asztalán, / a sok tányér, villa, kanál és kés között. / Te melyiket választanád?” „Mint két játékos, bolondos szerető, / akkor még cinkosom voltál, félelmet elkergető.”
Szombathy Bálint felolvasása
Aztán Imola lép a mikrofonhoz. „Van egy lány – mondja bársonyos-érzékeny hangján. – Helyettem lát. Kicsomagolja a mellkast, egészen addig bontja, amíg semmit nem talál. Én vagyok a mellkasa. A fejem könnyű, sosincs szemem. Szájat rajzol, pirossal. Az egyik képen a mellem rózsaszín, és hiába tartom az ernyőt egy Magyarország alakú felhő alatt. Nő vagyok. Fekete-szürke festékfoltokban lebegek, a testem könnyű és magányos.” Aniko különféle technikákkal dolgozik, akvarell, papír, kínai papír, természetes anyagok, papírinstallációk és videó. Így próbálja a szerelem sokrétűségét kutatni – vallja a munkáiról. „Végső konklúzióként egészen addig távolítani a tárgyam, amíg lehetetlen lesz a közelsége.” Ezt Imola így fogalmazza meg: „Amiben a víz és az anyag elvegyül. Ez a finom elegy lesz a tárgya, még akkor is, amikor mozgóképet készít. Zsigeri és tudatos. Lírai és konkrét. Mintha kétpetéjű ikrek élnének benne. Mindkettőt növeszti, eteti, használja. Ősi és modern. Filozofikus, mégsem okoskodó. Bölcs, de gyermeki. Játékos.”
Szabó Imola Julianna, a képek inspiráló forrása
Az aprócska, közelről szemlélhető vonásoktól a „mellbevágó” méretű, szétterített csomagolópapírra festett nőalakig, a mikroszkopikus rezdülésektől az egeken áthatoló egyetemességig skálázik Herbert Aniko. Ecsetvonásai leheletfinom érintések a papíron. „A tus: sellakszappan, adalékanyag és korom. Mint a vér – így látja Szabó Imola. – Színek és sejtek keverednek benne. Egyiptomban a babfélék héjából, csírájából és a tintahalból kivont nedvből készítették a festéket. A tintát. A szén és a víz az ember »anyaga« is. Herbert Aniko pedig egyszerre dolgozza a nemes papírt a használt csomagolópapírba, bársonydobozt töm tele lenmaggal. Nem félve az anyagszerűség idegenségétől és másságától.”
A művész menedzsere az egyk alkotás előtt
És az egyszerűségtől, a puritánságtól sem fél. Elég egy folt, elég a forma. Keretezve vagy keretek nélkül. „…Ahogy a vékony és hasítható reménynek is léteznie kell, úgy ez a vizuális tér is létezik. Megtömött formákkal és időtlen órákkal. Belőle van. A lányból. Aki miattunk lett vak, miattunk szerelmes” – hallgatjuk Szabó Imolát, aztán Váczi Eszterre dobolunk a lábunkkal, beszállnak a jammelésbe a sejtjeink, és egy kicsit mi is szerelmesek leszünk.
Laik Eszter
Fotók: Gyermán Petra
