A magát elrendező igazság

 

 

Mindent meg akarok emészteni és újraalkotni. Minden az enyém legyen, minden film, minden zene, minden tánc, minden könyv. Főleg Heidegger. Apám pszichológus volt, sokáig nem értettem, mit csinál és hogyan, ezért 1980-tól filozófiákat kezdtem olvasni. Addig nagy regényeket olvastam és verseket. Lassan rászoktam a pszichológiára –filozófiára. Apám szerint nincs filozófia, csak pszichológia van, csak szubjektív-objektív van, és a kettőt mindig össze kellene egyeztetnünk magunkban. Minden egyes napon, minden egyes embernek össze kellene állítania saját pszichológiáját, megvizsgálva és megértve saját magát. A pszichiáterek elszegényednének, de mégis több lenne az egészséges ember. A pszichológus-pszichiáter művészettel gyógyít, én is művészettel gyógyítom magam, és másokat. Leírom a Gonoszt, lerajzolom a Gonoszt, elmesélem, hogyan történt találkozásom a Gonosszal, végül megmintázom, faragott képet állítok, azért, hogy ne féljek többé a Gonosztól.

 

 

Nagy bánatomban fordultam Heideggerhez, ő csak tudja, mi a műalkotás, mert körülöttem már kevesen tudják. A dolog lényegének azt nevezzük, ahogyan valami az, ami, írja a Műalkotás eredetében. A dolog azt mondaná, vagyok, ami vagyok. A művész csak a mű által válhat művésszé. A művész a mű eredete, a mű a művész eredete. A műtől azt kell megtudnunk, mi a művészet. Terjednek olyan vélemények, hogy a létező műalkotásokat kell összehasonlítani egymással, ebből tudjuk meg, mi a mű. Ez nem jó elgondolás! Miért akartam én művész lenni, mikor még azt sem tudtam, mi az? Szerettem a szobrokat, a képeket, a rajzokat, de nem tudtam, kik, miért, mióta csinálják. Nekem nagyon természetes volt, hogy mindig léteztek, mindig létezni fognak, és én ezt az utat folytatom. Az évek során sokan megkérdezték, miért ezt csinálom, van-e ennek értelme, érdemes-e ezért éhen halni. A művészettörténet tanulása nem adott választ. Szépen és világosan jött egymás után a sok korszak, a sok ember, híresek és elnyomottak, gazdagok és éhenhaltak. Könnyedén fogtak kezet évezredek felett, már nem húzta le őket az Anyag. Az anyag húzása nem negatív irányú, az anyag szükséges ahhoz, hogy az elméletek valahogyan testet öltsenek. Az Atyának egy hús-vér fiút kellett küldenie az emberek közé, mert különben nem értették volna meg anyag és szellem kettős egységét. Már értem, hogy az emberek miért nem értik a több részből összetevődő lényeget, miért nem értik az ellentmondások feloldásának szükségességét. Nem akarják megérteni! Nehéz megoldani a kettősség feloldását. Körbe-körbe forog minden lépésünk, de nem mindegy, mekkora körben. Világkörben forgunk vagy a ház körül. Egyszerre kell érezni és tudni – unalmasnak hangzik, de gyakorolni nehéz. Egész életünkön át gyakoroljuk. Kevesen tudnak segíteni. Mindenki önmaga műve, életünk az életművünk.

   Az egyik életről készül dokumentum, a másikról nem. Az egyik ember, ha jó művész, a többiekről is tud írni, beszélni, faragni. A másik ember, ha jól lát és szíve nyílt, meg tudja találni az igazi művészt, és meg tudja találni azt a művet, ami neki a legjobban tetszik. Olyan, mintha én csináltam volna, mondták nekem nézők. Nem sértődtem meg, nem vettem lekicsinylésnek, inkább örültem, hogy olyasmit tettem, amiben mások hasonlóságot látnak az én életemmel. A közös mélytudati állapotra tapinthattam rá, mikor még féltünk a fáról való leeséstől, az éjszakától, a vadállatoktól, kicsi a nagytól, nőnemű a hímneműtől.

   Ha nem tudjuk megérteni, mit jelent a mű, akkor csak egy tárgy, amit leporolunk, arrébb tesszük, idetoljuk-odatoljuk, dühít, hogy nem tudjuk semmire se használni, se enni, se inni nem lehet belőle, nem lehet vele kalapálni, semmit sem lehet vele tenni, mégis mindig ott van. Pedig fontos dolgok vannak elrejtve a műben, múltak, jóslatok, halál, ítéletek. Heidegger 1976-ban halt meg, 1977-ben jelent meg németül a Műalkotás eredete című műve, 1988-ban jelent meg magyarul és én 2004 őszén olvastam a kis, fekete, karcsú könyvet, borítóján két festett kéz Carraccitól. Mintha a tenyérből és a valamit fogni akaró kézből sugárzás jönne elő. A semminek és a mindennek egyformán kitárjuk kezünk ujjait, egyformán meg akarjuk fogni mindkettőt. A filozófia nyelvén minden létezőt dolognak nevezünk, a dolog pedig nem lehet semmi…

   A görög szavak római gondolkodásba való átvétele nem jelentette a görög gondolkodás átvételét is, sajnos. Ezzel kezdődött a nyugati gondolkodás talajvesztése Heidegger szerint.

