A hónap alkotója – Sós Dóra, költő, író, performer – Nkisi fiókák (1)

 

 

 

Az üreg jelentéses. A sötétségnek is vannak fokozatai, formálható mélye. Csak a megfontolt szemnek föltáruló történései. Tartalommal teli mozgalmassága. Morfeusz teóriái népesítik, és nem éri fény soha. Akár a tengerfenéken. A termoklin áttetsző rétegalján – ahol minden emlékezet. A sötét zárványidő szigete: lebegés. Befelé tágulás.

 

 

Ivon 12 éves. Egyelőre. 

Ahogy életének rétegei egymásra rakódnak, egyre nehezebben érzi a mozgást. Van valami benne, ami lassítja, akárha egy tenger mélyén próbálna előre haladni oda nem illő lábaival, oda nem illő szerveivel, oda nem illő súlyával. Csak a csoda az, ami miatt nem roppantja össze a minden irányból ránehezedő nyomás. 

A teher, amit hordoz, olyan, ami belülről fordítja ki az elmét, feltétel nélkül, és a fájdalmat emeli elő konstans létbe. Itt a fény, a tisztánlátás nagyon szubjektív fogalommá válik.   

És odalenn, a mozdulatlan sötétben, a bűntudat bilincselő masszájában nem létezik számára más hang, csak a sajátja. Mert ez a teher nem enged be és nem enged ki semmit. Mert ez a teher maga a feketelyuk, ami azonos Ivon létezésével, létezésének előzményeivel, és magában hordozza az összes lehetséges jövőt. 

A körülmények adottak, a létezést kaptuk. A lehetőségek végesek, a hatóerő korlátai azonban az eseményhorizont határán túlról nem felmérhetők. 

Csak az tudhatja, mi történik vele, aki a feketelyukba jutott. 

De hátha van egy apró kulcslyuk, talán épp egy nautilusz kulcslyuk-tekintete, amin át betekinthetünk egy szabad szemmel felmérhetetlen sorsba, aminek nincs tömege, nem ver vissza fényt, csak a szingularitás szabályainak megfelelően létezik. 

Ivon története (múltja, jelene, jövője – mely most egyetlen szétválaszthatatlan időegységbe tömörül) anélkül nyeri el végső formáját, hogy bármi máson mérettetne meg, mint Ivon egyes szám első személyű hatóerején.    

     

 

 

 

A viharos szél barát. Vannak a szép dolgok, amik múlandók, és vannak az erős dolgok, amik követelők. Ami követel, az akar. Ami akar, az lát. Ami lát, az barát. Ha pedig bánt, akkor rosszul szeret. 

Szeretek kinn lenni a viharos szélben. Élvezem, ahogy dobál a hintán. Löknöm sem kell magam, cibál, átfúj rajtam, megszorongat. 

 

Szonja kenguruban rajtam. Hőre tapad, karjai ölelésre nyílnak. Én vagyok a tollanya, és ő az én tollbabám. Dalokat találunk ki neki a széllel. Én dúdolok, a szél üvölt. Mert ez az ő igazi hangja, az ég így beszélget. 

Aztán küldi az esőt. A víz már más. Az másképp kommunikál. Alámászik a ruhának, ellepi a kertet, beissza a föld. Túl akaratos. Már nem beszél, hanem csak faggat. De nem úgy akar megismerni, mint a szél, akit érdekel a válasz, hanem fájdalommal. Akkor mindig bemegyek. Az első cseppeken túl a vihar már másra feni a fogát. 

 

Szonja a babám. Velem alszik, velem nő. Becézem, altatom, egy párnára tesszük a fejünket. A párna helye nem az ágy. Az ágy mellett, alatt, a padlón van, sok réteg takaró fölött. Befészkelünk a paplanok közé, így sose fázunk. Ez a mi fészkünk, puha és sértetlen. Az ágy túl magas, túl mély. Ha belebújnánk, eltűnnénk örökre. 

Ott születtem, és ott meg az édesanyám. 

 

Az én babám lyukas. A pocakján ott egy lyuk. Sose látsz a mélyére, csak érzed a határait. Ott belül lakik valami, de nehéz kipiszkálni belőle. Régóta őrzi már.

 

A kötélvárban kezdődött. Én választottam ki a helyet, jó rejtős volt. Szonja letérdelt elém. 

- Fontos vagy nekem – mondta.

