Kitömött bölcsész

Manapság gyakran alázzák azzal a bölcsészeket, hogy munkájuknak nincs társadalmi és gazdasági haszna. Olvasgatnak, konferenciázgatnak, kocsmaasztalnál merengenek, és halott szerzők mondatait idézik, saját meggyőződésükkel megtűzdelve. A nagyközönség ebből mit sem ért, és mást sem lát, mint az egyre szaporodó korsókat a hajnalig tartó beszélgetés alatt, vagy a vonaton a könyvébe temetkező lányt, aki a kalauzzal is csak a szükséges néhány szót hajlandó váltani, és akkor is csak félig rántja ki füléből a dugaszt, amely egy másik világba röpíti. De lehet, hogy nem is ilyen a bölcsész, nem is annyira alternatív, és a társadalom hasznos tagja szeretne ő lenni, csak nem látja, hogyan? Például nem tartanak neki kurzust Hogyan legyünk hasznos tagja a társadalomnak? címmel, amelyből így nem tud jelesre kollokválni egy hosszúra nyúlt beszélgetés alatt. Nincsenek mintái, mert a rendszerváltás előtt az egyetemen oktatóknak elég volt a néhány szakmai lapban elsütött publikáció, és az állam máris látta a nehezen értelmezhető, bonyolult szaknyelven megfogalmazott hasznosságot. Érzékelte, hogy darabszámra megvan a cikk, és a tanár máris örökíthette tovább ezt a szemléletet. A bölcsészek zártkörű klubként olvashatták egymást, és a rendszerváltás után köreikbe nem könnyen láthattak be az újdonsült polgári öntudattal mindent számon kérő adófizetők.

Akadnak azonban követendő példák, és mint sok új és veszélyes dolog, ezek is többnyire Nyugatról származnak. Méghozzá az Amerikai Egyesült Államokból, ahol az egyes tudományok képviselői, legyenek akár természettudósok vagy bölcsészek, igyekeznek kutatásuk eredményét piacra dobni. Először megírják mondandójukat a szűkebb tudományosságnak, aztán írnak belőle egy közérthető könyvet, amelyet nem átallnak szenzációhajhász módon egy sikeres kiadónak adni. A kiadó aztán rengeteg pénzt belefeccöl a népszerűsítésbe, nem ritkán botrányos címet választ, és még a tévében is elsüti egy-egy hatásvadász reklámot. Mondhatnánk, hogy Amerikában több a pénz, Nyugaton több a téma és a szabadidő, de itt volt a közelmúltban a magyar bölcsészlány, aki jobban teljesített, mint egy FBI-os kódfejtő. Vámos Hanna, a szegedi bölcsészlány megfejtett egy kétszáz éves titkosírást, történetét felkapta a magyar sajtó. Sajnos nem lett belőle celebbölcsész, akit showműsorok hívnak meg, hogy véleményezzen egy-egy saját korszakához tartozó problémát. A kiadók sem kezdtek el tolongani nála, hogy most aztán megmutatjuk, mire képes a bölcsészettudomány, és kasszasikert csinálunk a sztoriból.

Éppen ezért szerencsés eset Péterfy Gergelyé. Akarom mondani: dr. Péterfy Gergelyé, aki summa cum laude védte meg Orpheus és Massinissa, Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman (Egy tizenkilencedik századi szabadkőműves társaság) című disszertációját. Ebből született a Kitömött barbár című regény, amely a közönségsiker mellett az AEGON-díjat is magáének tudhatja. Szerzője eddig még szintén nem vált celebbé, de olyan elszánt marketinghadjáratba kezdett, amely nyugodtan irányt mutathatna a jövő bölcsészeinek, bölcsészdoktorainak. Ugyanis nem elég, ha valaki – Kazinczy szavaival – jót s jól ír, hanem érdemes körülötte egy kis felhajtást csinálni. Ha a termék rossz, úgyis lelepleződik. Ha viszont kiváló, mint a Kitömött barbár, akkor nemcsak az irodalomtörténetben van helye, hanem az ország gazdasági vérkeringésében is. Tudniillik sokat vásárolnak belőle. Ám ne feledkezzünk meg a társadalmi hasznosságról sem! És itt nem érdemes a könyv által felvetett nagyon fontos és aktuális problémákkal érvelni, mert az szintén bölcsészdumának tűnne. Egyáltalán érvelni sem szükséges a könyv okossága mellett, mert minden argumentum gyanús, túlmagyarázza önnön természetes működését. Hiszen az emberek legtöbbször szórakozni szeretnének, amikor olvasnak. Így aztán a regény és a bölcsész akkor válhat társadalmilag hasznossá, ha minőségi szórakozást nyújt. Akár a Kispál és a Borz vagy a 30y. Kinek mi. Ezért érdemes lenne a nagy felsőoktatási reformok közepette törvénybe iktatni, hogy minden bölcsészdoktor írjon regényt a disszertációjából. Így aztán esélyt teremthetnénk arra, hogy az emberek ne lássák az irodalommal, nyelvészettel, nyelvekkel, filozófiával, néprajzzal, vallástudománnyal vagy éppen pszichológiával foglalkozókat egy titkos társaságot alkotó, kitömött bölcsésznek.