 

 

Természetesnek tűnik, amibe lassan beleszokunk… A szokatlant, amiből ered a megszokott, elfelejtjük!!! Ezért kérdezik tőlem 35 év után, hogy mit nem lehetett ezen a szobron nem érteni. Most már talán el sem tudom magyarázni, elmúlt az a helyzet, elmúlt az az állapot és az a viszonyulás. Az érzések minden észnél nyitottabbak a létre. A dolgok szabadon mutatják magukat, torzítatlan jelenlétükkel. A dolgok érintik testünket, érzékletesen látunk, hallunk, tapintunk. Ahhoz, hogy abszolút tiszta képet lássunk, ki kellene iktatnunk a dolgokat, hogy tiszta hangot halljunk, ki kellene iktatnunk a dolgokat. Nem akarom. Szeretem a modern képzőművészetet és a modern zenét, de azt is szeretem, ha a nagy, elvont tisztaságban marad valami anyag, valami súly, valami dolog, ami élővé teszi a művet. Az egyik fajta dolog túl messzire tartja tőlünk a lényeget, a másik fajta dolog túl közel hozza. Az igazi lényeg mindkét módon eltűnik. A dolog nyugodjon önmagában, úgy kell elfogadni, ez a harmadik értelmezés.

   Miért nem soroljuk a műveket a puszta dolgok közé?

   Nem könnyű a létezőt annak hagyni, ami. Létében legyen otthonos a létező. Ez az! Ez a természetesség az én érzéseim szerint. Van Gogh parasztcipőiről mi mindent olvas le Heidegger, a lépés fáradtságát, súlyosságát, szívósságát, a föld szagát, a mezei út elhagyatottságát, panasztalan aggodalmat, átvészelt ínséget, reszketést a halálfélelemben…A mű megbízhatósága nyugalmat ad és némi uralmat az ismeretlen felett. A mű közelében máshol kell lennünk, mint addig voltunk, mint ahol szoktunk lenni. De egyre kevesebb a jó mű, egyre nehezebb megtalálni ezeket a helyeket, ahol kicsit mások lehetünk. Ha egy jó szobrot magunkkal viszünk ide-oda, bármikor megismételhetjük ezt a máshol-vagyok-mint-eddig hangulatot. Ez nagyon jó. A műben az igazságnak kell aktívan működnie, állandóan, kitartóan, szinte örökké. Továbbadom műveimet gyerekeimnek, unokáimnak, gyűjtőimnek, azoknak, akik szeretik, azoknak, akik mások akarnak lenni egy pillanatra, amíg a művel beszélgetnek.

   A művészet nem a szépséggel áll kapcsolatban, hanem az igazsággal, és az igazság sokszor nem szép, de jó kimondani. Megkönnyebbülünk, és új igazságokra leszünk fogékonyak. Az igazság lényege a létezővel való megegyezés. Ez gyönyörű, hej, Heidegger, hej!

   A mű önálló akar lenni, a művész közvetítő akar lenni ég és föld között, médium, sámán, aki elvégzi a dolgát, közvetíti az üzenetet, amit hallott, rögzíti, aztán továbbáll, hagyja létezni a művet és a nézőt. A műben láthatóvá tesszük az igazság megtörténtét, amit mi, művészek már végigéltünk és ismerünk. Aki nem ezt teszi, nem művész.

    A templom egységbe rendezte a különböző vonatkozásokat, születést-halált, átkot-áldást, győzelmet és megaláztatást, kitartást, hanyatlást, sorsot. Újfajta gondolkodásunkhoz újfajta épületek kellenének. A szobor magát a szellemet teszi jelenlévővé. Egy kiállítás, nekem, máig felszentelés és magasztalás… Ha szobrot emelünk, az irányadó mérték értelmében vett igazat nyitjuk fel.

   A mű világot támaszt. A világ nem a körülöttünk lévő dolgok együvé hordása, a világ világa létezőbb, mint az, ami megragadható. Amikor egy világ feltárul, minden dolog elnyeri állandóságát, mértékét, milyenségét, írja Heidegger. Jó lenne, ha így lenne.

   A mű minden nyitottságot nyitva tart, az ember, a művész a létezők nyitottságában áll. Amikor rendezünk, a nyíltság előtti teret tesszük szabaddá.