- Honnan tudod? – kérdeztem. 

- Mert érzem – és pici, hegyes csókokat adott a kezeimre.  

- És min múlik, hogy később is fontosak legyünk egymásnak? 

- Rajtunk. Egyformán, mind a kettőnkön.

- Mi lesz, ha egy nap mégis elfelejtesz? 

- Nem foglak elfelejteni, mert nem akarlak elfelejteni – mondta anyám, Szonja, és szürke, apró szemeiben láttam magam mosolyogva.

Mama is ott volt nem messze, a padon olvasott. Ő is hallotta. Anya aznap már nem altatott engem, mama takargatott be, ő súgta a fülembe azt is: 

- Ez egy szép nap volt, igaz? És ritka, mint a fehér holló. 

Sose láttam még olyat, de neki elhiszem. Többször nem jött el a fehér holló. Csak én őrzöm a fészkét. 

 

Persze ez rég volt, gyerek voltam még. Nem az a gyerek, aki most vagyok, akkor még voltak igazi dolgaim. A mostaniak játszásiból vannak, és a játéknak egyetlen célja van: visszanyerni a múltat. Nem tudom, mik a szabályok, nem tudom, jól csinálom-e, nem tudom, játszik-e velem igazából valaki. Mama is már csak képzelet. És ez a baba… nem egy átlagos fajta.  

 

Elsőre Szonja csak egy baba. Én készítettem, három napon át. Jó ronda lett. De az enyém és szeretem. Összehordtam lomokat, kincseket, koszt. Lomokat, amik nekem kincsek, kincseket, amik másnak lomok, koszt, hogy sose felejtsem el, hogy meg kell tisztulni egyszer. 

Szonja erőtárgy. Egy könyvből tudom. Van egy dzsungeles hely a Földgolyó túlfelén, Kongónak hívják, pedig nem is üres. Tele van szellemekkel. Az ottaniak együtt élnek a varázslattal. Ha valaki beteg, eszkábálnak ők is egy babát, a pocakjába gyógyszert tesznek. Ha valaki meghal, elégetik, és a hamutestét beleszórják egy hasonló babába. Ezek a babák mind testvérek a varázslatban. 

Amit nem mondtam eddig, az a legfontosabb. A babák nem azért rondák, mert bénák az emberek, hanem azért, mert nem szabad szépnek lenniük. A kongóiak szögeket vertek a fababákba (ahogy le volt írva: bábukba). Nem kell félni, ezek a babák bírják a strapát. Azért szögesek, mert a szellemek védik őket, így tudnak segíteni. A szög az a fájás jele. Akinek fáj például a szeme, a szemkenőcsét (ahogy írták: balzsamát) a baba pocakjában tartják. Aki meghalt, az hiányzik, és a baba pocakjában őrzik. A baba azt mutatja: fájás van a házban, de szeretet is. 

Amikor ezt elolvastam, akkor már tudtam, hogy nekem már semmi más játék nem kell ezen a földön, csak egy ilyen baba, különben soha nem mozdul meg a világ. 

 

Mert ez a világ egyszer csak megmakacsolta magát, és rossz irányba ment, aztán lassult, aztán megállt. És nekem kell újból belökni, mint a forgós ülést a játszón. Csak hát… néha úgy érzem, könnyebb lenne ülni a forgóban, mint lökni. Persze azt csak egy sima gyereknek lehet. Nekem meg azt már soha nem lehet. Vagy csak nem most. Nem tudom. Nem mondták meg soha, vagy csak nem kérdeztem meg. Nem emlékszem. 

 

 

 

 

Szóval elkészítettem ezt a ronda babát, és nevet adtam neki. Onnantól költözik bele a szellem, ha már neve van. És én a tökéletes nevet választottam. Szonja, mint az anyám. És mostmár Szonjában lakik valaki, akit én Szonjának hívok, mert így egyszerűbb, és nem fáj annyira, hogy ha felnő, és én ott leszek neki, egy nap már nem fog elég fontosnak érezni – se engem, se semmi mást, a szája üres üreg lesz, a leggonoszabb sötét, és elhagy. És én akkor még pici leszek, és nem fogom tudni megérteni, hogy szeghette meg azt, amit ígért nekem a kötélvárban. 

 

Ezért most Szonja baba meg én újrajátsszuk a múltat. Most, hogy nagyobb vagyok, és már nem forog velem a világ, nincs más választásom. 

