„Egy lángot adok, ápold, add tovább”

A Cukor utcai Polgári Szalonban rendezett estet a címadó költeménnyel, a Csendes csodákkal nyitotta Sós Andrea előadóművész, a Lánchíd Rádió szerkesztője. Lőwey Lilla, az impozáns Erdély-sorozatot megjelentető PéterPál Kiadó részéről külön köszöntötte a Dsida Jenő munkásságát kutató Muzsnai Árpádot, valamint – férjével, Váradi Péter Pállal veszprémiek lévén – Veszprém polgármesterét, Némedi Lajost.

Némedi Lajos a kettős ünnep fontosságára hívta fel a figyelmet, és arra kérte a jelenlévőket, mindenki utolsó csepp véréig ápolja legféltettebb kincsünket, a magyar kultúrát. Az ünnep méltó mozzanata a Reményik-születésnap. A Váradi–Lőwey házaspárt régóta ismeri, mondta a polgármester, nagyra becsüli munkájukat, és bár Erdélyben kevésszer volt alkalma megfordulni, de az ő műveik révén lélekben rendszeresen bolyonghat a hegyek között.

Perjés Klára, a Kossuth Rádió volt főszerkesztője személyes történettel kezdte az emlékezést: gyerekkorában gyakran hallotta édesanyjától, amikor az verseket tanított nekik, az „Egy lángot adok, ápold, add tovább” mondatot. Édesanyja azt is elmesélte, kitől származik a verssor. A köteteit nem olvashatták – idézte fel a szerkesztő –, mert azokat édesapja elásta a herendi porcelánnal együtt debreceni házuk kertjébe, s amikor bombatalálat érte a helyet, továbbköltöztek Székesfehérvárra. De azt megtanulta édesanyjától, hogy Reményik a két világháború közötti időszak legnagyobb alkotója volt. A háború utáni rendszer száműzte, elhallgattatta, megjelenése még a rendszerváltás után is késett – emlékeztetett Perjés Klára.

A költő ifjúkori arcképe

A rádiós szerkesztő felidézte azt is, amikor 1957-ben tanár apja koncepciós perbe került, és tanítványai a szülőkkel együtt összefogtak, hogy megmentsék, és Nyugatra szöktessék. Ám amikor eljött az indulás pillanata, apja megdermedt, nem volt képes útnak indulni. A konyhaasztalnál ültek együtt néma csendben, mígnem felesége megszólalt: „Eredj, ha tudsz”.

A verset meg is hallgathattuk Sós Andrea előadásában, majd Perjés Klára folytatta megemlékezését. A költő édesanyjától örökölte az irodalom iránti érdeklődését, ahogy a hit, a kereszténység és a magyarság szeretetét is. De sokban hozzájárultak a kolozsvári kollégistatársak, Makkai Sándor, Olosz Lajos, Áprily Lajos, Kós Károly is, hogy Reményik azzá lett, aki. Egy kis kitérővel Perjés Klára megosztotta az örvendetes hírt, miszerint a marosvécsi kastély visszakerült gazdáihoz, így könnyen lehet, hogy újra élni kezd majd benne az irodalom.

Reményik is ki tudott kapaszkodni a szakadékból, azt hirdette, élnünk kell, meg kell maradnunk, „ahogy lehet”. Két dolog volt elsőrendűen fontos a számára: a magyarság és a hit. Ahogy a Halotti beszéd a hulló leveleknek című versében írja: „Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk”. És nem sokkal előtte: „árvaság csak egy van, feleim: / Az erdőn kívül lenni”. Sorsvállaló költő volt, neve magatartást jelent. Már sok évtizeddel ezelőtt megvalósította a felülemelkedést a határokon – hangsúlyozta az előadó. „A 21. században is példakép, rám édesanyám hagyta” – fogalmazott Perjés Klára. Amikor a házsongárdi temetőben járt a sírjánál, eszébe jutottak a sorok: „égen, földön, tengeren (…), szeretlek mindhalálig nemzetem”. Ezért adta ki a Váradi– Lőwey házaspár a Reményik-emlékalbumot, melynek egy különleges vonására is felhívta a figyelmet Perjés: Váradi Péter fotói szinte életre keltik Reményik Sándor sorait.

