A nemtudás mestersége

Az ugye ismerős, amikor az emberhez kiszáll a telefon-, internet- vagy egyéb szakember, kicseréli a madzagot, amelynek kicserélésével megbízták, s egy odavágó kérdésre némi gondolkodás után azt feleli: ahhoz már nem ért. Én úgy vagyok vele, hogy az énekelni nem tudó színészek, a mértani vonalrajzoknál egy életen át kitartó festők és a kizárólag madzagcseréhez értő szakemberek esetén csupán kétségeim támadnak a tehetségüket illetően, de amikor valaki a legszűkebb szakterülete alapjaival sincs tisztában, ott meginog a civilizációba vetett bizalmam.

Itt van például az anyakönyvvezető, aki fiúutódom nevét jegyezte be sok évvel ezelőtt a születési anyakönyvi kivonatba. Ámulatra méltó, hogy egy anyakönyvvezető, akinek elsődleges feladata volna a nevek helyes leírása, nem jutott el odáig az általános iskolai tanagyagban, hogy idegen eredetű, meghonosodott keresztneveink a magyar helyesírás szabályai szerint, fonetikusan írandók. Ahogy az Iván sem Ivan, vagy a Viktor sem Victor. Nos, a mi anyakönyvvezetőnk azért csak lehagyta az okiratban az egyik á-ról az ékezetet – amit én tajtékzó dühömben utólag tollal rá is húztam. Amikor évekkel később az első személyi igazolvány készítését intéztük a hivatalban, a fojtott izgalommal pusmogó ügyintézők tanácsa arra jutott, hogy közokirat-hamisítást követtem el, és ha elég jóindulatúak velem, nem jelentenek föl. Én persze nem jelenthettem föl sehol az anyakönyvvezetőt.

A méhész még jobban meglepett. Pontosabban a darázsirtásra specializálódott szakember, akinek a telefonszámát akkor kutattam fel, amikor az erkélyen elszaporodtak a vadméhek. Egészen képtelen helyekre fészkelték be magukat, a konvektor kivezetőnyílásától az erkélykorlát lyukacsaiig mindenhová beférkőztek. Az egyik nyáron azonban soha nem látott méretű darázsraj okkupálta az erkélyt, ahová nemhogy kimenni nem lehetett, de az ablaknyitáshoz is halált megvető bátorság kellett. Vázoltam a helyzetet telefonban a darázsirtó szakembernek, aki hümmögött egy darabig (bár lehet, hogy zümmögés volt), majd a következőt javasolta. Figyeljem meg a döngicsélő raj röptét, ez alapján lokalizáljam a fészküket, ami, ugye, nem biztos, hogy az erkélyen van, talán egy közeli fán, és ha megtaláltam a fészket, közelítsem meg, majd bottal verjem le. Könnyen lehet, hogy magasan van – tette hozzá segítőkészen a szakember –, mert ez a fajta szeret magasra építkezni, de ha van létrám, csak hajrá. Amikor meglepve kiböktem, hogy én tulajdonképpen őt szemeltem ki erre a feladatra, ezért is hívtam, azzal hárította lekicsinylő derűvel: óóó, hát az túl sokba kerülne kegyednek, nekem meg bonyolult, jobban jár, ha azt csinálja, amit mondok – azzal elbúcsúzott, és letette. Egy darabig meredtem a kagylóra, aztán pár nap múlva házilag eszkábált szkafanderben, nem kis vitézségről tanúságot téve kivégeztem az erkélyen garázdálkodó darázsrajt.

Minap azonban a Hivatalnoknő túltett minden korábbi tapasztalaton. A Hivatalnoknők akkor is tudnak az embernek meglepetést okozni, ha azt hiszi, őszülő fürtjei alatt már látott ezt-azt. A Hivatalnoknők ereje valójában a villámcsapás-szerű meglepetések okozásában rejlik, és nincs az a Felkészült Ügyfél, aki ezek ellen felvértezhetné magát. A Félszeg Ügyfél tehát leül a kizárólag erre az ügytípusra kialakított plexiablak elé, a kizárólag erre az ügytípusra szakosodott Hivatalnoknővel szemben, becsúsztatja a Zavaros Űrlapot, a Hivatalnoknő átveszi és visszatolja, ezt némi kérdezz-felelek kíséretében még párszor megismétlik, aztán a Félszeg Ügyfél felteszi a félszeg kérdést, hogyha ehhez és ehhez a ponthoz beírja az odakívánkozó ezt és ezt, akkor az ellent fog mondani az összes többi pontnak – mi tehát a teendő? Mire a fokozódó feszültséggel küzdő, alulfizetett, elvált, frusztrált, elhízott, sárkánytaréjos, pikkelyes bőrű Hivatalnoknő azt leheli tüzes-bűzös párával, hogy: „Fogalmam sincs! Mindenhez nem érthetek!” És hiába, hogy az Ügyfél legszívesebben felemelkedne, és torkaszakadtából üvölteni kezdene, hogy „Hát akkor mihez?! Akkor mihez???”, majd polipkarjával benyúlna a kisablakon és addig szorongatná a sárkány nyakát, míg annak lilulni nem kezd a feje, mind a hét, végül még oda is rántaná párszor erőből a plexihez – nem, ehelyett az Ügyfél, akinek saját feje lilul a spontán öngyulladásig, a helyén marad, és annyit jegyez meg nagy önfegyelemmel: „Mindenhez nem. Elég, ha a munkájához. És akkor a többi már nem is érdekes.”