Amikor az igazi Szonja gyerek volt, nem testben, csak lélekben, még nem volt az anyám. Csak egy lány. És az a lány nem tudta, mi az a sötét, és a lány nem tudta, hogy a sötét az zabál, hogy az eső az faggat, alámászik a ruhának, aztán beissza a föld, mint a vért. Így lett ő az én anyám, aki onnantól nem tudta szeretni az éjszakát, és nem tudta szeretni azt, aki az éjszakából született.   

 

Ha sikeresek akarunk lenni, Szonja baba nem lehet öreg. Az már túl késő, az a múlt, ami megállt. Szonja baba annyi idős, mint az igazi, amikor az még fény volt, jövő. Innen indul a játék. 

 

Tehát Szonjával egyidősek vagyunk, együtt öregszünk. Ránevelem arra, hogyan kell szeretni egy kisgyereket. Együtt fogjuk meggyógyítani a fájást. De ehhez meg kell értenünk a szögeket. Hogy mikor szurkálni kell és szurkálva leszünk, legyen rajtunk erős kéreg, amin nem lehet gonosz lyukat ütni. Mert a sokféle lyukat érteni kell.

 

És csak egy nagyon bölcs gyerek tehet ezután esküket nekem, aki tudja, hogyan kell élni, felnőtt soha többé. És ezt a Szonját nem viszem el a hazug kötélvárba sem. Nem láthatja azt a helyet, nehogy emlékezzen benne a szellem, nehogy elfáradjon, és újra pirulákat szedjen, visszautasítsa az ételt, és elfüggönyözött szobában heverjen bénán, üresen, bután, aztán már ne is ismerjen föl, mert nem akar fölismerni többé.

 

Ezena Szonján egy nyílás van: a pocakján. Én vájtam egy bicskával (kicsit sírtam közben, pedig tudtam, hogy amíg nincs neki neve, addig nem fáj, de féltem, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek), aztán teletömtem gézzel. Fontos, hogy gézzel, mert ott kell először megokosodni. Az ott a legnagyobb és legjelentésesebb lyuk, mert az volt az első, ahol lakott, és ez fájt neki először, de olyan korán, hogy nem emlékezett szúrásra, csak a bántás költözött oda, és nem hagyta tisztulni. Méreg lett belőle, amit föl kell szívnia a géznek. Muszáj.   

 

Hazudok, amikor azt mondom, Szonja csak egy baba, meg amikor azt mondom, hogy Szonja az anyám, mert Szonja az még egy valaki: én vagyok kicsiben. Mert egy erőtárgy ennyire sűrű kis valami, még én is beleférek. 

 

*  

 

Szonjával bogyókat szedünk az udvaron. Festéket készítünk, és barlangrajzokat mázolunk a falra, mert azok is mágikusak. Rájuk gondoljuk magunkat, és olyankor Szonja beszélni kezd.    

– Anyám éhes volt, és engem evett. Szürke pirulák voltak a szemei, mint az enyémek.

– Hogy volt éhes az anyukád? 

– Hogy én történtem benne, és múljak el. Éhes volt az ártatlanságára. Egyik éjjel erősen szorították a kezeit a földhöz, és kicsavarták a gerincét. Eltörték őt, csak tojáshéjak maradtak körülötte, ártatlan fiókákat raboltak el, és csak a csipogás hiánya maradt, meg én. És anyám éhes volt, és kötőtűkkel próbált kiszúrni, de én erősen kapaszkodtam a hasában, és meg kellett születnem. Onnantól szürke pirulák voltak voltak a szemei, de ezt már mondtam. 

Szonja apró tűujjaival karistol a falba, belekeni a bogyó levét, és aznap már nem beszél többet. 

 

Hazaviszem, a csap alá tartom, mert ez a bogyó foltot hagy, és Szonja utálja a foltokat. Alaktalanok, sötétek, és emlékeztetik. Pedig csak lassan és fondorlatosan szabad elmozdulni az időben. Ki kell cseleznünk a szellemet, aki benne lakik. Jó mélyre építjük a fészket, és óvjuk a tojásokat. Sok hő és ölelés kell nekik. Szonjával együtt vagyunk tollanyák, tollbabák, tojások. Én vagyok a fészek, ő a fiókám, és ha egyszer már nem fájnak úgy azok a szürke pirulák, cserélünk majd.

 

 

 

 

 

 

http://vimeo.com/43060798