Konteóláz – avagy zsidó volt-e Széchenyi
Történelmet tanítani jó, bár néhány év után nehéz alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ahogy a sejtek cserélődnek, úgy változik a tanár viszonya is Mátyás királyhoz, Széchenyihez, Horthyhoz vagy Nagy Imréhez. Nem kerülnek egyik fiókból a másikba, nem válnak hősökből bukott angyalokká vagy fordítva, csak egy-egy mozzanattal lesz árnyaltabb a róluk kialakított kép. Történelmet tanítani tehát ugyanazért izgalmas, mint irodalomról beszélgetni a diákokkal, az újraolvasás és az újraértelmezés miatt. Nem lehettem ilyen naiv, hogy ennyire védtem Kossuthot a diákok előtt, miközben bizonyos források szerint… Nem lehettem ennyire egyoldalú Horthyval, hiszen a legújabb kutatások alapján… – gondolom magamban a tanáriban, hiszen Szondi két apródja is évről évre másként énekel Arany János balladájában, jobban mondva a fejemben.
Ezért is lepődöm meg néha, amikor árnyalataimra és az órákon közösen felrajzolt portrékra valaki odafirkálja a kor divatos ideológiáit, akár magát vagánynak gondoló kamasz a férfi nemi szervet egy óriásplakátra. Például azt kérdezi velem összekacsintva: ugye, Széchenyi zsidó volt, és csak a Nyugat kezére próbálta játszani Magyarországot? Mire gondol pontosan, kérdezem tőle, hogy időt nyerjek a válaszra, s jobban megértsem a megváltozott körülményeket, ugyanis néhány évig nem tanítottam történelmet, csak magyart. Arra, válaszolja a diák, hogy Széchenyi István miatt következett be Trianon, hiszen nélküle nem léptünk volna ki a Habsburg Birodalomból, és most egy virágzó, hatalmas ország lehetnénk.
Ilyenkor a közepes történelemtanár, mint én, aki a históriát is irodalomként olvassa, inkább a segítő terapeuta kérdéseivel fordul a diákhoz. Például arról faggatja a magabiztos kérdezőt, nem érzi-e ellentmondásosnak nyugatimádata miatt megróni Széchenyit, és ezzel párhuzamosan visszasírni a Habsburg Birodalmat? Összeegyeztethetőnek tartja-e Széchenyi feltételezett zsidóságát azzal, hogy egyévi jövedelmét felajánlotta az akadémia megalapítására? Igen, válaszolja, ez volt a csel, mert Széchenyi szabadkőműves is volt, és csak elhitette az emberekkel, hogy ő mennyire önzetlen.
Közben eszembe jut Széchenyi István főművének, a Hitelnek a címe, amely azt sugallja: érdemes lenne bízni egymásban. De a megváltozott körülmények ezt kevésbé engedik. Az emberek egyre népesebb csoportja csak a saját összeesküvés-elméleteiben bízik, s egy olyan pszichés betegség sújtja őket, amely már-már beszüremkedik a kollektív tudattalanba. Ez pedig a konteóláz, amelynek első tünete a gyanakvás, második ennek hitté válása, harmadik pedig az ezért folytatott propaganda. Aztán a fórumok és a hírportálok kommentfelületei megtelnek a konteólázban szenvedők hozzászólásaival, végül a nép, a nemzet már önmagát tanítja. E-learning, élethosszig. Nem kellenek neki tankönyvek, történelemtanárok, árnyalatok, források, értelmezések és újraolvasások, csak az új hit kell, amelyben nincs bizalom, nincs benne egy csöppnyi Hitel. Utána üzletté válik a konteógyártás, s egy nemzet lelkét már nem a Himnusz, a Szózat vagy a Nemzeti dal tüzeli fel, hanem az, hogy Széchenyi zsidó volt, Horthy a legigazabb magyar, Nagy Imre pedig hősiessége ellenére egy beteg kommunista. A gyanakvást egy idő után felváltja a meggyőződéssel kevert gyűlölet vagy imádat, végleg kikopnak a történelemből az árnyalatok, csak hősök és gonosztevők lesznek, és a történelemtanárok szabadgondolkodóvá válnak forrásaikkal, szakkönyveikkel, statisztikáikkal, térképeikkel és terapeutikus kérdéseikkel.
Ki fogja elvégezni az egész nemzetet érintő terápiát? Hogyan lehet kezelni a konteólázat? Hatással lehetnek-e válaszaink a kollektív tudattalanba ivódott eszmékkel szemben, vagy vackoljunk be otthonunkba és elménkbe, kerüljük el a főbb fertőzési gócokat, s reménykedjünk halkan a túlélésben? Fogadjuk el, hogy történelmet tanítani jó, de sokszor látszólag haszontalan? Vagy vegyük tudomásul, hogy mások ránk mondják: figyeljetek, lázas, segítsünk neki?
