Ugrás a tartalomra

 

Szentiván – Sorsforduló: fények és árnyak – Várnagy Ildikó esszéje

SZENTIVÁN
SORSFORDULÓ: FÉNYEK ÉS ÁRNYAK
VÁRNAGY ILDIKÓ ESSZÉJE
 
Néhány depressziós hetem alatt nem tudtam másban megkapaszkodni, csak a filozófiában. A gondolkodás számomra megnyugtató. Nem élvezet, nem tragédia, nem kényszer, hanem nyugalom…
  
Lelked finom atomjai itt keringenek kórházi szobámban, Démokritosz. Örülök. Neked kérdéseket teszek fel, Szókratész. Tudjuk-e már a különbséget igaz és hamis, jó és rossz között? Nem. Bábáskodj felettem. Tudásod igazi, személyes, meggyőződéses, mély, belső hit, mely egész életedet áthatja. Helyesnek vallott magatartásod egyenlő számodra a boldogsággal. Így vagyok ezzel én is.

   Platon, miért gondoltad, hogy a művészet nem az erényre nevel? A művészetben lévő ősi, vad dolgok veszélyesek lennének a társadalmakra? Számomra megnyugtatók ezek a mindenki számára érthető érzések és gondolatok. Közös ős-bölcsőnket sosem szabad elfelejtenünk.

Legyen már végre minden dolognak oka és célja, mondja nekem Arisztotelész. Betegségemnek és gyógyulásomnak is… Nagy gazdagság és nagy szegénység fejlődött ki körülöttem, melyben tönkremegy a közösség. Mindezt az ablakból is látom. Epikurosz azt súgja fülembe, tartózkodjak a fájdalmaktól és a zavaroktól. Pürrhón szkeptikussá nevelne. Diogenész a gazdagság gőgjével a nyomorúság gőgjét állítja szembe. Ezt tudom csak tenni én is, szobám a hordó…

   Zénon, te azt szeretnéd, ha bölcs lennék, alkalmazkodnék a világegyetem örök törvényeihez. Igaz, hogy a világegyetem is változó, örök törvények szerint változó. Az örökké égő tűzben lelkünk is tűz, a nagy világtűz része. Jó erre gondolni.

   Eckhart mester, neked könnyű, isten és te egyek vagytok, a tudás által magadba fogadod istent, és a szeretet által beléhatolsz. Ez a te boldogságod, nem az enyém. Az 1500-as évek problémái és az én problémáim nagyon hasonlóak, boldogságról, még vagy már, nincs szó. Legyen pénzem, de ne legyek gazdag, legyek szabad, de jóra használjam szabadságomat, legyek egyéniség, de szeressem a közösséget is, szeressem a végtelen lehetőségeket, de szabjak határt magamnak, ne akarjak semmit mindenáron megszerezni és végül ne éljek vissza megszerzett tudásommal.

   Kopernikusz, miért kellett neked a tudás? Nem bírtad elviselni az igazságtalanságot, vagy csak kíváncsi voltál? Meddig forgott volna még a Nap a Föld körül? Miért akarunk mindig valami mást tudni és hinni? Jó lett volna nekem a Föld laposan is, meg mozdulatlanul is, a felfedezésektől az emberek nem lettek boldogabbak, legfeljebb gazdagabbak. Így beszél egy gyűjtögető matriarcha, aki én vagyok.

Valamennyi dolog egy, mely változékonysága révén magában foglal mindent, mondja Giordano Bruno. Ez az egy-mánia tetszik nekem. Mindent egybe szeretnék terelni és tartani, legalább elméletileg, legalább boldogságilag.

   Szegény Morus Tamás, Utópiád ma is utópia, a sok derék, becsületes ember, nem gazdagok, nem szegények, javaikat elosztják maguk között és a termelés kézműves munka… Talán India a jövő?!

   Írás és olvasás egész nap, nyugodt vagyok, süti a nap a fehér rácsot, mintha boldog lennék.

   Igazad van, Pascal, az értelem lassan működik, mert sok szempontot kell figyelembe vennie, az érzelem egy pillanat alatt dönt és mindig kész a cselekvésre. Én lassan működöm, pedig nekem is vannak érzelmeim. Lassan teszem fel a kérdést: mi az ember a természetben? Gyorsan válaszolok: az ember semmi a végtelenséghez képest, minden a semmihez viszonyítva…

   Spinoza, te optikai üvegek csiszolása mellett, szabad idődben voltál filozófus, ma amatőrnek neveznénk. Kívánok mindenkinek ilyen amatőrséget. Szerinted a világ egységes, egyetlen szubsztancia van, isten vagy a természet. Tetszik nekem ez a materialista jellegű pantheizmus. A világban minden szükségszerű, véletlenek nincsenek, szabadságom a szükségszerűség felismerésétől függ. A boldogság isten értelmi szeretete. Ez az, értelmes szeretet. Gyerekkoromban ez az értelmes szeretet kevésnek tűnt, most már tudom, hogy így jó.

