Ugrás a tartalomra

 

Hudy Árpád: Betűszilánkok 3. Emberkiállítás

Mit akarnak ezzel a szóval: czivilizáczió?

Ritkán volt nyomasztóbb helyzetben egy nemzet írója, mint a magyar az 1850-es évek elején és derekán. A romokban heverő, vérbe fagyott ország saját intézmények nélkül, ellenséges hatalom katonai és rendőri szorításában agonizált, az írott szó reformkori és szabadságharcos fáklyavivői holtan, megtébolyodva, tömlöcben vagy elbujdosva – s akik mégsem, azokat is némaságra kárhoztatja a könyörtelen idegen cenzúra. Persze szabad dalolni a tavaszról, vagy mesélni az első csók örömeiről, s a császárt és az osztrák uralmat dicsőíteni is megengedett. De a bénító gyászra, az elviselhetetlen fájdalomra, a magyar dicsőségre és a haza tennivalóira célozni is szigorúan tilos.

Ismerős képlet későbbi korokból is. „A Párkák egyenruhát szőnek a magyar írók sorsául” – mondja Mikszáth Kálmán a Nagy idők, nagy emberek* című regény szerkesztői előszavában, amelyben néhány mesteri vonással megrajzolja „a legmagyarabb író”, Vas Gereben azóta rég feledésbe merült arcképét. Mert ő az, aki a vészkorszak temetői csöndjében vérbő humorával, kiapadhatatlan mesélőkedvével életet lehel a csüggedt, leláncolt irodalomba, s elsőként lop örömöt a sötétben virrasztó olvasók lelkébe. Maga is a börtönből jő, mert a forradalmi kormány népújságját szerkesztette, oly nyersen és harsányan, hogy kényes ízlésű redaktortársa, Arany János faképnél hagyta.  

Bár ugyanabban az évben született, mint Petőfi, irodalmi munkássága a Világos utáni időszakra esik. Vas Gereben – eredeti nevén Radákovits József – származása szerint is vérbeli népi író, mégsem ostorozza és gúnyolja a nemeseket, arisztokratákat, mint Petőfi. Ellenkezőleg: sok szeretettel idézi fel a napóleoni háborúk, majd a reformok korának magyar nagyurait, méltatja hazafiságukat, politikai és hadi tetteiket, küzdelmeiket az alkotmányosságért, a magyar nyelvért, a gazdasági fellendülésért. Talán ez is egyik oka annak, hogy noha a kiegyezés (és nem sokkal ezután bekövetkezett halála) után népszerűsége még évekig vetekszik a felívelő pályájú Jókaiéval, a századfordulóra szinte teljesen kiesik az irodalmi köztudatból, a huszadik század különböző előjelű irodalomtörténeteiben pedig legfeljebb statisztaként jelenik meg.

Mikszáth az említett bevezetőben így jellemzi Vas Gerebent: „Összes munkáit úgyszólván  egy közös czím alatt lehetne közölni: «A múltak emlékei».” Ám hogy nemzete jelen és jövője is élénken foglalkoztatta, arról az a sajtópolémia is tanúskodik, amely a Nagy idők, nagy emberek nyomán kibontakozott. A regény befejezése után ugyanis egy függelék olvasható a kötetben, Egy kis ráadás címmel, amelyben ezt írja Vas Gereben:

Míg a munka szakadozottan [folytatásokban] jelent meg a «Magyar Sajtó»-ban, a tisztelt szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezérczikkezni, mit én nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul írtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből. […] A vezérczikk a következő:

 A természetes ész és a czivilizáczió

Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki éspedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné a népet, hogy az ő természetes esze minden czivilizácziót kipótol.

Pedig ily hamis és veszélyes doktrína van ama párbeszédben, mely a «Nagy idők, nagy emberek» czímű jeles korrajz mai számában olvasható.

Szerző oly ítéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába, mely Bowring** minden enthuziazmusa daczára képzelhetetlen.

Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét s értelmes feleleteit, de egy angol 1794-ből szükségkép érezte a különbséget az angol czivilizáczió s magyarországi nomád állapotok között – s bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: «Mit akarnak itt czivilizálni?»

Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé tette. […]

Valószínűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s ítéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt.

Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s míg azt az anyatejjel szívja be, – addig ritka természetes eszét is megtartja.

De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a czivilizácziót feleslegessé teszi. […]

A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs mérsékletet és tapintatot fog tanúsítani, s a korszak, a czivilizáczió igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel.

Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a tudománynyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb, leghathatósabb eszköz, hogy a magyar az európai kultúra terén az elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza – s a most még parlag külsejű Magyarország művelt, virágzó édenné legyen.