   A világ felállítása és a föld előállítása a mű két lényege, mely egység. A föld ellenáll minden behatolásnak, csak akkor mutatkozik, ha nem fedjük fel. A világ és a föld különböznek, de sosem különülnek el. A föld nem nélkülözheti a világ nyíltságát, a világ nem nélkülözheti a biztos alapokat. A műben ők vitatkoznak, szinte látható a feszültség, de a megoldást is látni véljük…

 

 

Mindig a rejtettet akartam feltárni. Mindig idegesített az udvariasság, mert elhárításnak érzékeltem, már kiskoromban is. Mindig igazat mondani és tenni nagyon fárasztó, és mi egyre fáradtabbak vagyunk mindannyian, alkotók és nézők egyaránt. Lassan a jó víz drágább lesz, mint az arany. A háború után mindenki odaadta ékszereit kenyérért. Később a disznókat etették vele, olyan olcsó volt a kenyér. Most megint drága, más okok miatt.

   A létező a létben áll. Az ismert mindig csak körülbelüli. Megragadhatjuk a létezőt, de csak nagy vonalakban. Nem baj. A létező egész közepette jelen van egy nyitott hely, egy világlás. A világlás megajándékoz minket a magunkhoz való eljutással és a továbbjutással is. A létező, sajnos, meg is csalhat minket, látszatként. Az igazság, dialektikusan, saját ellentéte is. A keletiek ezt olyan szépen megrajzolták, jin és jang, jóni és lingam. Mi miért küzdünk olyan vadul az ellentétek további szétválasztásáért? Sokáig én is mindent tisztázni akartam, apró darabokra szétszedni, megnézni, elemezni, újból összerakni, jobban… Már nem ezt csinálom. Minden legyen olyan, amilyen, úgy fogadom el. Majd feltárja az igazságát, az nem lehet, hogy ne legyen igazsága. Az nem lehet! Ahogy az elrejtettség megvilágosodik, talán az a szépség, az igazság szépsége. Ez most a tiszta víz, ez az aranytartalék.

   A görögök szerint a tudás lényege a létezés felfedése. A gondolkodás rámutat arra, hogy a nyíltság berendezkedik a nyitottságban. A nyitottság fénye és a nyíltságban való elrendezkedés összetartozik. A tudomány, ezzel szemben, egy már nyitott igazságbirodalom kiépítése. Mi vagyunk a felfedezők, mi, művészek. Ha a tudomány eljut a helyesen túl az igazsághoz, az maga a filozófia. Az igazság elrendeződik a létezőben. Az, hogy a mű létező, ez szokatlan, alkotott lét, de lét! Az igazi műnél érvénytelenné válik az, ami addig biztosnak tűnt; a műben történő igazságot kell figyelnünk. A mű megőrzése pedig úgy történik, hogy kicsit mi is művek leszünk. Sok mű vár arra, hogy megértsék, így őrződjön meg. A megőrzése a mű bizonytalanságának és újszerűségének a megőrzése is. Ez nagy feladat a józanság számára. Nehéz a mű igazságát megérteni és megszeretni. Ha a megszokás és a tudálékoskodás átveszi a hatalmat, a művek a művészeti ipar objektumaivá válnak. Most ez a helyzet, az ideológus előre megmondja, miről szóljon a mű…

   A mű valóságát csak az önmaga által létrehozott igazságban őrizhetjük meg, sehogyan másként. (Ó, szegény objektivizált szubjektumom, értsd meg Heideggert, különben nem fogod tudni, hogyan tovább a művészetben…) Hála istennek, eddig is tudtam, mit akarok csinálni, de azért mégis szeretném tudni, mit mond a nagy filozófus. Kár, hogy senki sem tudja használni, amit mondott, de ő nem is erre figyelt.

   A műnek talán lesz ideje várni a megőrzőkre. Ki tudja várni, míg az őrzők betérnek az ő igazságába. A mű segít az alkotónak és az őrzőnek is. A mű a magát elrendező igazság valamilyen alakban, egyúttal az igazság megőrzése is.

   A kimondható mögött ott a kimondhatatlan is. Ahogy a kimondhatóság bővül, a kimondhatatlan is bővül, holott azt hihetnénk, hogy az egyik szaporodásával a másik csökken. A végtelen az végtelen.

   A művészet kezdet, megalapozás, adományozás, alapítás. Megalapozza a történelmet, de ő maga nem történelem. A művészet mindig rejtély marad, de azért lássuk, amit láthatunk. Minden élmény, de csak az élmény kevés, művésznek is, nézőnek is. Félek, hogy sok ember fél a gondolkodástól. Heidegger is ettől félt.

   Források közelében vagyok, nem akarok innen elmenni.