Kedves Locke, mindenki téged idéz, az elme fehér lap, az érzékelés írja tele ideákkal. Úgy érzem, a fehér lap addig boldog, míg üres. Se anyag, se elme, sejhaj, így szórakoztatta magát Berkley és Hume. Én most itt, Benthammal együtt, úgy érzem, a természet fájdalom és öröm hatalma alá helyez, a fájdalom és az öröm határozza meg, mit fogok tenni és azt is megmutatja, mit kell tennem. Ugyanekkor kedvenc Rousseau-m a közösség mindenekelőttiségére figyelmeztet. Ne egyéni érdekekből álljon össze a közérdek, inkább fordítva. Mielőtt Ermenonville-be menekültél üldözési mániáddal, mindenkit figyelmeztettél, hogy a civilizáció megrontotta az embert. Senki nem vett komolyan.

   Kant, te egy elmaradott országból figyelted Európát, mégis jól láttad. Örömmel tölt el ez a tény, reménykedem, hátha én is jól látok innen, ahol vagyok. Sosem tapasztaltunk még sem időt, sem teret, mégis térben és időben érzékeljük a dolgokat, mondtad kérlelhetetlenül, költőietlenül, józanul. Ha felszólítanak bennünket, hogy nézzünk meg valami szépet, akkor már eleve úgy nézünk oda! Ezt kellene csinálnom a képzőművészettel! Nézzétek, milyen nagyszerű a képzőművészet. Íme, a kanti reklámfogás, aminek tudnék örülni…

   Tudjuk, hogy létezik megismerésünktől független világ, de hogy milyen ez és hogyan van, erről semmit sem állíthatunk, mondja Kant az 1700-as években. Mit tudunk a világról most? Tudjuk, hogy több naprendszer van, de nem tudjuk, hány. Emberről még mindig nem tudunk más naprendszerekben. Kant szerint minden ember tudatának lényegileg azonos szerkezete van, ez a tény biztosítja, hogy az emberek egyformán rendezik el tudatukban az érzéki világot. Ma már tudjuk, hogy minden agy más, és nem mindenki rendezi el egyformán magában az érzéki világot. Az is jó lenne, ha az emberiséget sem felednénk el, miközben cselekszünk valamit.

Spengler agyában nyolc kultúra jut el a teljes érettségig, a kínai, az indiai, a babiloni, az egyiptomi, a maya, az antik, az arab, a nyugati. Az egyes kultúrák közös pályát futnak be, keletkeznek, fejlődnek, kivirágoznak, elgyengülnek és bemerevednek – az örök visszatérés törvényei szerint. Mi lesz az én nyugati kultúrámmal, mindezt olvasva nagyon nem vagyok boldog.

   Észállamodban, Fichte, mindenkinek joga van a szabadsághoz, a munkához, az emberhez méltó léthez. Világtörténelmed a szabadság felé való haladás. Ezek a gondolatok áldozatot követelnek, nem boldogságot. Az igazságot csak egy titokzatos intellektuális szemlélet révén lehet elérni, művészi élmény révén, mondom Schellinggel. Nagyon boldog lennék, ha elérhetném az igazságot művészetemmel. A te szavaidat is szeretem, Hegel, melyekben a tiszta szellemiség megvalósulási formái között elsőként említed a művészetet. Állítás, tagadás, szintézis, ez a mi szentháromságunk. Csak azt tekintjük valóságosnak, ami az eszme fejlődéséhez feltétlenül szükséges létező. A világszellem nagy embereken keresztül valósítja meg önmagát, néha egy-egy népen keresztül. Csak ezért szeretnék nagy lenni, csak ezért szeretném, ha kicsi népem is nagy lenne valamiben. Talán boldog is lennék akkor…

   A világon csak mozgó anyag van, nincs anyag erő nélkül, nincs erő anyag nélkül. Most nekem sem anyagom, sem erőm nincs, csak fehér papír és gondolatok. Mit tennél ilyenkor, Büchner?

   Comte tudományvallása szerint minden egyes tudomány a rákövetkezőnek módszertani előfeltétele. Hiszek a tudományok segítő szándékában, jobban tetszik, mint az istenhit, de ez is lehet veszélyes. Miben hisznek a makacs égitestek, miért nem esnek egymásnak? – kérdezem József Attilával. Nem tudjuk.