Erre a vezérczikkre következő mondanivalóm van:

Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajczáron az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy a magyar köznépnek természetes esze minden czivilizácziót kipótoljon – hanem még egyszer kérdem most már, hogy mit akarnak ezzel a szóval: czivilizáczió?

Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párizsba viszik, hogy aztán összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér? Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot tehetnénk, akkor talán jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem olyan szó, mint az izé – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó megakad a gége belsejében.

Nemrég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párizsi ügyvéd Magyarországba kívánván jőni, Bécsben salva gvardiáért tett lépést, hogy itt a zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi czivilizálatlan magyar kaputosok [kabátosok] legkevesebb három nyelvet beszélünk jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad húsz-harmincz ember, ki a negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg még nagyobb, hogy nálunk világtörténelmet, földrajzot, statisztikát nem tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Francziaországba salva gvardiát akarna váltani zsiványok ellen – világ csúfjává lenne. […]

De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik csak jól burgonyával, hanem az mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol; ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az angol göbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden czivilizácziójának. […]

Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez vadság – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk!

Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők, világhíres csalók – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz.

Tehát extra Hungariam non est vita? kérdi valaki, kinek én azt válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van, min azonban nem czivilizáczióval segítünk, s az erre legalkalmatlanabb württembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell kimondanunk, majd keresünk egyet.

– Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága s valamint egykor mindent homeopaticze, aztán hidropaticze, még később magneticze akartak gyógyítani, most meg nekünk estek a czivilizáczióval és öt-hat éve birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarhának kürtölnek bennünket, kik még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk és jóformán még beszélni sem tudunk.

Tehát czivilizálni kell!

Ezt mondja minden ember és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat, kik karavánonként jönnek ide bennünket megtéríteni a czivilizácziónak, melynek értelméről, úgy látszik, alig vannak mindenütt egy véleményen.

Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát termeszteni; de  nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek a hiányát érezzük, az bizonyosan nem a czivilizáczió; hanem egy másik szó, minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria.

Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges észjárásban akrármely nemzet kifogjon rajtunk – ösmerem Auerbach Dorfgeschichte-it, Boz, Thackeraynak regényeit, számos utazási leírást, s én, ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, de a népéletet sehol sem irigylem és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat elámítják, s azt hiszik, hogy a czivilizácziót egy tarisznyában, éhes gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be.

Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa fölött vitáztak – hány nagy úr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek állapotát idegen országokban is, azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr, ki húst, pecsenyét, tésztákat eszik, jó bort iszik; ettől pedig, engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul el.

Ma talán többet kíván tőlünk a világ? meghiszem – kívánjon szorgalmat –, ezt értem, hanem czivilizáczióra már mégis nem szorultunk és ha nem hiszik önök, rendezzünk emberkiállítást, elkezdve az első arisztokratától egész a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a koldusig, mert nálunk még a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem kér krajczárt. […]

Nem csodálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni, bennünket valóságos indiánoknak néznek, s azt hiszik, hogy egy darab üvegért adunk ötven hold földet cserébe, s majd megtanítanak bennünket mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni akarunk. […]

Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időben annyit, mint én, de ami igaz, az igaz: bárdolatlansággal soha nem merném nemzetemet vádolni.

Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra – ez a szó még sokszor méltán lesz kimondva; de végignézvén a vén Európának minden népét, czivilizáczióját fölcserélni semmi kedvem nincsen.  

Nincs új a nap alatt, az azóta sokkal kisebb magyar nap alatt sem. Ahogy Vas Gereben írja regényében: 

Kopni kezdett az a jó patriarkhális élet, s az emberek újjal kezdének egymásra mutatni – egyik az újat káromkodta meg, míg a másik a régit nevette. […] Boldogságos Isten – mind a kettő a legjobb hazafi, hanem rajtuk van még idáig is a nagy átok: az egyik a másikat nem érti.


 *   Vas Gereben: Nagy idők, nagy emberek. Franklin Társulat, Budapest, 1906.

** Noha vélhetően költött regényalak, nevét és a magyarság iránti érdeklődését egy későbbi, valós személytől kölcsönözte az író. Sir John Bowring (1792 – 1872) angol költő, műfordító és diplomata 1830-ban magyar költészeti antológiát adott ki Angliában Poetry of the Magyar (A magyarok költészete) címmel.Ennek előszavában olvasható nyelvünk híres méltatása: „A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre. ”( Dr. Végvári József fordítása) 

Vas Gereben portréja a Vasárnapi Ujságban (Pollák Zsigmond - Vasárnapi Ujság, 1885. 4. sz./wikipedia.hu)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.