Emléktábla a Minorita utcai szülőház falán

A mikrofonhoz lépve Lőwey Lilla innen folytatta, és elmesélte, hogyan élték át szó szerint a csendes csodát. Amikor Kolozsvárra érkeztek a Reményik-album anyagát felkutatandó, az addig felhős ég megnyílt, és az átragyogó napsugarak bearanyozták a várost. Ezt a fotót is láthattuk a kivetítőn, ahol egymást követték a Csendes csodák – Reményik Sándor című album képei. Lőwey Lilla szavakkal kalauzolt végig a költő életének fontosabb állomásain, és a képek csakugyan párbeszédbe kezdtek az elhangzó versekkel, az életút fejezeteivel.

A szülők bearanyozta családi fészek mellett az evangélikus templom hófehér padjai jelentették a legkedvesebb tartózkodási helyet az ifjú Reményiknek. A református kollégiumban alapozták meg mindazt, ami később költőként naggyá tette. Építész apja – akinek szebbnél szebb épületeivel tele van Kolozsvár – szerette volna, ha fia ezt a tudományt viszi tovább, de ő végül a „versek építésze” lett, ahogy egy versében tréfásan leírta.

Az alma mater, a református kollégium

Trianon jelentette életében a nagy törést. Rengeteg magyar fejvesztve menekült a határon át, hogy ne veszítse el anyanyelvét, s a költő ezt drámai veszteségként élte meg. Amikor meghívták Brassó mellé egy magyar lány és egy vasgárdista esküvőjére, rémült elkeseredettsége a mélypontra jutott. Ebből az időszakból született a megdöbbentő vers, az Elpártolt liliomszál – ezt is elmondta, elkántálta nagy átéléssel Sós Andrea.

Olyannyira összeroskadt a terhek súlya alatt – folytatta Lőwey Lilla az élettörténetet –, hogy Végvári álnéven írt versei is elapadtak. Amikor megkérdezték tőle, miért hallgatott el Végvári, ő versben felelt: „A nagy perc hulláma tovafutott (…) kihunyt a máglya”. Ám szerencsére nem jött el a költői pálya vége, nagy ívű versek következtek. Például az Ahogy lehet. Sokan nem tudják, emlékeztetett Lőwey Lilla, hogy Reményik szerelmes verseket is írt. Első és örökké tartó szerelme osztályfőnöke húga, Imre Ilonka volt. A lány ugyan férjhez ment, de az érzés nem múlt el köztük, a plátói láng örök maradt. A másik szál Szilágyi Piroska festőművészhez kötötte, elmélyült lelki barátságot ápoltak a költővel, illusztrálta is Reményik verseit.

Lőwey Lilla megemlékezett a meghatározó barátságokról is, legfőképp Áprily Lajossal – kapcsolatuk Arany és Petőfi elválaszthatatlan, mélységes barátságára emlékeztetett. De Dsida Jenőnek is atyai jó barátja volt, támogatta és figyelemmel kísérte az ifjú költő szárnypróbálgatásait. 

Reményik és Áprily baráti levelezése nemrég kötetben is megjelent

Elhatalmasodó szorongását, depresszióját több helyszínen gyógyíttatta, de legkedvesebb helye mind közül Nagyvárad volt, ide mindig szívesen visszatért. Beteg zarándokként sokszor eszébe jutott Ady, bár sorsközösséget nem vállalt a nagy előddel – „Hálát adok, hogy a világból / Oly kevés dolgot ismerek, / Hálát, hogy Párist sohse láttam, / S nem vonzanak a tengerek, / Hogy nem jártam a Riviérán / S járni már alig fogok. / Hogy becsukódtak én előttem / Idejében a távolok”.

Ötvenegy évesen halt meg, sírjánál Bánffy Miklós méltatta. Temetése gyászoló tenger volt – fogalmazott Lőwey Lilla, majd az előtte szólóhoz hasonlóan az egyik legfontosabb Reményik-sort, egyben a Magyar Kultúra Napjának üzenetét idézte az Öröktűz című versből: „Egy lángot adok, ápold, add tovább”. Mi is ezt szeretnénk tenni, zárta szavait a kiadóvezető, és a közönség figyelmébe ajánlotta a költő emlékét életre keltő, legújabb albumukat. 

A sír a házsongárdi temetőben

Laik Eszter