Kívül-belől – Becsy András versei
Becsy András
Luxus
És megnézed magadnak a Napot,
Hiába mondták mindig, hogy ha túl
Sokáig szemtől szembe, megvakul,
Aki bele, de mégis felcsapod
Felé gyöngyöző fejed – az azúr
Eget foszló felhőire hagyod –,
S ezer szilánkját nézed, hogy ragyog,
S nem hunyorogsz még akkor sem, ha szúr.
Halászni jár feletted, a torok
Helyett a szemedbe fúr a horog,
Damilja meg a szád széléhez ér,
Minden rántáskor, mintha nevetnél,
De te, még ha sávnyi-szűk a tér is,
Megnézed majd a csillogást mégis.
Kívül-belül
Pókháló-hajzatom a hiéna
Három színében hullik már néha:
Rozsdás-rőt, penészszürke-ősz meg még
Amilyen tán lehetett egyszer rég.
Salamoni fülem, akárha két
Anya kétfelé húzta volna szét,
Futna már egymástól a két derék
Kagyló – fejetlenül menne is még!
Lehettem volna jóképű, magas,
Szikár, szálkás izomzatú pasas,
De az történt, hogy mégsem ez történt,
Pedig jó volt a kiindulópont,
Csak aztán végül nem jutott porond,
Tribünök árnyéka lettem – önként.
A patetikus epilógja
Szavak, szavak, golyó-özön,
Csak vaktában lövöldözöm,
Nyugodtan, hisz vaktöltény mind,
Pehely lesz, mire megérint,
Kit eltalál, ásít, legyint,
Az új lövést várja megint,
Csak egy pihét érez magán,
Ha eléri egyáltalán.
Akinek nincs, másét tömi,
Akinek van, csak köpködi,
Szánkban a lágy egyleti gitt
Körül selymes nyál folyik itt.
Szavak, szavak, golyó-özön,
én is már vaknak öltözöm.
