Jane Austennel nem volt jó együtt bálozni

Jane Austenból legalább kettő van: az egyik a népszerű,  fiatal lányok lelkivilágát jól ismerő, érzékeny írónő, a másik inkább a szakmabeliek körében ismert, aki maró szarkazmussal, metsző gúnnyal ír kora társadalmáról – a kolozsvári Koffer könyves kávéházban az utóbbit ismerhettük meg közelebbről.

Jane Austennel nem volt jó együtt bálozni

Zsúfolásig telt a kolozsvári Koffer könyves kávézó Vallasek Júlia Jane Austen levelei című fordításkötetének bemutatóján. A közönség  zömét csillogó szemű, fiatal lányok alkották, akik valószínűleg az Értelem és érzelem, a Büszkeség és balítélet, az Emma, A mansfieldi kastély írójának műhelytitkaira voltak kíváncsiak

Vallasek beszélgetőtársa, Vincze Hanna Orsolya azonban már az elején fölvilágosította az érdeklődőket, hogy ezúttal nem az érzékeny, női ábrándokról és lélekről mesélő írónőt fogjuk megismerni, hanem a társadalmi konvenciókkal szembemenő, az emberi tulajdonságokat, nem túl előnyös fizikumot mesterien kifigurázó Jane Austent.

Pontosan 202 évvel ezelőtt, január 29-én jelent meg a Büszkeség és balítélet című regény, nem véletlen, hogy a kolozsvári könyvbemutató időpontját is erre a napra tűzték ki. Jane Austen ekképp vall nővérének írt levelében a kötet megjelenéséről: „Megérkezett Londonból az én drága gyermekem”.  Az írónőnek nem volt családja, nem ment férjhez, a házasságról nem volt jó véleménye, ahogy a korabeli társadalmi szokásokat, a nők áldatlan helyzetét is gyakran szóvá tette nővérének, Cassandrának írt leveleiben. Kora társadalma pedig rá nézhetett furcsán, hiszen nem elég, hogy nem volt férjnél, de még regényeket is írt, ami egy nőtől több mint szokatlan volt, egyszerűen nem illett ilyen megélhetést választani.

A lefordított levelek többsége Cassandrának szól, akihez szoros kapcsolat fűzte, sok időt töltöttek egymással, ha éppen nem laktak együtt, akkor leveleztek, félszavakból, utalásokból is értették egymás gondolatait. Ha a mai korba kellene áthelyezni ezeket a leveleket, bensőséges, barátnők közt folytatott telefonbeszélgetéshez lehetne leginkább hasonlítani – magyarázta Vallasek. Ha megmaradt volna minden levél, valószínűleg még többet megtudnánk erről a bensőséges viszonyról, az Austen családról, barátokról, rokonokról, netán szerelmekről vagy a regényírás műhelytitkairól. Cassandra azonban elégette azokat, amelyek nem tartoztak a nagy nyilvánosságra, nem kis bosszúságot okozva a filológusoknak.

Így egy olyan portré tárul elénk, amelyet a testvére alkotott az írónőről. Az sem mellékes információ, hogy Jane Austenről nem maradt fénykép az utókorra, egyike azon utolsó íróknak, akikről csak rajzolt portrét tartanak számon. Ezt is a nővére készítette – derült ki az esten.

A levelezés fordításakor a szöveg mai magyarra való átültetése volt a legnehezebb – magyarázta Vallasek. Az eredeti nyelvezet leginkább Jókai Kárpáthy Zoltánjához vagy az Egy magyar nábobhoz hasonlítható, de nyilván a mai olvasó számára modernebb tálalásban izgalmasabb olvasmányélményt nyújtanak a levelek. Vallasek Júlia találkozott olyan kifejezésekkel is, amelyekkel kezdetben nem tudott mit kezdeni, ilyen például a ’flanell’, amely a Jane Austen leveleiben nyári fehérneműt jelent.