Az emberi szenvedés kozmikus igazolása nálad van, Schopenhauer. A világ lényege a szenvedés, az optimizmus csak gúnyolódás. Ezek szerint én most átérzem a világ lényegét. Érzem Hegel világosságát és a te vak ösztönösségedet akaratom öntudatra ébredésében. Nincs jó véleményünk a történelemről, mindig ugyanaz történik, az emberek nem tanulnak mások hibáiból, sőt, sajátjukból sem. Szenvedek hát öntudatos akaratommal, kielégíthetetlen vágyaimmal és törekvéseimmel. Akkor lehetnék csak szabad, ha megszabadulnék minden vágytól, minden törekvéstől, feloldódva a semmiben.

   Don Juan esztétikai stádiumban van, műalkotásnak tekinti életét, Agamemnón etikai stádiumban van, lányát feláldozza a közért, Ábrahám vallási stádiumban van, egyedül van istennel szemben. Ezek Kierkegaard tudatos választásai, megjegyezve, hogy az etikai törekvések reménytelenül hiábavalók. Mit tehetek én? Akár felakasztom magam, akár nem, mindkettőt meg fogom bánni, mégis tovább kell élnem, akár boldog vagyok, akár nem.

   Bergsonnal értek egyet, az élet tényeit nem szabad mechanikusan magyarázni; intuíció révén ragadjuk meg a dolgokat, az életlendület, a teremtő fejlődés segítségével. Szeretem Bergsont, Proust is szerette. Mindkettőjüket szeretem életimádatuk miatt. Boldogságot sugároznak rám.

   Nietzsche hitét értem – csak az ember adhat értéket önmagának és a világnak. Ma már senki nem hiszi, hogy a tudomány és a technika haladása fogja megoldani az emberiség problémáit. Létrejött már az atombomba, a gázkamra, az automatizált és mechanizált világ, a kifosztott természet és a természetellenes élet. Hol a boldogság mostanában? – kérdezné most is Arany.

Határszituációkban feltárulnak életünk elviselhetetlen ellentmondásai, a filozófia csak elviselni segít ezeket, megoldani nem tudja és boldogságot sem tud ajándékozni. Heidegger világba dobott lénynek érzi magát, élete a dolgok és a többi ember terében zajlik, emberi léte nagy gond, cselekvése gondoskodás, megléte nem más, mint lét a halál jegyében; világának lényege a semmi, ezért szorong. Ezekért szorongok én is, mert a ki már nem valaki, a ki a személytelenséggel azonos. Szomorú. Senkit nem érdekel már a boldogság. Sartre azzal bíztat, hogy szabad lényként valósítsam meg magam, akkor is, ha személytelen ellenfelekkel hadakozom. Gondoljak Sziszüphoszra. Minden nap csináljam meg művészetemet, akár kell valakinek, akár nem. Ha kell, örüljek, ha nem kell, ne szomorkodjak…

   Az életet, állítólag, nem lehet az ész ítélőszéke elé vinni, nem lehet magyarázni, csak megérteni. De mivel értsem meg, kedves Dilthey?!

   A környezet kihívásaira adott válaszunk a kultúra és civilizáció, Toynbee szerint. A teremtő kisebbség előre viszi a fejlődést, a tömeg utánzás révén veszi át az eredményt. Ha elvész a teremtőképesség, fellázad a szellemi proletariátus és a kultúra elpusztul. Eddig huszonhat kultúra-civilizáció született, tizenhat már elpusztult, három megtorpant, maradt hét: kínai, japán, hindu, iszlám, balkáni, orosz, nyugati. Vajon megmaradnak-e ezek a kultúrák vagy tovább csökken a számuk? Szorongok.

   A világ tényekre oszlik szét, motyogom Wittgensteinnel. Az ember tehetetlen a világ tényeivel szemben, innen van az az érzésünk, hogy függünk egy idegen akarattól. A boldog élet a világgal való azonosulás, most végre tudom. Hogyan azonosuljak, mikor a világ legtökéletesebb leírása sem tud életemhez útmutatást adni. Ami a filozófust foglalkoztatja, az kimondhatatlan, de létezik, és időnként megmutatkozik. A világban semmi sem állandó már, szokásaink is esetlegesek. Számolhatnánk másképp is, lehetne a logikánk is másmilyen. Ezzel a semmi-sem-állandóval kell azonosulnom?!

Freuddal zárom boldogság körüli kis utazásomat. Ösztönlényünk és társadalmi énünk kibékíthetetlen ellentmondásban van egymással. Jung és én próbáljuk békítgetni énjeinket. Ha ösztönlényünk és tudatos énünk már beszélget egymással, az jó. Ha kibékül a kettő, akkor örülök. A filozófusok ügyetlenül tébláboltak az életben, akárcsak én. De nekem is öröm a gondolkodás, ha nem is boldogság.

 

 
Várnagy Ildikó Az Irodalmi Jelen oldalain:
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.