 A ruhaneműk, étkészletek részletes leírása nagyon fontos része a leveleknek, hiszen ebből derül fény a korabeli társadalmi szokásokra. Szép ruhákra hiába nem volt pénz, társaságban, utcán, bálokban kötelező volt ilyet viselni, ahogy hímezni, kézimunkázni is kellett a nőknek. Mindezt Jane Austen utálta, ennek ellenére meg kellett csinálnia. Akkoriban a nők órákat bíbelődtek a frizurájukkal is, de mindezt meg lehetett spórolni egy jó kalappal, hiszen alatta nem látszott a rendezetlen hajkorona, így a megtakarított időt levélírásra, olvasásra, regényírásra fordíthatta Austen.

Az írónőt mindvégig támogatta írói ambícióiban édesapja, már egészen kicsi korától foglalkozott vele, ahogy fiútestvérei is mellette álltak.  A 18–19. században a nők csak akkor írtak, ha beteg férjüket, családtagjukat kellett eltartaniuk, ezt a társadalom elfogadta és tisztelte, más esetben azonban görbén néztek a tollat forgató hölgyekre. Az Austen család ilyen szempontból kivételes volt, hiszen minden családtag írt. 

A napló- és levélírás a társasági élet fontos része volt, a lányokat biztatták a levelezésre és naplóírásra, hiszen ezáltal fejlődött a kifejezőképességük. A társaságokban, bálokban és egyéb összejöveteleken ugyanis a nők feladata volt a társalgás vezetése. A levelezés sem úgy működött, mint manapság. A postai illetéket nem a feladónak, hanem a címzettnek kellett kifizetnie, ezért illett szép, hosszú levelet írni.

Az írónő, ahogy regényeiben, a levelekben is gyakran beszél a házasságról. A fiatal lányoknak sürgősen férjhez kell menniük, különben a család nyakán maradnak, csak így tudják megalapozni a jövőjüket – derült ki a kötetből. Ennek ellenére a regényekben csak egyetlenegy boldog házasság szerepel, az összes többi frigy boldogtalan.  A levelezésből fény derül arra is, hogy a lány „más asztalára nevelt csirke”, aki gyakran hal meg huszonévesen gyermekágyi lázban, és nemigen van más választása.

A jelen kötet lerántja a rózsaszín leplet a Jan Austen-regényekről, s az írónő gúnyos, cinikus oldala remek humorral társul, amelybe elmélyülni roppant szórakoztató. Bármennyire megszerette is Vallasek Júlia a fordítás során, azért bálozni nem szívesen menne el vele. Cassandrához címzett, 1800-ból származó levelének egyik részletét olvasván, amelyben egy bálról számol be, világossá válik, hogy miért:

„…Kevés szépség volt jelen, azok sem bizonyultak valami csinosnak. Iremonger kisasszony rosszul nézett ki, Mrs. Blount aratta a legnagyobb sikert. Hajszálpontosan ugyanúgy jelent meg, mint szeptemberben, ugyanaz a széles arc, gyémánt diadém, fehér cipő, rózsaszín férj és kövér nyak. Jelen volt a két Coxe kisasszony, egyikükben újra felfedeztem azt a közönséges, elnagyolt arcvonású lányt, aki nyolc évvel ezelőtt Enhamben táncolt, a másik Catherine Bigghez hasonló csinos, nyugodt lánnyá nőtte ki magát. Valahányszor Sir Thomas Champneysre néztem, szegény Rosalie jutott eszembe, a lánya viszont egy fehér nyakú, furcsa kis állathoz hasonlít. Mrs. Warrenről sajnálatomra kénytelen voltam azt tartani, hogy nagyon csinos ifjú hölgy. Részben sikerült elrejtenie a gyerekét, roppant energikusan táncolt, és egyáltalán nem tűnt nagyon elnehezültnek. A férje elég csúnya, még John kuzinjánál is csúnyább, de nem tűnt olyan nagyon öregnek. A Maitland kisasszonyok mindketten csinoskák, Anne-re hasonlítanak, barna bőr, nagy sötét szemek és terjedelmes orr. Az ezredes köszvényes, Mrs. Maitland májbajos. Megjelentek Miss Debary, Susan és Sally, mindnyájan feketében, olyan udvarias voltam velük, amennyire kellemetlen leheletük engedte…”

        A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent hiánypótló kiadvány a könyvbemutató népszerűségéből ítélve máris nagy sikernek örvend.

Varga Melinda